close
CímlapKultúraVersek kávé után

Versek kávé után

Költészetnapi interjú a Pécsi Tudományegyetemen végzett Halmai Tamással, akinek nemsokára egy ezer versből álló kötetet fog megjelenni. Halmai nem csak verseket ír, esszéket, glosszákat, filmjegyzeteket, de monográfia íróként is találkozhattunk már a nevével.

Hány évesen kezdtél írni? Emlékszel az első tudatosan írt versedre? Miért, hogyan lettél költő?
Talán 10-12 évesen írtam az elsőket, rímjátékok, illetve alkalmi (például anyák napjára írt) versecskék voltak, úgy emlékszem. A részletek szerencsére filológiai ködbe vésznek. A folytatás merőben szokványos história: költő, ha az vagyok, úgy lettem, hogy nem hagytam abba. A folyóirat- és kötetközlések pedig nyilván erősítik-igazolják ezt az identitást. Ha csak a fióknak írnék, barlangi pitypangnak is érezhetném magam.

Harmincöt, a megjelenés előtt álló versesköteteddel harminchat könyvvel a hátad mögött negyvenhat évesen nem tagadhatod le azt, hogy grafomán vagy. Sőt, ezt előszeretettel mondtad is magadról korábban. Hogy dolgozol? Mennyit írsz? Hullámokban jön rád, vagy mint egy szerzetes?
Aránylag könnyen írok. Lényegében bármikor (de főként a reggeli kávé, illetve az éjféli nihil után). Ami persze semmit nem mond a színvonalról, a mennyiségi hübrisz csak fedőtörténet a mulandóság elbliccelésére. Azért is írhatok viszonylag gyakran és sokat, mert a műfajok közti téblábolás fel-felfrissít. Két hét monográfiaírás után versek, aztán nyelvészeti glosszák, aztán filmjegyzetek, aztán esszé, aztán vers, aztán interjúválaszok, aztán felhagyás az irodalommal, aztán két hét monográfiaírás.

Ha laikusként közelítünk egy költőhöz, akkor előbb-utóbb szóba kerül az ihlet kérdése. Számodra ez egy létező fogalom, vagy csak a nyelv létezik?
Hajlam és hangoltság összjátéka, talán ezt nevezném ihletnek. Ráhagyatkozás – a nyelvre, valóban. Viszont, bár önátadó gesztusról van szó, ez előzetes akarati összetevőt is igényel. Az ihlet szakadatlanul útban van felénk, a magunk döntése, ajtót nyitunk-e neki. Nincs csatorna, melyen át nem közlekednek fények.

Ha Halmai Tamás versekre nézek, egyértelmű, hogy vonzanak a klasszikus formák, de ha beleolvasunk, akkor nyilvánvalóan kortárs művek. Megkerülhetetlen vagy, ha a jelenkori istenes verseket szemezgetjük. Megfogalmazható, miért izgat ez a téma?
Részben esztétikai találkozások (Rubljovval, Monteverdivel, Babitscsal stb.) csiholták föl a metafizikus érdeklődésemet, részben benső késztetés a magyarázat (melyet részben esztétikai találkozások magyarázhatnak). És persze olvasmányélmények, baráti diskurzusok, a tapasztalás mindennapos enigmái. Legközelebb Ken Wilber transzperszonális integrál filozófiája áll ahhoz, ahogy gondolkodni tudok ezekről a kérdésekről.

Mindenesetre kultúrkörök, korszakok, művészetek és tudományok közös tudásában, füvek, fák, angyalok és mesterséges intelligenciák közeles kooperációjában bízom.

Nagyon jellemző rád az alázatosság egy-egy forma iránt, de hogy voltál képes ezer verset írni? (elfelejtettem a kötet címét)
2017–2018 során, nagyjából másfél év alatt állt össze most megjelent, Ezerjófű című verseskötetem. Két tényezőnek köszönheti létét: akkoriban (is) sokat foglalkoztatott Báthori Csaba költészete, s nála vissza-visszatérő motívum az ezerjófű. Ízlésemhez simult a szó, szerettem volna kötetcímmé emelni. Amiből hovatovább elháríthatatlanul következett, hogy tartalmazzon ezer verset a könyv. S mert épp akkoriban kezemre állt egy versforma (háromszor négy keresztrímes sor, jambusokban és központozatlanul), kitartottam mellette. Naplószerűen, jóleső napi penzumként írtam meg az ezret. A nyelv és a forma önműködővé vált, csak a tollat kellett biztosítanom hozzá.

