A közgazdász, a pap és a piros Zsiguli címmel még tavaly ősszel számoltunk be arról, hogy Molnár Attila (somogyhárságyi plébános) és Fáth Gergely (a PTE Közgazdaságtudományi Karának volt hallgatója), Gergely nagyapjának öreg Ladájával beneveztek a Bamakóra. A több mint nyolcezer kilométeres megmérettetést jótékonysággal kötötték össze, melyhez a Pécsi Tudományegyetem is bőkezűen hozzájárult. Bármennyire is az esélytelenek nyugalmával vágtak a kalandba, a sikerrel jártak!

Úgy volt, hogy a PTE Nemzetközi Tavasz rendezvénysorozat Afrika Napok programjának keretében élőben is beszámolót tartanak az élményeikről, de a koronavírus-járvány közbeszólt. Ősszel várhatóan bepótolják majd az eredetileg április végére tervezett eseményt (részletek és pontos időpont a Nemzetközi Tavasz Facebook oldalán lesz elérhető). Nem így terveztem ezt az interjút sem (meg akartam hívni egy jegeskávéra, amit megittunk volna valamelyik teraszon, a fák alatt), de Fáth Gergellyel telefonon beszélgettem.

Somogyhárságyon vagy most?

Az otthoni munkavégzés miatt igen. Tavasz van, gyönyörűek a fák, és csodálatos itthon lenni. Meghalnék ezért a faluért. Nemcsak a kaland volt a lényeg, hanem ennek a kisfalunak hírnevet szerezni is. De kétlaki életet élek, Pécsen dolgozom, hétköznap ott vagyok, de hétvégén, amikor csak tehetem, hazajövök. Számomra itt van a nyugalom fellegvára, imádom, amikor már vannak levelek a fákon, és minden kizöldül.

Miért vágtatok bele a Bamakóba?

Mert rajta volt a bakancslistámon.

Mindig azt gondoltam, milyen jó másoknak, hogy el tudtak indulni ezen a rallyn, de olyan távolinak tűnt, hogy magam is nekivágjak. Tavaly februárban, amikor beneveztem magunkat a versenyre, egyszerre minden a helyére került, összeálltak a csillagok. Visszagondolva mennyi szerencsénk volt, de mennyi!
Azt mondták, ez egyfajta „autós el camino”, és tetszett ez az elgondolás. Úgy képzeltem, hogy nem fogjuk tudni tartani a kapcsolatot a külvilággal, magunk leszünk. Ez nem így volt: mindenhol tudtunk venni SIM-kártyát, naponta egy vagy két hírt felraktunk a Facebookra. Jó érzés volt, hogy tudatni lehetett az itthonmaradtakkal, mi van velünk. A „caminos” része lehet, hogy nem ott ért be engem. Fel sem fogtam igazán, mi történik. Mintha egy filmet láttam volna, amiben még csak nem is szerepelek. Mintha nem is velem történt volna az egész.

Mi volt a legnehezebb a felkészülésben?

“Pató Pál” voltam megint. 2020. január végén indultuk, és előző év novemberében kezdtem el valójában a felkészülést, így az utolsó egy hónap elképesztő intenzív volt. Nyilván, aki egy kicsit is komolyan veszi a bamakot, az éveket készül rá. Volt, aki mondta, hogy egy-két éve elkezdték a felkészülést – én akkor intéztem a kocsi papírjait és egy centit nem mentünk előrébb, még az egerek ették a Zsigát.

Mire tudtatok felkészülni, és mi volt váratlan probléma?

Nem volt baj, hogy vittünk magunkkal hideg élelmet. A szervezők azt mondták, hogy ne úgy készüljünk, hogy semmit nem fogunk tudni enni, legyünk nyitottak és próbáljuk felfedezni az afrikai ízeket. Hát, úgy látszik, nem vagyok nagyon nyitott a kulináris kalandra, de jó volt, hogy nem minden este kellett ennivaló után kutatni, maximum csak zöldséget, kenyeret keresni kiegészítésként.

Vettünk egy CB-rádiót, ami összesen háromszor kapcsoltunk be, mert folyamatosan sistergett, volt, hogy kibírhatatlanul hangosan. De amikor kellett, mindig fontos segítséget kaptunk általa, szállást kerestünk vagy a GPS-szel volt valami baj, ami megoldódott.

Ami nem rajtunk múlt, az a szerelés volt, de szerencsénk volt ebben is: megcsinálták a kocsi felfüggesztését, kaptunk vadiúj gumikat, ügyeltünk a hűtővízre.

