Pro Scientia-díjas, egykori PTE-s tehetségkövet, aki már az első OTDK-s dolgozatához az Amerikai Egyesült Államokban végzett kutatásokat – ráadásul egy ottani gyerektáborban, a Camp Leaders-ben volt karbantartó, ebből finanszírozta az utazást és a kutatás költségeit. Érdeklődési területe elsősorban az angolszász–magyar kapcsolatok és a hidegháború; a téma unikális forrásaihoz ma is használja egyetemista korában kiépített kapcsolatait. Egyedüli informatika–történelem szakos tanárként végzett évfolyamán, a doktori tanulmányai mellett két pécsi gimnáziumban is tanított párhuzamosan.
Mióta érdekel a történelem és miért?
A családom körében nem igazán volt beszédtéma a történelem. Viszont nagy volt a könyvtárunk, sőt, nekem a pécsi vásárból cukorka helyett mindig könyv volt a vásárfia. Valójában magam sem tudom, mi volt, ami erre a tudományterületre sodort. Emlékszem egy dokumentumfilm-sorozatra, ami a XX. századi történelemről, hatalmas drámákról, diktatúrákról, háborúkról szólt, de minden rész happy end-del zárult. A Jurisics Miklós Utcai Általános Iskolába jártam, és történelemtanárom, Fenyősi Erika
megerősítette bennem azt, hogy legyek kíváncsi.
Például, ha találtam egy érdekes történelmi videojátékot, kiselőadást tarthattam róla. Az, hogy történelem szakra jelentkeztem, egy másik tanáromnak, Stehler Györgynek köszönhető, akinek erős a kisugárzása, hitelesen tud érvelni és rajtam kívül is sok hallgatót köszönhet neki a pécsi történész-képzés. A történelem mellé Balogh Árpád, az általános iskolai tanárom hatására pedig az informatikát választottam.
Amikor beiratkoztál, a város, a közelség volt az, ami dominált a döntésben?
Illik rám a klasszikus tüke definíció: pécsi vagyok, a szüleim is, és saját tőkéről szedhetjük a szőlőt. Középiskolába a PTE Deák Ferenc Gyakorló Gimnáziumába jártam. Ott már Bebesi Györgyöt, Hornyák Árpádot hallottam tudományos ismeretterjesztő előadni. Sőt, még meg is dicsértek a kérdéseimet. Az első Bölcsész Kreatáborban is részt vettem. Az alapképzésnél így logikus volt, hogy közel legyek a családomhoz. A mesterszakot azért a PTE-n végeztem, mert szimpatikus volt az, amit az alapképzésen tapasztaltam. Bevallom, a doktorinál elbizonytalanodtam, de meggyőzött az az érv, hogy ne kelljen utaznom, és éppen akkor újult meg a képzés.
Miért vágtál bele az OTDK-ba?
Mindig vonzott a kutatás, így a TDK és az OTDK is. A tanulás mellett mindig igyekeztem dolgozni is, és a középiskola utáni nyári munkám során a sörgyárban egy egyetemista kollégám mesélte, hogy van olyan diákmunka is, amit Amerikában lehet gyerektáborokban teljesíteni. Már akkor eldöntöttem, hogy ezt kipróbálom! Elsőévesként jelentkeztem, és kiválasztottak. Azt gondoltam, hogy mivel a hidegháború érdekel - az első egyetemi beadandóm is erről, konkrétan Hruscsov-korszak külpolitikájáról szólt - ha már eljutok Amerikába, kutatni is próbálom majd ezt a témát. Teljesítettem egy dokumentumfilmes kurzust, amelynek az oktatója a hidegháború történetét is tanító Fischer Ferenc professzor volt. A vizsga után kértem tőle tanácsokat, hogyan kezdjem el a kutatást Amerikában. Ő azt javasolta, hogy ha tudok, jussak el a Kongresszusi Könyvtárba, ott kérjek ki újságokat, és vizsgáljam meg, hogy ezt az eseményt hogyan illusztrálta akkoriban az amerikai sajtó. Így is lett.
A nyári munka után bejártuk a keleti partot a tábori kollégákkal, de amíg ők visszatértek New Yorkba, én Washingtonban két napot kutattam a Kongresszusi Könyvtárban, ahol az európai részlegen dolgozó magyar referens segítette a munkámat. Az ott szerzett anyagok adták a kutatásom amerikai szálának alapját.