Több versed megzenésítették, szereted, ha éneklik a szövegeidet, vagy inkább azt, ha elmondják őket?
Öröm minden. Ugyanakkor ehhez a mindenhez már nincs számottevő közöm: a szöveg leválik az alkotóról, kihangosításakor pedig új mű születik. A nevem ott már csak illetéktelen vendég. Voltaképp összművészeti kontextusba kerül ilyenkor a vers: színészi orgánum és jelenlét értelmezi át, vagy zene lehel bele ajándék életet. Lényeges történeti körülmény, hogy nagyjából Balassi óta a költészet nem dal, hanem vers. Papírra írunk, nem a levegőbe. Kivételnek tekintem, ha egy-egy szerző (mint Pilinszky vagy Esterházy) a textussal egyenrangon ad hangzó tónust a leírtaknak; számos alkotás (például Tandori sakkversei) meg sem szólaltatható, nem is azzal a céllal készült. A megzenésítés más terület, a dal – melyben egyesül az irodalom, a zene, az emberi jelenlét és a mágia – amúgy is a számomra talán legkedvesebb kulturális vívmány, a bluestól a versénekig (Sebő, Kaláka, Szélkiáltó, Misztrál…).

Több költőről írtál tanulmányköteteket. Mennyiben segített a munkádban a pécsi magyar szak?
Amennyire perdöntő volt a magyar szakra kerülésemben gimnáziumi tanárom, Gyulavári László hatása, annyira fontos impulzusok formálták a szakmai tudatosságomat a pécsi egyetemen. Kulcsár Szabó Ernő tanszékvezetése alatt olyan oktatók jelenléte, mint Thomka Beáta vagy H. Nagy Péter… Vagy Mányoki Endre, akinek műveltségi szemináriumán írásgyakorlatokat végeztünk, s aki kritikusi ténykedésemet is a kezdetektől ösztönözte.

Ha jellemezni kellene téged, gyakorta szembe ötlő a szerénységed, halk szavú vagy és mosolygós, nagyon kedves visszahúzódó ember. Mennyire szeretsz szerepelni?
(mosolyog) Semennyire.

Sokáig tanítottál irodalmat különböző iskolákban. Miért hagytad abba? Mi mást tud végezni egy író-költő a világban, amiből megél? Meg lehet ma élni a versírásból? Miket csinálsz még?
Legtovább a komlói Nagy László Gimnáziumban dolgoztam, nagyon sokat köszönhetek annak az időszaknak. De – túl azon, hogy nincs számottevő pedagógusvénám – szerettem volna hivatásszerűen irodalommal foglalkozni. Ebben egy ideig ösztöndíjak segítettek, később már voltak civil munkáim (Művészetek és Irodalom Háza, Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága, Dunántúli Napló). Jelenleg szabadúszó külsősként szöveggondozói feladatokat látok el a Kertész Imre Intézetnek, emellett a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa vagyok.

Majdnem zárásként egy kicsit újságírós kérdés: mi a kedvenc színed? Vagy mégis inkább a kedvenc költődre kérdeznék rá? Ki a mestered? Kedvenc versed mellé oda szeretnénk állítani a te legkedvesebb versed is. Megnevezel egyet?
Mesterem nincs, de olyanok sokan (költők, tanárok, barátok), akik hatottak és hatnak rám. Több kortárs szerzőről írtam monográfiát vagy esszékötetet, s lassan a számomra kedves klasszikusokat is sorra veszem. Pilinszky költészetébe időről időre hazatérek, a kortársak közül e napokban Filip Tamás, Hegedűs Gyöngyi, Iancu Laura köteteit forgatom a legsűrűbben.

Legvégül arra kérlek, hogy nevezzed meg a legkedvesebb versedet saját magadtól és egy költőtárstól is.

Halmai Tamás
A mélység Krisztusa

Színészek zsivajognak a fejemben,
most is a számon kiszínlelnek titkot:
új történelem nyitánya, ahogy
a vörösbegy szárnya alá veszi
a napot éjszakára. S mindig így tesz.
Életet már, mely hőseposz ne volna,
ki látott? Halálra néző kaland
az évek sora, s bírja, akiben
lelket a kémia előirányoz;
ki tavasz jöttén hóembert sirat,
és beszéd közben elvérzik a szája.
Tengerfenéken Krisztus-szobrot állít
az áhítat, pedig a mélységekben
számtalan áll már, vízből kifaragva.

Viola Szandra
A magára hagyott kert

Felveri a gaz,
világít szirmok fehérje,
de ott sötétlik a szemek
mögött a foncsor.
(Istenem, magammá változtass,
mert az már te vagy.)

A Paradicsom fái
szürke madarak,
késszerű tollakat hullatnak.
(Már egyikünk sem emlékszik,
hogy milyen lehetett annak a földnek az illata,
amely még nem ismerte a halált.)

Egy árnyék fekete glóriája fejünk felett,
a forró falakról átok gőzölög,
az első hazugság kering a világban;
szél vitte tövises ördögszekér,
meg sem áll Krisztus homlokáig.

Mégis, minden évben
első hó esik,
és vasárnaponként
tejfehér galambpár
röpteti az eget.

Halmai Tamás szerzői oldala

Balogh Robert

Balogh Robert

A hozzászóláshoz be kell jelentkezni