Mi vezettünk, nem csináltunk butaságot, de az autó, Bodri volt a sztár.

Ő volt, aki elvitt minket a végsőkig.

Mit tanultál önmagadról?

Hogy még mindig nem vagyok normális – és már ez biztos. Komolyra fordítva a szót: azt, hogy képes vagyok megszervezni egy ilyen utat! Nem csak rajtam múlt, és lehetett volna ennél jobb, de igyekeztem. Képes vagyok nomád körülmények között is meglenni. Sok feladathoz fel kellett nőnöm, és jó volt, hogy tudtam kicsit lazábbra venni, mert pár esetben még én is befeszültem.

És Attiláról?

Olyan ő nekem, mintha a bátyám lenne! Senki mással nem csináltam volna végig ezt, csak vele. Annyira a kettőnk kalandja volt! A hite és a világlátása miatt is felnézek rá. Ugyanakkor az ő ötlete a csapatunk nevére az volt, hogy „Please, help us!”. (nevet) Régóta ismerem, de egyszer-kétszer azért meglepett. Például a Sierra és Guinea közötti határon mintha elfelejtett volna franciául, annyira elfáradt - és akkor én beszéltem. De ez rá is jellemző volt:

amikor egyikünk látta a másikat elcsigázva, átvette a vezetést, így húztuk egymást.

Elmélyült a kapcsolatunk azáltal, hogy egy életre szóló kalandunk volt, amit senki nem vehet el tőlünk, talán csak az Alzheimer-kór.

Az indulás nagy bulinak tűnik – de milyen volt a hangulat utána, milyen volt többi csapat?

Voltak páran, akiket már a rajt előtt megismertünk, beszélgettünk. Ez szépen felfejlődött, mert már Marokkó előtt úgy volt, hogy amikor elmentek mellettünk – valljuk be, nem egy üldöző jármű a Zsiguli - mind dudált és integetett. Élvezték, hogy látnak minket. Tartottam attól, hogy a nagy médiavisszhang féltékennyé tette-e a többieket. De mi nem versenyeztünk, ellenfelei legfeljebb önmagunknak lehettünk. Az elejétől jól fogadtak minket a csapattársak.

Míg az első hivatalos táborhelyet el nem értük, nekünk kellett a szállást keresni, de utána minden estére ki volt jelölve egy hivatalos táborhely. Volt, hogy egy dűne mellett sátraztunk, majdnem mindannyian. Páran azért más helyet kerestek maguknak, ággyal, vízzel, rendes vécével - ami nem egy utolsó szempont a sivatagban. Mi nem éltünk nagy lábon, egyszer-kétszer kerestünk külön szállást, leginkább sátraztunk. Esténként a táborokban odajöttek a többiek hozzánk, mondták, hogy

gondoltak ránk és aggódtak értünk, találgatták, hogy vagyunk, hogy bírja a Zsiguli.

Annyi jó emberrel találkoztunk, annyi kedves szót kaptunk, és barátokat is találtunk, ami jó érzés volt. Mindenki segítőkész volt. Például ha megálltunk könnyíteni magunkon, akkor azonnal megálltak, hogy van-e valami bajunk. És volt, aki sokkal többet szerelt a kocsin, mint mi. Bodrira nagyon vigyáztunk, ő volt a célbaérés záloga.

Az út jótékonysági része hogy sikerült?

Rengeteg csomagot kaptunk a PTE-től! Mindet szétosztottuk, igyekeztünk olyannak adni, aki nem követelőzött, de rászorul. Inkább ennek a dokumentálásával volt gond. Egyrészt magamutogatóknak éreztük magunkat a fényképek miatt, másrészt többször volt olyan, hogy

odaadtuk valakinek a csomagot, ő pedig egyszerűen megragadta és elfutott vele.

Úgy már nehéz lefotózni. (nevet) Dindefeloban egy kútfúrással, Sierra Leonéban egy faültetéssel foglalkozó projektet választottak a szervezők, és ezekre indítottak gyűjtést. Másra is volt lehetőség adományt gyűjteni, de egyszerűbb volt e mögé beállni, mintha magunk keresgélnénk. Még a rally kezdete kaptunk a szervezőktől egy erre vonatkozó költségvetést, legalább félmilliót össze akartuk szedni erre a nemes célra. Sikerrel jártunk és még az indulás előtt elutaltuk az összeget.

