A 68 éves Zalán Tibor költő, író, drámaíró és szerkesztő volt a 2. PécsLit Irodalmi Fesztivál első napjának egyik vendége a Tudásközpontban, két közelmúltban megjelent kötetét – egy verses és egy műfaj nélküli prózát – mutatta be Ágoston Zoltánnal, a Jelenkor főszerkesztőjével közösen.
Ahogy hallgattam Zalán Tibort a pályájának fordulópontjairól beszélni, annyira könnyeden és humorral osztotta meg az elmúlt majd ötven év kortárs irodalmának történetét, hogy az jutott eszembe, olyan mintha Frank Zappa zenéjét hallgatnám.
„Teljesen mindegy, hogy ki mit mond, én azt csinálom, amit akarok!”
Egyrészt éppannyira kerüli a divatot, hogy szinte csak akkor foglalkozott valamivel, amint kiment valami a divatból, s közben szintetizálta az egész huszadik századot, vagy most már a 21-et is. Népi szürrealizmus, avantgárd, posztmodern, új érzékenység… Ágoston Zoltán esszéisztikus kérdéseinek egy-egy vonalát kiválasztva őszintén beszélt arról, miként változott meg a hozzáállása például a személyességhez. Azaz miként számolta fel azt, mert ugye a lírai én-en kívül más is létezik a világon.
Ajánlom Zalán egy esszéjét, az Arctalan nemzedéket. Zalán egyfajta megmondóemberré lett, a közelmúlt irodalmi szekértáborairól szóló vitában éppúgy nem állt be egyik csoportba sem, hanem – amennyire ez kijelenthető - fölötte, mellette, közötte maradt. Zalán Tibor nem felejtette el, milyen is a fiatal írók helyzete, s bár a haja az egykori vörösesszőke helyett őszbe vegyül már, mentalitásában megmaradt kortalannak.
A Lovak reggelije c. kötete az elmúlt kilenc év lírai összegzése, amelyet nem lehet irányzatokhoz sorolni, Zalán versei különböző stílusjegyek egymás mellettiségéből alakultak ki. Az utóbbi időkben a Költő érdeklődése mindinkább a teltebb versformák felé fordult, az elmondás és kifejezés lehetőségét kikerülve, a teremtés-újrateremtés módozataiban leli fel érvényességi területeit. Így lehetséges, hogy a nagy lélegzetű és sodrású szabadversek mellett felbukkannak a kötött forma erős megnyilvánulásai, az alkaioszi strófáktól a szonetteken át az ütemhangsúlyokra építkező kompozíciókig (azt megjegyezve, hogy szándékosan, okkal „rontja el” a sorokat, a hiba is jelentéssel bír. Központi szerepű e kötetben az ún. sakktábla versek ciklusa. Az író újabb gyűjteménye; alcíme szerint: műfajtalan könyv – mindenféle rövidprózai írások, az Istenek az árokparton címmel jelölt prózakötet talán legerősebb szövegei az utolsó négy novella.
Azt est mi mással végződhetett, mint dedikálással. S bármennyire is hangsúlyozta Zalán Tibor – részben az önmitológiaépítés gesztusával – hogy ő kiszállt az irodalmi életből (saját megfogalmazása szerint bármennyire is sikeres szerző, szerkesztő volt), s nem volt hajlandó irodalmi vezérszerepet vállalni, úgy tűnik, az olvasók továbbra is szeretik.
