Esze ágában sincs elköltözni szeretett szülővárosából, ahol igazán otthon érzi magát. Kézműveskedéssel és gyermekekkel évek óta szívesen foglalkozik. Feleslegesen nem szeret beszélni, megválogatja a barátait, de örömmel csatlakozik, ha befogadó és támogató közösségről van szó. Nem véletlen tehát, hogy Kutnyánszky Lilla, a Pécsi Tudományegyetem BTK pszichológia szakos hallgatója hamar megtalálta helyét a Nevetnikék Alapítvány lelkes csapatában. Jelenleg önkéntes társaival gőzerővel dolgozik a Titkos Projekten, amiről holnap, május 29-én végre lehull a lepel…
Hol, hogyan ismerted meg a Nevetnikéket?
Akkor találkoztam velük először, amikor eljöttek hozzánk az egyetemre bemutatni az alapítványt, és beszéltek arról, hogy milyen nagyszerű lehetőségek vannak náluk önkénteskedésre. Hallottam a kórházlátogató élményprogramokról is, de őszintén szólva egy kicsit féltem rögtön elköteleződni, mert az egyetemen ez az utolsó félévem, ami rengeteg munkával jár. Most kell leadni a szakdolgozatot, közeleg a záróvizsga, úgyhogy elég sok feladatom van, ezért úgy gondoltam, hogy nem tudnék olyan intenzitással jelen lenni az alapítvány életében, amennyire szükséges lenne.
A mesefalfestés és a játékkészítő műhelyen való részvétel lehetősége azonban rögtön megfogott, mert mindig is nagyon szerettem kézműveskedni, úgyhogy még aznap jelentkeztem a honlapon.
Korábban is szívesen önkénteskedtél?
Igen, már voltak ilyen jellegű tapasztalataim. Még általános iskolás koromban egy kézműves szakkörbe jártam, és nagyon-nagyon szerettem. Amikor már gimnazista voltam, visszajártam a volt általános iskolámba, és besegítettem ott a kézműves szakkörökben. A pszichológia szak előtt orvostanhallgató voltam pár évig, nyaranta szerveztünk egy gyerektábort több társammal együtt, és ott több kézműves foglalkozást tartottunk, amit nagyon élveztem. Sajnos, ennek a tábornak a pandémia véget vetett. Sokáig nagyon hiányzott a közös munka másokkal, így kerestem azt a helyet, ahol visszakaphatom ezt az érzést. Szóval örültem, amikor képbe került a Nevetnikék, mert általuk újra magamra találtam.
Játékkészítőként és mesefalfestőként is bizonyítasz. Milyen élményekkel gazdagodtál?
Maga a kézműveskedés nekem nagyon sokat jelent, és szerintem fontos, hogy amikor az ember kreatívan alkot, akkor azt másokkal együtt tudja csinálni, mert olyankor sokkal egyszerűbb egyfajta kreatív flowba kerülni, és benne is maradni – és
nekem ez az, amit a leginkább nyújtani tud a Nevetnikék. Már a legelső alkalmak, amikor a játékműhelyen részt vettem, a legjobb élményeket jelentették.
Zenét hallgatunk, beszélgetünk, miközben mindenki megoszthatja, hogy éppen mi történik vele a mindennapokban, megérkezünk és kikapcsolódunk, leteszünk egy kicsit magunkról is terhet, ugyanakkor azt is érezhetjük, hogy másokon segítünk. És ez tényleg nagyon-nagyon sokat tud adni lelkileg. De ugyanezt érzi az ember mesefalfestés közben is, ami egy egész napos program, ott tényleg az kell, hogy az egész csapat összefogjon, hogy a nap végére elkészüljön a projekt. És amikor hátralépek, megnézem, s látom a művet, amit együtt összehoztunk, az az érzés mással egyszerűen semmihez sem fogható.
Azt mondják rólad a Nevetnikékesek, hogy nagyon kedves, csendes lány vagy, aki azonban szeret beszélgetni is.
Igen, tipikusan ilyen vagyok. Ha elkezdődik egy beszélgetés, abba nagyon szívesen bekapcsolódom, de nem vagyok egy kezdeményező típus. Kedvelem viszont a társaságot, ezért is tetszett meg a Nevetnikék Alapítvány. Nagyon szeretek együtt dolgozni másokkal. Ha alaposan fókuszálok, koncentrálok a munkára, akkor hajlamos vagyok elcsendesedni, de közben élvezem, hogy körülöttem folyik a beszélgetés, és mindig figyelek mindenre. Ha pedig becsatlakozom, akkor igen, néha meglepődnek a többiek, hogy hirtelen milyen sokat tudok beszélni… (nevet)
Az jó, ha szeretsz beszélgetni, az pedig egyáltalán nem baj, ha feleslegesen nem beszélsz. Szívesen nyitsz idegenek felé? Hiszen az önkéntes munka esetében erről is beszélhetünk…
Elgondolkodtató és fontos is, amit kérdezel… Azt hiszem, magamtól nem nyitnék idegenek felé, hiszen megvannak a magam barátaim. De amikor egy ilyen közösségbe kerül az ember, olyan kedves és nyitott társak között találja magát, hogy nem tud nem érdeklődni irántuk. Csak azt érzem, hogy jó helyen vagyok, és jó emberekkel vagyok körülvéve.
Említetted a zenét is, ami tényleg mindig szól a Nevetnikéknél a festés és a műhelyfoglalkozások közben...
Igen, örülök a zenének! Ami elsőként megfog, az a dallam. Egy jó dallam és a megfelelő hangszerelés engem meg tud venni kilóra. Bevallom, kedvelem a retro slágereket, és ha a foglalkozások alkalmával valaki elindít egy playlistet, az is jó alkalmat ad arra, hogy megtudjak róla valamit, az ízlésén keresztül. Sokszor a zene kapcsán beszélgetni is kezdünk, ami szintén megalapozhatja a jó hangulatot.
