Színészetet tanul Budapesten Karánsebessy Eszter, a PTE egykori pszichológia szakos hallgatója, aki az elmúlt három évben Pécsett tanulta az életet, és tette azt, amit az esze és a szíve diktált. A Nevetnikék Alapítvány kórházlátogató önkénteseként járult ugyanis hozzá a beteg kis hősök mosolyához és gyógyulásához. A kedves, szelid, tiszta tekintetű ifjú hölggyel az ősz egyik utolsó igazán forró napján ültünk le beszélgetni…
Elárultad, hogy Thalia papjai és papnői közé vágysz. Megvan tehát benned a hajlandóság és a kellő magabiztosság, hogy megmutasd magad közönség előtt is?
Most már inkább, mint azelőtt, hiszen sokáig úgy gondoltam, nem rendelkezem a megfelelő személyiséggel ahhoz, hogy ezt csináljam. Gyermekkori álmom volt azonban, hogy színész legyek, és örülök, hogy végre el mertem indulni ezen az úton. Érdekes, hogy a pszichológia tanulmányaim és az önkéntes munkám a Nevetnikéknél milyen sokat segítettek, hogy megismerjem önmagam, kilépjek a komfortzónámból, és magabiztosabbá válhassak. Megjegyzem, a színészjelöltek között most sem tartozom az extrovertáltabbak közé, de a korábbi bátortalanságomat azért többnyire sikerült magam mögött hagyni.
A Nevetnikéknél is bátortalan voltál kezdetben?
Érdekes, ott minden természetesen jött.
Másodévesként hallottam róluk először az egyetemen, és rögtön nagyot dobbant a szívem. Azelőtt már foglalkoztam hátrányos helyzetű gyerekekkel, így vonzó volt számomra, hogy a sárga-kék ruhások a beteg gyermekek mosolyáért munkálkodnak.
Ráadásul nem is akárhogy, hanem nagyszerű példát mutatva. Hamar rájöttem, hogy szeretnék közéjük tartozni.
Voltak előzetes elvárásaid a Nevetnikékkel kapcsolatban?
Nagyon kíváncsi voltam, mi is történik egy klinikai gyermekosztályon, és tetszett az ötlet, hogy a fájdalom, a bizonytalanság és a félelem helyett vidámságot kell vinnünk a kis betegeknek. Persze nem tagadom, hogy a kihívás része is vonzott.
Nem féltél? Hiszen egy olyan különleges közegben találkoztál a gyerekekkel, ahová nem önszántukból kerültek. Ez azért kemény tud lenni...
Szerencsére részletes és alapos felkészítést kaptunk, mielőtt bemehettünk a kórházba. Felhívták a figyelmet arra, hogy láthatunk majd olyan eseteket, ami ijesztő lehet. 
Külön kiemelték, hogy a tinédzserek nagy kihívást jelenthetnek az önkéntesek számára, ami engem különleges izgalommal töltött el, ugyanis van két tini korú testvérem, sőt, én magam sem voltam egyszerű eset tinédzserként. A klinikai környezettől, a vér látványától sosem viszolyogtam, így hamar eldöntöttem, hogy kórházlátogató önkéntes szeretnék lenni. Örültem, hogy kaptunk időt a felkészülésre, komoly volt a kiválasztás és a szűrés, nem csak úgy az utcáról engedtek be a gyerekekhez. Próbára tettek minket csoportos helyzetekben, részletes egyéni elbeszélgetések során, hospitálós alkalmakon is részt kellett venni, ahol megnéztük, mások hogyan dolgoznak. Aztán jött a bemutató óra, amire nagyon felszívtam magam. Tudtam, hogy egyedül kell megmutatnom, mire vagyok képes. A kórterem, ahová bementem, tele volt emberekkel, beteg gyermekekkel, szüleikkel, és persze mögöttem állt Bea, a kórházi programkoordinátorunk, aki figyelte, mit csinálok. Egy vidám „kézmosó dallal” indítottam, hiszen tiszta kezekre van szükség a kórházban, hamar sikerült bevonnom a résztvevőket, jó hangulatot teremtettem, Beának is tetszett, igazi sikerélmény volt.
