Ifj. Vitray Tamás az 1888-ban alapított National Geographic folyóirat, röviden NatGeo magyar kiadásának főszerkesztője, 2021-ben megkapta a Pécsi Tudományegyetem Pécsi Felsőoktatásért elnevezésű sajtódíját. A pályájáról, díjról, a tudományos újságírásról és a National Geographicról beszélgettünk.
Lehet valaki egyszerre biológus, filmkészítő, angol szakfordító, főszerkesztő szimultán, vagy csak egymás után?
Nálam ez egymás után sikeredett, de furcsa módon számomra is utólag vált nyilvánvalóvá, hogy a National Geographicnál lehet ezeket a tevékenységeket egyszerre is csinálni, mert a magazin szerkesztéséhez mindegyik szükséges.
Gyerekként mi érdekelte?
Óvodáskorom óta bogarakat gyűjtöttem és bújtam az erdőt. A család döbbenten nézett, mert még a tágabb rokoni körben sem nagyon voltak senkinek hasonló mániái. Anyai nagyapám ornitológus volt, de őt már nem ismerhettem. És van még egy orvos nagybátyám.
Nem szándékom sok alkalommal szóba hozni édesapját, a közismert tévés újságírót, de azt meg kell kérdeznem: milyen volt egy ennyire népszerű apa gyerekeként felnőni?
Nyilván nem okozok vele meglepetést: nem volt könnyű. Pontosabban kezdetben egyszerűbb volt a helyzetem, mert először biológus lettem, ennek a hivatásnak pedig nem volt köze édesapám tévés tevékenységéhez, nem volt semmi átfedés. Akikkel dolgoztam, nem foglalkoztak Vitray Tamással, a médiaszereplővel, mert mi sejttenyészeteket vizsgáltunk.
A nehézségek akkor kezdődtek, amikor operatőr lettem, de ez már a „második” életem volt.
A pipettáról hogyan váltott kamerára?
Biológusként elnyertem egy külföldi ösztöndíjat, és közben rájöttem, hogy alkalmatlan vagyok erre a pályára. Naponta bejárni a laboratóriumba, naponta 50 mikrolitereket ezerszer is végigmérni, három hét után rájönni, hogy a tenyészeteim befertőződtek és mehetnek a kukába, és újrakezdeni az egészet elölről… Nem vagyok sem elég okos, sem elég türelmes ehhez. Felvételiztem a Színművészetire, mert mindig azt mondták, hogy jól rajzolok, és fotózgattam is, másodjára fel is vettek, harmincévesen. Láttak bennem valamit a későbbi mestereim. A felvételi filmem vágása közben éltem át életem első igazi katarzisát. Megéreztem, hogy ez az inkább nekem való közeg.
Az operatőri pálya milyen volt?
30 évesen nehéz elkezdeni egy ilyen pályát…
Az összes társam már tizenéve dolgozott a szakmában, nekem szinte a nulláról kellett mindent megtanulnom.
Sokáig szorongtam, de úgy éreztem, hogy akkora nagy a tét és olyan fontos nekem, hogy vadul nekiestem, mert olyan örömöket tudott okozni.
A filmkészítésnek az a sajátos hierarchiája, hogy akkor lesz valaki jó szakember, ha tényleg végigjárja a szamárlétrát. Az operatőr kábelesként kezdi, aztán lesz világosító, érteni kezd a fényekhez, s fokozatosan áll össze a tudása teljes egésszé. Én pont fordítva kezdtem, főiskolásként mentem el csapónak, s tanultam iszonyatosan sokat a filmezésből.
Ezen a pályán aztán eltöltöttem tizenöt-húsz évet, végül lassan kivontam magam a szakmából. Nem esett jól úgy dolgozni, ahogy akkor lehetett.
Ha jól saccolom, akkor negyvenöt évesen kezdett bele valami másba?
Nagyjából. A biológia szak mellett elvégeztem az angolt is, és már egyetem mellett, pénzkereset céljából könyveket fordítottam. Talán ezért találtak meg sok év múlva az alakuló National Geographic Könyvek főszerkesztőjének, felkértek, elvállaltam, s lényegében azóta is ezt csinálom.
Utólag könnyű belemagyarázni egy kacskaringós életpályába, hogy minden fontos momentum ebbe az irányba vezetett. Kellett a biológia mellé az angol szak, kellett a fotós „látás”, a médiaismeret, amelyet otthonról is hozott…
Visszatekintve egyértelműnek tűnik az ív, pedig soha tervben nem volt egyik lépés után a másik.
Az már csak a bizarr mellékvonulata az egésznek, hogy életemben egyszer találkoztam valakivel, aki hasonló életutat járt be, mint én; annyi a különbség, hogy ő amerikai, nem magyar, s ma a Disney egyik alvezére. Ő is biológusként kezdte, fotósként folytatta, csak ő a NatGeo-tól a Disney-hez került.
Hogyan lett a National Geographic főszerkesztője?