Itthon az akkor frissen átadott Tudásközpontban kerestem a magyar oldalról anyagokat a témámhoz. Arra gondoltam, hogy ez lesz majd a szakdolgozatom alapja, de még éppen volt pár szabad hét a TDK-jelentkezés előtt, és arra gondoltam, megpróbálkozom vele. Beadtam a tervet, és nagyon rossz véleményeket kaptam! Viszont az ötletet, az 1959-es amerikai–szovjet cserekiállítások témáját mindenki jónak tartotta. Átdolgoztam, és újra próbálkoztam, ekkor már az OTDK-n. Az országos fordulóban nem kaptam kimagasló írásbeli pontszámokat, de a szóbeli fordulóm jól sikerült, és kiderült, hogy én lettem az első. Vitári Zsolt pécsi zsűritagként kiállt értem. Ekkor voltam harmadéves.
Nagyon tetszett az OTDK, a Debreceni Egyetem csodás campusa, a konferencia, a fogadások… És arra gondoltam:
megpróbálok eljutni erre a rendezvényre még egyszer. Addigra már eltökéltem, hogy nemcsak könyvtárban, hanem levéltárban is folytatnám a kutatásaimat. Akkor is egy Hruscsov-utazást kutattam, amit itthon még nem dolgoztak fel alaposabban.
Találtam amerikai forrásokat, publikálatlanokat is, sőt, magyar oldalon is találtam levéltári anyagot. Egy komplex dolgozatban igyekeztem bemutatni, hogy miért jutott el oda Hruscsov, hogy - a legenda szerint - a cipőjével verte az asztalt. Ezzel a témával szerettem volna megpróbálkozni az OTDK-val ismét. Akkor Fedeles Tamás szervezte a bölcsészkari TDK-t, és azt mondta: nem biztos, hogy sikerülni fog újra nyerni. Én viszont erősködtem, hogy megpróbálnám.
Lebeszélni szeretett volna vagy óvni az esetleges kudarctól?
Azt nem tudhatom, de később kaptam tőle kiváló egy palack bort! (nevet) A második OTDK-t, amin részt vettem, a Pázmányon tartották, gyönyörű helyszínen, a Bálnában voltak a fogadások, a konferencia is egy megújult kampuszon volt a belvárosban, a pécsi csapattal együtt utaztunk a helyszínre, remek hangulatban. A felkészülést témavezetőmként – ahogy mind a mai napig - továbbra is Fischer tanárúr segítette. A második OTDK-mra már olyan szinten készültem, hogy felvettem magam videóra, és visszanéztem az előadásom, aztán javítottam a hibákat, újra előadtam és visszanéztem, és javítottam, ameddig szükségesnek láttam. Fischer tanár úrral emlékszem, estébe nyúlóan próbáltuk kitalálni, hogy miként lehet a legjobb prezentációt tartani. Igyekeztem látványos előadást összeállítani. Őszintén szólva ennek ellenére meglepődtem, amikor első lettem. Barta Róbert a Debreceni Egyetemről azt írta a bírálatában, hogy minden készségem megvan, ami egy történésznek kell. Úgy tudom, hogy történelemből két első helyes OTDK-t csak Romsics Ignác történész fia, Romsics Gergely tudott letenni az asztalra.
Ekkor döntöttem el, hogy jelentkezem az OTDK aranyérmesek társaságába, mert ekkor hittem el, hogy esetleg érdemes lehetek a tagságra.
Mit kell tudni a Pro Scientiá-ról? Milyen előnyökkel jár?
Az kaphatja, aki legalább egyszer első helyezett lett az OTDK-n. Külön pályázni kell rá, a jelentkezéshez intézményi támogatás is szükséges, és vaskos pályázati anyagok. Az Országos Tudományos Diákköri Tanács bizottsága dönt az elkövetkezendőkről. A kitüntetés az aranyérem mellett valamekkora pénzdíjjal is jár, ráadásul egy nagyon díszes átadója van az akadémiai díszteremben Budapesten. A valaha ezzel kitüntetettek lehetnek tagjai a Pro Scientia Aranyérmesek Társaságának, amelynek egyik fő tevékenysége, hogy konferenciákat rendez a tagjai számára. Több ilyen eseményen vettem részt, az bennük a különleges, hogy nagyon közvetlen mindenki mindenkivel. Valóban interdiszciplináris, és mindenki igyekszik úgy előadni, hogy más szakterület képviselője is megértse, miről beszél. Minden ilyen rendezvény része, hogy a házigazda egyetemhez, városhoz, vagy az egyik előadóhoz kötődő informális-szociális programon vesznek részt az érmesek, legyen az sport vagy valamilyen kulturális attrakció.