Ha visszamehetnél bármelyik állomásra, melyik lenne az, és miért?

Afrikán belül is eltérőek a kultúrák és az emberek viselkedése is. Frusztráló, hogy egy csomóan kéregetnek, sok a szegény. Amikor 10-20 gyerek ütögette a kocsit, hogy adjunk pénzt, az nagyon nyomasztó volt. Arconvágja az embert a nyomor, és az a sok szemét, halmokban – és az emberek ehhez hozzászoktak, simán elnézik. De emellett rengeteg a segítőkész ember, talán még kedvesebbek is, mint Európában.

Szenegáltól már nagyon szép volt a vidék. A szavanna, aztán az őserdő széle gyönyörű, Szenegál például nagyon tetszett, sok volt a zöld – tudod, a szívem csücske, ha fákat látok. De minden állomásnak megvolt a maga szépsége, minden napon volt olyan, amire érdemes emlékezni.

Mit tanácsolnál annak, aki a Bamakóra vágyna?

Hogy menjen.

És annak, aki még az álmai megvalósítása előtt jár?

Egy-két ember mondta, hogy azáltal, hogy mi ezt megcsináltuk, ő is nekilát a saját bakancslistájának. Nekem segített az, hogy beneveztem és ettől úgy éreztem, most már végig kell csinálni. Egy egérutat hagytam magamnak: ha nem jött volna össze a jótékony felajánláshoz szükséges összeg időben, visszaléptünk, elhalasztottuk volna. De összejött! Ez mérföldkő volt, onnan már nem volt visszaút.

Mielőtt beneveztem volna magunkat a versenyre, hullámvölgyben volt az életem: a magánéletem romokban hevert, nem tudtam, lesz-e munkám, és ez így együtt elég nagy lökés volt az újdonság felé. Szokták mondani, hogy soha nem késő.

Jobban belegondolva belevághattunk volna a bamakoba 10 évvel ezelőtt is.

De bízom benne, hogy számunkra ennek most volt itt az ideje. Szóval aki még nem lépett: hát miért ne váltana valamit valóra a bakancslistájáról most? Nekem a bamako rally volt a legelső a listán.

Mi a következő?

Például megtanulni traktort vezetni, elvégezni egy asztalosképzést - ezekre szükségem van az egyéb álmaim miatt. Évente megszervezzük a Parasztolimpiát itt a faluban, és az egyik minden évben előttem álló álom ezt a lehető legszínvonalasabban megvalósítani, a falunak hírnevet szerezni. A Parasztolimpia az az egy nap, amikor úgy érzem, hogy igazán élek.

Sajnos egyre kevesebben tudnak ebbe besegíteni, ezért jobb lenne, ha magam is meg tudnám csinálni az egyes feladatokat.

Ha pedig meg tudom oldani, az álmomért tudok tenni.

Az atya felvetette, hogy ha én melegbe vittem, most menjünk el Alaszkába – de eszembe sincs, nem szeretem a hideget. De Mongólia vagy elindulni a Selyemúton még benne van a pakliban. Attól tartok, ebből is lesz valami.

Mi van most a Bodrival? Lent maradt, Afrikában?

Lent. (elhallgat) Ne haragudj. (hallgat) Most is könnyeket csal a szemembe. Próbatétel volt a Jóistentől, hogy ott tudom-e hagyni. Olyan jó lett volna hazahozni, tenni vele egy kört a faluban, vagy csak – ahogy az úton végig – beszélni hozzá egy kicsit. Már Guineában éreztem, hogy baj lesz, nehéz ügy lesz. De ez volt a katarzis a kalandunk végén. Fájó, de nem tehettem meg, hogy hazahozom, túl sokba került volna.

Annak a kisautónak hatalmas szíve volt!

Elvitt minket ennyi kilométeren keresztül, én meg otthagytam. Ott zokogtam mellette. Azzal vigasztalom magam, hogy talán az enyészeté lett volna, ha nem ásom ki a garázsból, így pedig új életet leheltünk bele, amit Afrikában folytat, egy új tulajdonosnál.

Közben a plébános megvette az utolsó Zsigulit Somogyhárságyon, ami piros. Van még egy Zsiguli a faluban, ami szintén a családunké: sárga és 1976-os, de 20 éve egy centit nem ment előre. Arra gondoltam, megjavíttatom, de azt már nem vinném el máshova, nem lenne lelkem elvinni nagyanyámtól.