Suttog, kerreg, zümmög, világít, szétszed és összerak, de mindenképpen inspirál. A Lift szakkoli tagjainak alkotásai a Nádor Galériában.
Irányított véletlen, diszlokáció, kiszámíthatatlanság, „hiba”, akusztikus percepciózavar egyetlen fura játszótéren,
melyet a Lift! Szakkollégium tagjai alkottak meg csoportos kiállításukkal. Szubjektív beszámoló következik!
Az alattomos hideg és korai sötét ellenére sokan voltak kíváncsiak az Art&Med Nádor Galériában a Művészeti Kar Lift! Szakkollégiumának tagjai által kreált kiállításra február 6-án. Mint megtudtam, a lehetőséget egy pályázaton nyerték a fiatal alkotók, és nagyon rövid idő állt a rendelkezésükre ahhoz, hogy berendezzék a teret.
A tárlatvezetés rendhagyó volt: minden jelen lévő alkotó maga mesélt a kiállított installációjáról, az érdeklődők meg egy pohár borral a kezükben követték őket. Az is kiderült, hogy nem mindenki szokta meg, hogy nagyobb hallgatóság előtt beszéljen a munkáiról, de nem túlzás, hogy az alkotások maguk is… beszéltek.
A galéria legnagyobb terében a falra kúszó megtépázott rózsaszínű penész-szerű foltokba feledkeztem éppen bele, amiket roncsolt pink színű műanyag poharakból állítottak össze, amikor
a hangok suttogni kezdtek.
A Lift tagjai ugyanis Kovács Balázs installációjához hanglejátszó szerkezetekre mondtak mindenfélét, amik úgy hatottak, mintha egyszerre tízen sutyorognának a fülembe a hátam mögül. A vécéből néha riasztó sikítások szűrődtek ki. Maguk a lejátszók zavaros összevisszaságban hevertek a földön, óvatosan kellett lépkedni körülöttük, de néhány látogatón látszott, egy pillanatra elgondolkodtak azon, hogy lehet-e/szabad-e átrendezni vagy felvenni és leporolni őket. Idegesítő volt! Ahogy körülöttük mászkáltunk, néha olybá tűnt, mintha a szerkezetek megmozdultak volna. Mint kiderült, napelemes töltővel működnek, ameddig bírják. „Mostanában a természetes energiaforrással működtetett elektronikus hangok érdekelnek” – jegyezte meg Kovács Balázs.
Más is mozgott és morgott, volt például
egy doromboló plakát,
aminek a hullámai továbbrezgették a többi plakátot is. „Az olcsó nyomtatási technikák kiszámíthatatlanságára szerettük volna felhívni a figyelmet, a kiállítás meghívóját is emiatt készítettük el ezen a módon.” – mondta Szűcs András, aki Bocsi Évivel együtt állított ki. A gonosz bakmacska rezonanciáján túl fura, dobozba szorult színes szobrocskák feszítették szét a saját határaikat, az egyik mintha egy hajó orráról leszedett női alak, a másik mintha egy Lovecraft-féle szörny lett volna. Olyan érzés volt nézegetni őket, mintha felhőket tuszkoltunk volna egy dobozba, amik kibuggyantak onnan, de most is csak találgatni tudjuk, melyikbe milyen formát lássunk bele. „Ezeket még az MK-n csináltam, az irányított véletlen jegyében” – mondta Burián Norbert.
A nagyobb kiállítótér ajtaja egy olyan fal volt, amin kábelek, fura vas és műanyag alkatrészek lógtak nyugtalanítóan rendezetlenül. „A kaotikus szervezés inspirált” – jegyezte meg Glócz Vendel, aki az érdeklődőkkel közösen végül
kábelcsurgatásként definiálta
az alkotásnál használt munkamódszerét. Ugyanő hozta létre az egyik félreeső helyen nyíló intim térben az uv-lakkal összecsorgatott fekete hátteret, ami mint valami furcsa feketelyuk nyelte el az embert.
A bejárattal szemben egy ágaitól megfosztott fenyő törzse állt, rajta egy krubli, amit, ha valaki megtekert, a belső terem felső részén álló karácsonyfa égői világítani kezdtek. Aki éppen tekert, kimaradt az ünnepi lámpafényből. „A diszlokáció volt itt a fő célom. Egyébként pedig… a karácsonyért meg kell dolgozni.” – mondta Burián Norbert. Közben
a túlélő fenyőágak utópisztikus inkubátorokban
vészelték át a helyzetet.
Még furcsább volt az az installáció, amiben a láncfűrész és gumikesztyűk játszották a főszerepet. Az eleve egy furcsa keretben kiállított veszélyes eszközt a látogatóknak kellett bekapcsolniuk – csak így tapasztalhatták meg a gumikesztyűk ragyogását. A lépcső feletti kisebb tér közben egy mozgó 3D-s kaleidoszkóppá alakult át, az írásvetítőn lévő „forrást” sokan piszkálták, és rakosgatták, ami olyan hatást keltett, mintha mindenki egy folytonosan újra és újra összezúzott térben sétálna.
Irritáló, idegesítő, zavaró és játékos – ezekkel a jelzőkkel ajánlom a kiállítást minden rendezett, megfelelni vágyó, maximalista és jólfésült ismerősöm szíves figyelmébe bármely szürke hétköznap elűzésére.