2001-ben kaptam egy telefonhívást, amikor egy reklámügynökség art directoraként dolgoztam éppen, és olykor reklámfilmeket forgattam. Felhívtak azzal, hogy engem ajánlottak főszerkesztőnek a NatGeo könyvkiadójához. Én nem tettem egy lépést sem az ügy érdekében, de hat év után elhívtak a magazinhoz vezető szerkesztőnek, majd miután megváltak a főszerkesztőmtől, én folytattam helyette, és több évvel később hivatalosan is kineveztek.
Ahogy apám szokta mondani: "Mindent a sors intéz, nincs mese!"
(a kép forrása: National Geographic)
Mennyire képes befogadni a magyar olvasó a világ tudományos újságírásának mai formáját?
A magyar olvasók egy része újabban azért berzenkedik, hogy hová lett a klasszikus NatGeo, és kijelenti: a NatGeo ne politizáljon. A NatGeo azonban nem politizál, hanem felveti a világ nagy, sokszor fájóan aktuális kérdéseit. A magyar olvasók egy része időnként mérhetetlenül türelmetlen. A genderkérdéssel kapcsolatban szembesültem ezzel. Három éve az új amerikai főszerkesztővel jött az amerikai NatGeo fordulata, vele érkeztek az olyasfajta témák, mint a genderkérdés, a transzneműség, a pubertás kori nemváltás… Erről szólt négy éve a januári számunk. Némelyik NatGeo-partnerország csak egy részét merte publikálni, Németországban ellencikket is beletettek a számba saját újságírójuktól. Mi az egész amerikai anyagot átvettük. Nem gondoltam, hogy ebből gond lehet, de jókora lavina indult el.
A tudományos újságírásban mi történik, ha egy-egy kérdés néha, akár véletlenül összekapcsolódik a közéleti vitákkal?
Nehéz, de meg kellene tanulnunk elfogulatlanul szembesülni mindazzal, ami a világban zajlik. Az nem megoldás, hogy nem beszélünk róla.
Odaát Pulitzer-díjat kapnak a NatGeo „belemenős” anyagai, itthon némelyik olvasónkat felháborítják.
Kapok néhány levelet ilyenkor: „Tessék engem békén hagyni a genderkérdéssel, a migrációval, meg a felszeletelt holttestekkel!, nem akarok arcon lőtt, arcátültetésen átesett lányt látni! Hova lettek a szép állatok és a szép tájak?!
A magyar nyelven megjelenő National Geographic mennyiben más, mint az eredeti, amerikai?
Sok szempontból nem akar ugyanolyan lenni. Ez több okból is fontos. Ebben áll az igazi feladatom. Egyrészt az amerikai NatGeo sokat változott az elmúlt évtizedekben, sokkal társadalomkritikusabb lett, sokkal jobban törődik az aktuális, akár politikai terhekkel is tetézett kérdésekkel. Lásd a gender-problémát és a migrációt. A magyar olvasók egy része pedig ugyebár nem feltétlenül ezt szeretné kapni, hanem azt, ami a klasszikus NatGeo volt. A szépet, a megnyugtatót, az egzotikust, a kikapcsolót… Voltaképpen licenszlap a NatGeo, elég lenne csupán átvenni az amerikai anyagokat. De elkezdtünk gondolkodni, hogyan lehetne egy picit a balanszot visszabillenteni a klasszikus felé. Csak úgy, ha saját anyagokat készítünk. Ebben az a szerepem, hogy a saját anyagaink olyan színvonalúak legyenek, visszaadják a klasszikus NatGeo tartalmat úgy, hogy közben korrektek és aktuálisak is egyben. Ez így együtt kissé eltér a NatGeo alapműködésétől. A NatGeo nagyon sokáig azt tartotta, hogy nem foglalkozunk aktuális kérdésekkel. Nem foglalkozunk hírértékkel. Mi a hátteret adjuk. Megvárjuk, amig a dolog nyolcvan oldalról bebizonyosodik, s akkor megmutatjuk a nagy egészet. Ma egyre inkább ez lesz a fontos, a koronavírus erre egy ékes példa.
(a kép forrása: National Geographic)
Apropó koronavírus. A PTE sajtódíját is ennek okán kapta. 2020 májusában jelent meg a NatGeo cikke a koronavírus apropóján, a PTE Szentágothai Kutatóközpontjának víruslaborjában készült fotókkal.