Azt is hallottam rólad, hogy tősgyökeres pécsi vagy, és nagyon kedveled a mediterrán hangulatok városát.
Így van! Itt születtem, itt nőttem fel, és őszintén szólva eszem ágában sincs elhagyni a várost. Sokan kérdezték, hogy a mesterszakot nem szeretném-e másik egyetemen végezni, mondjuk a fővárosban, de az az igazság, hogy annyira szeretek itt lenni, és annyi időt töltöttem már itt, hogy nem tudom elképzelni az életemet máshol. Nekem ez az otthonom! Ha körülnéz az ember a belvárosban, látja a történelmet. Kedvelem a parkosabb régiókat és nagyszerű, hogy itt van a Mecsek.
Ideális ez a város, pont jó a mérete is. Nem túl kicsi, de nem is egy olyan hatalmas metropolisz, mint amilyennek én például Budapestet látom, ahol nagyon könnyen el tudok veszni… (mosolyog)
Örülök, hogy ilyen szeretettel beszélsz a szülővárosodról, nekem is a szívem csücske. De térjünk vissza a Nevetnikékhez! Mit gondolsz, mennyire egyértelmű a nagyközönség számára az, hogy valójában mi az, ami miatt az alapítvány munkája fontos és nélkülözhetetlen, amellett, hogy „übercuki”?
Szerintem sokan nem gondolnak bele abba, hogy mit élnek át azok a gyerekek, akik nem kevés időt töltenek az osztályokon, és nem csak a gyerekek, hanem a hozzátartozóik is. És hogy mennyi mindent tud a Nevetnikék nyújtani nekik, nem kizárólag azzal, hogy odamennek és szórakoztatják a gyereket egy-két órán keresztül, hanem hogy effektíve kimozdítják őket a sokszor fájdalmas és kihívásokkal teli rossz lelkiállapotukból, megpróbálva elfeledtetni velük az átélt viszontagságokat. Ahhoz azonban, hogy reálisabban lássák mindezt, személyes tapasztalatok kellenek – persze senkinek sem kívánom, hogy hozzátartozója huzamosabb időt kórházban töltsön.
Melyek azok az eredmények, amelyekre büszke lehetsz a Nevetnikékes pályafutásod során?
Idén februárban csatlakoztam, nem vagyok itt régóta. Vannak ládák, amiket kihelyezünk az osztályokra, azokba már gyártottam játékokat.
Nagyon szerettem plüss-szörnyecskéket varrni a gyerekeknek, de festettem kis fajátékokat is. És amire még borzasztóan büszke vagyok, az a nagyszabású falfestő projektünk, amin még jelenleg is gőzerővel dolgozunk, és most is megyek majd festeni. Viszont ennek további részleteit most az interjú elkészültekor még nem szabad elárulnom, mert ez egy igazán Titkos Projekt… (mosolyog)
De várom már, hogy május 29-én mindenki láthassa majd a végeredményt, mert nagyon-nagyon szép, részletgazdag, és szerintem kiváló munkát végeztünk.
Ugyan nem régóta vagy a Nevetnikéknél, de úgy látom, hogy a személyiséged és a tanulmányi háttered is abszolút alkalmassá tehet arra, hogy esetleg csatlakozz a kórházlátogató önkéntesek csapatához, egy komoly felkészítést követően. Mit szólsz?
Őszintén szólva, amikor jelentkeztem, tervben volt ez is, gondolkodtam már rajta, így elképzelhető, hogy ha meglesz a diploma, letudom a mester felvételit, és minden ezzel járó bonyolult és időigényes elfoglaltságot, akkor lehetséges, hogy átnyergelek oda is. Hiszen szeretek gyerekekkel foglalkozni, ráadásul foglalkoztat a pszichológia gyermek- és klinikai szakiránya is, csak eddig időhiány miatt nem tudtam bevállalni.
A barátaid mennyire érdeklődőek a Nevetnikékkel kapcsolatban? Beszélgettek arról is, hogy mit csinálsz, amikor nem velük vagy, hanem valahol egészen máshol?
Rendszeresen kérdezik, hogy mikor megyek legközelebb önkénteskedni, mit fogok ott csinálni, és tudok-e képet mutatni a műveimről. És már borzasztóan kíváncsiak arra is, hogy ha elkészül a falfestés, milyen lesz, mert mondtam, hogy az titkos, azt még nekik sem szabad látni. De egyre jobban érdekli őket…
Mi az, ami a legnagyobb kihívást jelentette számodra az önkéntes munkád során?
Lehet, hogy furcsa egy pszichológus hallgatótól ilyet hallani, de alapvetően szociálisan szorongó alkat vagyok, tehát nekem néha problémáim vannak azzal, hogy új közösségbe érkezem, ahol nem ismerek senkit. A Nevetnikéknél azonban nem jelentkeztek ezek a nehézségek. Itt
úgy éreztem, hogy azonnal befogadnak, és csak egy újabb barát vagyok a társaságukban. Ez megkönnyített mindent,
és azóta sem jelentkeztek problémák. Egyszerűen csak megyek, jól érzem magam, és játékokat készítünk vagy festünk közben…
Szívesen csinálnál kedvet másoknak is a Nevetnikékhez?
Csak ajánlani tudom mindenkinek. Egy igazán támogató közösséget kínál, ahová ha csatlakozik valaki, akkor ő is tud cserébe valamit nyújtani a gyerekeknek, és ezáltal ő is többnek fogja érezni magát. Ez pedig szerintem valami olyan, amire mindannyiunknak szüksége van!