Csapatjátékosként szeretsz dolgozni, vagy inkább magányos farkasként tevékenykedsz szívesen?
Egyértelműen a csapatjátékra szavazok.
Hiszek a közösség erejében. Egy team részeként hasznossá tenni magam sokkal jobban esik, mint például vezetőként feladatokat osztani.
Képes vagyok alkalmazkodni, nem ragaszkodom hozzá, hogy minden úgy történjen, ahogy én azt előzetesen megálmodtam. Elfogadom, ha másképp történnek a dolgok, mint vártam, rugalmas tudok lenni.
Ezt örömmel hallom, hiszen rugalmasság ahhoz is kell, hogy a nehéz helyzeteket kezelni tudd. Nyilván adódtak ilyenek is az önkéntes munkád során…
Igen, azért akadtak emberpróbáló szituációk. Egy egészen kicsi baba például a foglalkozás közben többször is hányt, s az egyik alkalommal kirántotta a szájából a gyomorszondát, orvosi segítséget kellett hívni, de szerencsére nem történt baj. Ami pedig különösen megviselheti az önkéntes lelkét, ha nem elég felkészült, az a sírás, amivel marasztalni próbálnak minket többször a kicsik, amikor már mennünk kell, s ott kell őket hagynunk. Ezt is meg kell tudni szokni, mert egy önkéntes sosem eshet kétségbe.
Nem titok, hogy a Nevetnikék megkülönböztetett figyelmet szentel a kórházban a nem látogatott gyermekeknek, sőt, a felkészült önkéntesek az egészen kicsi csecsemőknek is biztosítani igyekeznek a törődést, az érintést, amivel nagyban hozzájárulnak a gyógyulásukhoz. Te is tapasztaltad mindezt?
Igen! Először meg is lepődtem, hogy mennyi egészen apró kisbabával találkoztam a kórtermekben. Sokan kérdezik, hogy mihez kezdünk velük, hogyan kell őket gondosan ellátni. Ilyenkor hangsúlyozom, mennyire fontos egy ilyen „kórházbaba” számára az, hogy megérintsd, megsimogasd, ringasd, sőt, a zene is gyógyító hatással lehet rá. A legtöbb esetben a hangokat is jól hallják, a dallamokra pedig mindig fel szokták kapni a fejüket.
Megnyugtató nekik, ha énekelünk, illetve a lágy hangú hangszerek megszólaltatását is örömmel fogadják a picik. A nagyobb babák már kifejezetten élvezik azt is, ha kézbe vesszük őket, ilyenkor folyamatos interakcióban vannak velünk.
És az idősebb gyerekek?
Velük kapcsolatban is rengeteg élményt szereztem. Sokat kártyáztunk, énekeltünk, beszélgettünk velük. Fantasztikus érzés volt, hogy a kezdeti távolságtartás és bizalmatlanság után milyen felszabadultan tudtak velünk együtt játszani, mosolyogni, nevetni, szinte elfeledve, hogy kórházi környezetben vannak, és sok esetben komoly fájdalmakkal küszködnek.
Látom, hogy csillognak a szemeid, ahogy mesélsz róluk. Az az érzésem, hogy jól érezted magad Nevetnikékesként…
Igen, már most nagyon hiányzik a Nevetnikék! Fantasztikus kis csapat, igazán megszerettem őket, és talán ők is kedveltek engem. Nem csak én adhattam nekik, de rengeteget kaptam is tőlük. Összetartó, segítőkész, szeretetteljes közeg.
Mindenkinek szívem mélyéből ajánlom! Nagyon sokat tanulhattam is tőlük. A színészettel kapcsolatos álmaim valóra váltásához is rengeteget hozzátettek.
A magabiztos fellépésen túl előadóművészi képességeimet is fejleszthettem önkéntesként, hiszen rengeteget báboztunk a gyerekeknek a kórházban, a tapasztalataimat pedig most kamatoztathatom, mivel a színészképzőben is épp bábozást tanulok. Szóval a Nevetnikék nélkül sokkal kevesebb lennék. Bízom benne, hogy ők sem jártak rosszul velem!