A történetnek van némi előtörténete. Indult egy rovatunk, amit én gondoltam ki, a címe: Mentor és junior. Azt képzeltem és képzelem a mai napig is, hogy ha megmutatunk olyan fiatalokat a tudományban, akik kiemelkedően tehetségesek és nagyszerűen haladnak előre, azzal példát adhatunk a tizenéveseknek, kora huszonéveseknek, megmutathatjuk, hogy igenis van mit keresni a tudományban, hogy van miért tanulni, hogy kutatni értéket jelent, nem csak a napi pénzkeresettel kell foglalkozni. Amikor a rovat elindult, talán a második hónap után kaptam egy telefonhívást Jakab Ferenc professzor úrtól, hogy tetszik neki a rovat, hasznosnak tartja és javasolni szeretne egy „juniort”, akit Kemenesi Gábornak hívnak, ha pedig kell mentor mellé, akkor ő maga vállalja a szerepet. Megígértem, hogy jelentkezni fogok. Közben eltelt néhány hónap, a járvány kitört, s láttam, hogy az amerikai anyalapunknál nem fognak még a koronavírussal foglalkozni, mert várják, hogy mi lesz – biztos, ami biztos alapon. Fél évet késett az első anyaguk a mi cikkünk után, persze náluk a helyzet is később fajult el, mint ideát Európában. Amikor láttam, hogy Jakab professzor és a pécsi Szentágothaiban működő labor – a ma divatos hadászati hasonlattal élve – a frontvonalban dolgoznak, akkor már én hívtam fel Jakab professzort, és akkor villant át az agyamon, hogy ő ugyanaz a professzor, akivel néhány hónapja beszéltünk. Jakab prof elfogadta az erőszakoskodásomat és elkészültek a cikkek. A fotósunk Kemenesi Gáborral eljuthatott a nagybiztonságú labor közelébe – csak a hármas szintű laborban fotózhatott. A fotót és a rovatanyagot az amerikai NatGeo is megszerette, el is kérte tőlünk, így minden idők első itthoni gyártású rovatanyaga került be fotóstul Pécsről az amerikai NatGeoba.
(a kép forrása: National Geographic)
Ez a PTE számára fontos siker volt, az ön számára mekkora jelentőséggel bírt?
Óriásival. Ritka visszaigazolás, igazán kapaszkodhat bele az ember, mert mutatja, hogy „Na ugye! Érdemes volt!”
Sikerült azóta megismételni ezt a teljesítményt?
Furcsa módon igen, nem egészen így, de sikert sikerre halmozunk. Van egy „Best Edit” eszmei díj, a NatGeo amerikai főszerkesztője osztja ki időről időre a partnerországok legjobb anyagainak. Mi ezt újabban lépten-nyomon megkapjuk. Nemrég arra is kértek az amerikaiak, hogy tartsak online egy előadást nekik és a partnerlapoknak arról, hogyan készítjük ezeket a bizonyos „kisanyagokat”. Ezekben az anyagokban hazai a riportalany, az újságíró, a fotós, és hazai a téma is.
A pécsi anyagból mit vett át az amerikai NatGeo?
A laborban készített egyik képet és a hozzá készült szöveget. A fotós kollegámmal azt találtuk ki, hogy úgynevezett „szubjektív” gépállást keresünk. A kollegám ráhúzta az optikára a kutatók védőöltözetének maszkját, lényegében sisakját, azt sugallva, hogy a gép, és a néző azt látja, amit a kutató lát munka közben. Az asztalra helyezve feküdtek az eszközök, ezt láttuk az objektívre húzott maszk mögül. Ez a kép tetszett meg az amerikaiaknak. Másrészt akkor az összes koronavírussal kapcsolatos anyag vadonatúj volt. Mi ezt a képet a címlapra tettük Magyarországon, álló képet vágtunk belőle, mert eredetileg fekvő kép volt. A NatGeo szabályai nem engedik a kép manipulálását, még azon is hosszú huzavona ment, hogy a kép szélénél a fekete sávot kiegészíthetjük-e feketével… Amúgy ezt a szemszöget a filmkészítők használják inkább, fotósok csak ritkán. Talán ezért is jutott eszembe a gondolat akkor.
A szerkesztés mennyire havi robot, marad-e fölött még kreatív energiája másra is?
Mániásan végzem a dolgom. Egyedül élek, tehát az az élet úgy hozta, hogy lehetek munkamániás. Tanítgatok is óraadóként, de miután az egyetemen fél éve szünet van, minden időmet a NatGeo-val tudom tölteni. Könnyen lehet, hogy nem jutottam volna ennyire, ha normális életet élek, ha a gyerekeim még kisebbek, ha a családom több időt követel… Szóval mániásan dolgozom, bár tudom, hogy nem így kellene élni.
A gyakorlatban ez hány órát jelent?
16-18 órát egy nap. Nem számolok utána. Szeretem csinálni. Ez a lap nekem nagyon fontos, mert őrületes potenciál van benne. Ez a lap a világ tíz legismertebb brandje között van, és tényleg 130 éves. Amiben én nagyon komolyan hiszek – és ez nem PR-szöveg – hogy minden az utánunk következő két generáción múlik. Talán a NatGeo anyagaival is sikerül tudatosítani bennük: le kell cserélni minket, a mi generációnkat, sőt talán a következőt is, egyetlen mozdulattal… A politikusokat is, és minden vezetőt. Kategorikusan „NEM”-et kell mondani, úgy, ahogy az SZFE diákjai tették. Akkor még talán sikerül időben megoldani a problémákat.
