Gyermekként sokat betegeskedett, és rengeteget számított neki, hogy a Nevetnikék Alapítvány önkéntesei vidámságot hoztak a szürke kórházi napjaiba. Porvay Tamás ma már felnőtt, hamarosan diplomás közgazdász, de amennyit csak lehet, együtt dolgozik gyerekkori segítőivel. Úgy érzi, hogy nagyon sokat számít, amit csinálnak, akkor is, ha néha meg kell “küzdeniük” egy-egy gyerek bizalmáért. Tamás nyár óta dolgozik gyereksegítőként, és már el sem tudja képzelni az életét önkénteskedés nélkül.
Mi predesztinált arra, hogy gyerekekkel végezz segítő munkát? Volt-e valami az életedben, ami efelé lendített?
Abszolút. Viszonylag sokat voltam kórházban gyerekként, főleg általános iskola első osztályában. Ott megtapasztaltam azt a kiszolgáltatottságot, ami mellett ‒ ha nincs külső segítség ‒ nagyon el lehet veszni. Kikerülsz a megszokottból, nincsenek ott a családtagok, az osztálytársak, a barátok: nincsenek meg a hétköznapi életed alapvető biztosítékai. Nekem ez az élmény jelenti a belső motivációmat, hiszen rájöttem arra, hogy mennyire abszolút fontos a gyerekeknek ilyen helyzetben a segítség, a bátorítás. Ráadásul hozzám is jöttek akkoriban a Nevetnikék önkéntesei, így találkozhattam is olyanokkal, akik ilyen helyzetben átlendítenek a nehezén. Nekem az ő segítségük nagyon sokat jelentett, hiszen végre nem azt kellett megtapasztalnom, hogy éjt nappallá téve a fehér falat bámulom, és aki véletlenül betéved a kórterembe, az is fehér köpenyben van és maszkban, és csak injekciót beadni, vagy valamit méregetni jött. Az volt az élményem, hogy ők tényleg gyereknek nézik a gyereket. Később ezeket a tapasztalatokat be is építettem, például a középiskolai kötelező közösségi szolgálat alatt, ahol elsős gyerekeket korrepetáltam, amit nagyon élveztem, és úgy éreztem, hogy nekem ez megy.
Így logikusan jött végül is, hogy előbb-utóbb kikötöttem a Nevetnikéknél.
Mivel foglalkozol a kórházi önkénteskedés mellett?
Pécsen a Közgázon tanulok, most kezdődik az utolsó félév, belekezdtem a szakdolgozatomba is már, és párhuzamosan dolgozom is suli mellett.
Nagyon sokan azt gondolják, hogy “hát ez csak ilyen gyerekekkel cukiskodás, csak kis meseolvasás, ebbe nem is kell igazán energiát fektetni”. Közben viszont bárki, aki akár csak kicsit is volt segítő munkában, az tudja, hogy az ilyesmi nagyon sokat ki tud venni az emberből. Te hogy gondolkodsz erről?
Elsőre én is úgy képzeltem el, hogy bemegyünk, játszunk egy kicsit, jópofizunk, kijövünk, és igazából ennyi. Szépen fokozatosan szoktam hozzá a gondolathoz, hogy azért ez a segítő munka jóval több erőbedobást igényel. Rá kellett döbbennem, hogy ki tud alakulni olyan helyzet, amire az ember eredetileg nem feltétlenül számít.
Nyilván az elején azt várja az ember, hogy rögtön felcsillan a szeme a gyereknek, ha belép, és egyből csak örvendezés lesz. De a valóságban sokszor adódik olyan helyzet, hogy sok kedve nincs a foglalkozásokhoz a gyerkőcnek, ilyen esetekben először el kell nyerni a bizalmát. Valahogy el kell érni, elhitetni vele, hogy ez neki is jó, viszont semmi sem kötelező. Ki kell alakítani a bizalmat, hogy most jó dolog fog történni, és tényleg nem csak a falbámulás van a kórházakban.
Szóval igen, nem pusztán becsapom a mesekönyvet a hónom alá, és megyünk, hanem erre rá kell készülni. Hála istennek a Nevetnikéknél csomó jó képzés van erre. Felkészítenek, hogy milyen helyzeteket kell majd megoldani, mivel szembesülhetünk az önkénteskedés során, és a nehezebb eseteket ‒ mert vannak ilyenek ‒ hogyan kell feldolgozni. Nem az a fontos, hogy hogyan adom elő magam, hanem hogy hogyan fogadom el azt a helyzetet, amikor mondjuk nincs sok kedve a gyereknek játszani, vagy amikor elutasítással szembesülök. Hogyan lehet mindezt megoldani úgy, hogy mindenkinek jó legyen.
Volt már kifejezetten rossz élményed? Amikor úgy érezted, hogy segíteni akarnál, de nem megy, valahogy nem tudsz egy falat átütni?