Csak megkérdezem: volt harmadik OTDK is, amin indultál?
A harmadikra egy informatikai beadandómat dolgoztam át, és adtam be egy pedagógiai szekcióba. Jó pontszámokat kaptam, és kiemelték, hogy fontos témát érintettem, viszont nem tudtam elmenni az eseményre. Fedeles tanár úr ugyanis megbízott, hogy
vezessem a bölcsészkaron rendezett humán OTDK logisztikai csapatát.
Ötven ember dolgozott a kezem alá, és nagyon igyekeztünk, hogy a résztvevők a lehető legjobban érezzék magukat, remek fogadó csomagokat kapjanak, megtalálják a helyszíneket, megfelelő ajándékokkal távozzanak a végén… Hatalmas munka volt. Több napon keresztül dolgoztunk, minimális alvás mellett. De bebizonyítottunk, hogy jó vendéglátók vagyunk. Remek élmény volt.
Mekkora lökést jelentett az OTDK-n elért siker a kutatásaid kapcsán, te személyesen hogyan élted meg, mennyire vitt el komolyabb irányba? Ha az nincs, akkor merre fordul az életed?
Jót és kevésbé szerencsés dolgokat is hozott ez a siker az életembe. Volt olyan, hogy feltöltöttem az úton készült képeket a netre, és hirtelen az emberek elkezdtek irigyek lenni. Vagy vége szakadt egy párkapcsolatomnak az utazásaim miatt. De volt a sok áldozat mellett rengeteg pozitívum is. Profán dolog, de ha kutatni megyek egy levéltárba, az általában hétvégén zárva van, ergo a hétvégén meg tudom nézni a várost vagy a vidéket, ahova eljutottam. Így jobban át tudom érezni a helyi gondolkodásmódot is. Maga az utazás is érdekes, nemcsak a megszervezése, de azok miatt a csomópontok miatt is, amiken át kell közben haladnom – nem rossz, ha az embernek van egy napja mondjuk, New Yorkban, mert onnan indul majd tovább a gépe.
A másik, hogy mindezt finanszírozni kell. Ehhez egy támogató légkörből pályázni kell tudni, lehetőséget kell tudni találni.
Legutóbb Kőrösi Ösztöndíjjal jutottam ki Amerikába és Clevelandben tanítottam magyar nyelvet, kultúrtörténetet és digitalizáltam az Első Református Magyar Templom anyakönyveit. 2023 nyaráig négy hónap alatt hét konferencián jártam, és azt vettem észre, hogy rengeteg képességet, tudást, ismeretet, nagyon jó barátot szereztem. Én magam döbbentem meg a legjobban, amikor kiderült, hogy az amerikai és a kanadai és a helyi magyar szervezők is elismeréssel nyilatkoztak rólam. Sőt, egy konferencián vagy tudományos ismeretterjesztő előadáson megtudom tölteni a termet és elfogynak a pótszékek is.
Úgy tudom, te magad is támogattad hallgatók tudományos karrierjének kezdetét.
Hallgató korom óta nem csak járok az országban és világban, de igyekeztem mindig is megteremteni erre a lehetőséget a tudomány művelőinek is. Lengyel, orosz-szovjet, hadtörténeti tárgyú országos és nemzetközi konferenciákkal igyekeztem gazdagítani a PTE jó hírét. A 2021/2022-es tanévben alatt előbb egy oktatótárssal közösen, majd a tavaszi félévben önállóan is tartottam szemináriumot. Az első félévben én feleltem a XX. századi nemzetközi kapcsolatok bemutatásáért. Figyeltem, hogy kik tartanak jó referátumot ebből a témából, más, újszerű megközelítéssel. Igyekeztem biztatni őket, és felvetettem, hogy mivel úgyis kell majd szakdolgozni, miért nem állnak neki a munkának hamarabb és jelentkeznek vele az OTDK-ra. Volt, aki sajnos nem járt sikerrel, de akadt olyan is, aki kijutott a versenyre: ő Pintér Regina, akire egy, a Szovjetunió felbomlásáról tartott referátuma miatt figyeltem fel. Javasoltam neki egy ehhez kapcsolódó témát az OTDK-hoz, segítettem a kutatását és a felkészülését, és végül második lett az országos fordulóban. Társtémavezetőm Bene Krisztián volt, aki a frankofón világ és hadtörténelem kiváló kutatója, oktatója (jelenleg a PTE BTK dékánja – a szerk).