Vannak ilyenek, de azokat általában sikerül valahogy megfordítani. Volt olyan például, amikor olyan sráchoz mentünk, aki hosszabb ideig volt a sebészeten. Bementünk hozzá az egyik héten, de nem volt kedve, nagyon húzta a száját, nem akart velünk játszani, és akkor végül rájöttünk, hogy az a jó, ha kicsit továbbállunk, és következő héten megint megpróbáljuk óvatosan. A legközelebbi látogatási alkalomkor is bent volt még ez a kisfiú, és már egy fokkal jobb hangulatban találtuk. Beengedett minket, és a végére azzal köszöntünk el, hogy ő majd fog írni egy rajongói levelet a vezetőinknek, hogy majd kér nekünk fizetésemelést, mert annyira “királyul” csináltunk mindent.
És megkaptátok?
Azóta is várjuk. (nevet)
Van közben is reflektálási lehetőség a nehezebb esetekre? Mondjuk esetmegbeszélő csoport?
Vannak szupervíziók, esetmegbeszélések, ezekre mindig be tudunk vinni egy-egy esetet, amit körbejárunk. Csoportos jellegűek ezek az alkalmak, ami nagyon sokat segít abban, hogy feltárjuk a nehézséget, megvizsgáljuk, hogy hogyan reagáltunk rá éles helyzetben és megbeszéljük, hogyan lehet legközelebb kezelni. Általában is sokat tud segíteni, ha kimondjuk a félelmeinket, tapasztalatainkat. Mindig végighallgatjuk egymást, és megpróbálunk közösségi és szakmai megoldást találni.
Milyen olyan eseted volt, amire azt mondanád, hogy “na, ez egy tipikusan nagyon jó élményem volt a Nevetnikékkel”?
Például az imént említett sebészetes sztori. Az elején nagyon rosszul éreztem magam, hogy nem sikerült, nem tudom elérni, hogy elfogadjon, lelkesedjen, aztán végén úgy váltunk el, hogy én is jól éreztem magam és látszott, hogy neki is kellett ez.
Milyen az intézmények részéről a hozzáállás? Mennyire gördülékeny velük az együttműködés, szívesen fogadnak titeket?
Általában szívesen fogadnak minket. Az esetek többségében ők is úgy látják, hogy kiegészítjük a működésüket. A kórházaknak szűkek a kapacitásaik, nem tudnak minden gyerek mellett 0-24-ben ott lenni, és minden igényt kielégíteni. Kell az, hogy mi ott legyünk, de abszolút pozitívan fogadnak.
Szükség van egy stabil, konzisztens orvosi segítségre, és mellé kell az is, hogy két órát csak játszunk. A kettő kiegészíti egymást.
Alapvetően az a tapasztalatom, hogy az orovosok és az ápolók is örülnek: most egy kicsit azt a kórtermet ki lehet kerülni, mert ott az önkéntesek pörögnek.
Mi minden zajlik a gyerekek körül, amit te csinálsz kifejezetten?
Ez abszolút a helyzettől függ, éppen mikor mit szeretnének a gyerekek, illetve a kezelésük mit tesz lehetővé. Van olyan gyerek, aki ágyhoz van kötve, nyilván ott a kézműveskedés ki van zárva, de megvan minden gyereknél az, amivel el lehet ütni az időt, a kézműveskedéstől a bűvészkedésig, meg a bábozáson keresztül a kártyázásig, nagyon széles a lehetőségek tárháza. Vannak konkrét specializációs lehetőségek a Nevetnikékben, bár az egyetem miatt az most nekem pont kimaradt - lehet tanulni bűvésznek, mesemondónak, bábosnak, zenésznek, vagy kézművesnek.
Gondolom a jövőben nem zárod ki, hogy majd valamelyiken részt vegyél.
Nem, abszolút. A következőre el fogok menni. A kézműveskedés és a bűvészkedés is érdekel.
Úgy tervezed, hogy hosszú távon is része lesz a Nevetnikék az életednek?
Egyértelműen. Közgazdászként nekem teljesen más terület lesz ez, mint a fő munkám, de épp ez benne a jó. Sokan a Nevetnikékben eleve gyerekekkel foglalkoznak, vannak pszichológusok, tanárok, tanácsadók, így mindig van kitől tanulni. Ez az egész terület számomra hiánypótló: az, hogy gyerekekkel foglalkozhatok, és az, hogy olyan helyzetben lévő gyerekekkel, akiknek nagyon nagy szükségük van erre. Abszolút hosszú távra tervezek fél év után is. Eddig fokozatosan, hónapról hónapra gyakorlatilag hatványra emelődött a lelkesedésem.
Úgy érzem, hogy igenis számít az, hogy ott vagyok nekik.
Fotók: Csordás Ildikó Virág