Elvégezted az alapot, a mestert és hamarosan a doktorit. Hogy-hogy nem a tudományos karrier felé indultál, hanem tanítani kezdtél?
Tanár szakra jelentkeztem, mert úgy gondoltam, a tanári pálya stabil és jó lehetőség. Amikor végeztem, és rögtön belevágtam a doktori képzésbe, jött egy hír: a Babitsba kerestek informatika tanárt. Én voltam az egyetlen végzős informatika tanár szakos, sőt, az eggyel felettem és eggyel alattam lévő évfolyamon is csak egy-egy ember tanult ezen a szakon. 9 órában kezdtem tanítani ősztől a Babitsban, illetve nyár végén jött a hír, hogy felmondott egy történelem–német szakos tanár a Zipernowskyban, így ott meg történelmet oktattam. Három évig dolgoztam a két iskolában párhuzamosan.
Büszke vagyok arra, hogy az érettségiző osztályaim nagyon szép eredményekkel végeztek és gépészeknek, informatikusoknak, sportolóknak bemutathattam a történelem komplexitását, árnyalatait. Ugyanígy jó érzéssel tölt el, hogy az informatika oktatásán és a 3D nyomtató szakkörünkkel a műszaki tudományokat hoztam közelebb a diákokhoz.
Sőt, ötször vittem el kollégáimmal közösen osztályokat a Rákóczi Szövetség pályázataival osztályokat határon túlra. Most minden szabad erőforrásommal a három kontinensen gyűjtött, több tízezer oldalnyi iraton és számos interjún alapuló doktorim lezárására és a munkahelyi vitára készülök.
Mentoráltál egyetemistákat, tanítottál óvodásokat és gimiseket. Hogyan lehet a kutatás és a tudomány iránti kíváncsiságot adaptálni a különböző életkorokra?
Szerintem a tanárnak, mint személyiségnek is van hatása a környezetére. Ez az egész interjú a rám nagy hatást gyakorló oktatókból is állhatna, de a hiányzókat nem szeretném megsérteni.
Szívesen mutatok gyakorlati példákat a tanítványaimnak, hogy szemléltessem, miért előnyös a számukra az, ha tanulnak. Például mielőtt elmagyarázom a szövegszerkesztés alapjait, bemutatom az általam szerkesztett kiadványokat. A szülőknek is meg szoktam mutatni a tudományos ismeretterjesztő írásaimat, hogy ezáltal győzzem meg őket, hogy ha itt ilyenek a tanárok, akkor jó ez az iskola. Meggyőződésem, hogy ha valakiben megvan a tudományos kíváncsiság, akkor azt eltiporni vagy a pálya szélére állítani nem szabad, hanem azt segíteni kell. Őszintén szólva, amikor megtudtam, hogy Pintér Regina OTDK II. helyezett lett, többre értékeltem a tanítványom teljesítményét, mint az én két római egyesemet.
Mindig volt veled kapcsolatban egy olyan benyomásom, hogy megtalálnak a lehetőségek.
Sokan gondolják rólam, hogy tudatosan haladok, például azért készítek valakivel életút-interjút, mert jóban akarok lenni vele. Ez nem igaz.
Érdekel a történelem, inspirálnak a személyesen is megismert emberek és szeretném bemutatni a bennük rejlő kíváncsiságot és emberi történeteket.
Például a társtémavezetőmet '56 kapcsán volt, hogy egy Cessna repülőgéppel érkezett a kutatási helyszínre, mert nem volt más közlekedési mód. Vagy milyen 1956 különböző kérdéseivel foglalkozni egy életen át. Vagy 1945-ben vagy 1956-ban családjával elmenekültek gyermekeként doktorálni és magyar történeti műveket angolul kiadni. Vagy csak Pécsett történettudományt szervezni és oktatni. Úgy gondolom, már önmagában egy ilyen életút inspiráló, nemcsak a magam számára, hanem a történelem iránt érdeklődőknek is.
