Ha valamihez úgy állunk hozzá, hogy az biztosan jó lesz, akkor két dolog történhet: vagy tényleg jó lesz és boldogan megveregethetjük a vállunkat, hogy „naugyemegmondtam” vagy… szép lassan rádöbbenünk, hogy mégsem olyan jó, mint mondták, és megpróbálunk valahogy megoldást találni erre az összeegyeztetési hibára. Biztos én nem vagyok elég okos hozzá! Csak én nem értem azt az utalást! Csak nekem nem állt össze a fejemben… stb. Mert, ha valamiről mindenki azt mondja, hogy márpedig ezt el K E L L olvasni, ráadásul hónapok óta megállás nélkül teszik a füledbe (mármint a bogarat), akkor bizony nem tehetsz mást, minthogy leveszed a polcról és nekiállsz olvasni … pontosabban: úgy állsz neki olvasni, hogy ez jó K E L L, hogy legyen.
Ilyen bevezető után írhatnám azt, hogy „Kedves Hölgyeim és Uraim! Sajnálattal kell közölnöm Önökkel, hogy Krusovszky Dénes könyve – a vártakkal ellentétben – NEM JÓ! Köszönöm a figyelmet! Kérem, fogyasszanak a kihelyezett italokból és pogácsákból!”
DE most nem ez jön!
Vállalva annak kockázatát, hogy növelem gyűlölőim (eddig sem elenyésző) számát, be kell, hogy valljam, hogy „Krusovszky-hívő” lettem (akárhogy is írják ezt).
Sajnálom, de ez van. Jó, igazából nem sajnálom… Sőt!
Mit van mit tenni, ez a családi történetbe oltott, régimódian realista, voltaképpen krimi jellegű szöveg olyannyira magával ragadott, hogy egy idő után már szabályosan együtt lélegeztem, együtt éltem a szereplőkkel, és érthetetlenül hatalmas ŰR keletkezett a lelkemben, amikor a regény végére értem. Nem akartam abbahagyni. Képtelen voltam elhinni, hogy ez ennyi volt. Tudni akartam, hogy akkor most hogyan tovább? Mi történt a régi szerelmekkel? Juli miért ment vissza a férjéhez? Mi a helyzet a kazettával? Miért költöztek külföldre? Miért esik darabjaira a család? És még napestig sorolhatnám a felgyülemlett kérdéseket, amikkel ott hagyott a könyv, mintha csak egy hirtelen függetlenedett, érett férfivá vált volna, aki épp most szakít velem. „A fogkefémet elviszem, meg a telefontöltőt, de a többi kacat nem kell, azt csinálsz velük, amit akarsz! Na szia.” Én meg ülök ott a szoba közepén, a földön az évfordulós ajándékokkal, plüss szarokkal, meg alvós pólókkal körülvéve, a kedvenc bögréjét szorongatva (mint valami romantikus hollywoodi giccsparádéban) és egyszerűen fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek.
Elment.
Vége van.
Ennyi.
Természetesen most nyugodtan bolondnak lehet tartani! Mindenkinek szíve joga.
Csak azt akartam érzékeltetni a fenti „kiborulásommal”, hogy úgy szippant magába a szöveg, mintha én is egy lennék a szereplői közül, teszem azt, egy volt barátnő vagy ilyesmi. Nem akarom nagyon lelőni a poént és mivel nem tudok úgy írni erről a szövegről, hogy ne szórjam el a történet morzsáit, így arra jutottam, hogy az lesz a legjobb, ha az élményt írom le, amit ez a szöveg adott nekem.
Próbálok kritikus szemmel nézni rá, megfogalmazom, majd kitörlöm a sorokat…egyik sem igaz, vagy, ha igaz is…hát fáj leírni. Védeni próbálom, mintha csak hozzám tartozna. Mondhatnék bármit, a tökéletesen szerkesztett mondatoktól kezdve, a fordulatos történetszálak bravúros összefonásán át, a realista és ezzel együtt elképesztően magával ragadó karakterábrázolásig mindent, de annál igazabb állítás nincs, minthogy ez a könyv maga a szerelem…
Hogy miért?
Hát mert egyáltalán nem fogod érteni az elején. Sőt, még talán a háromnegyedénél sem, de ha elég kitartó vagy, ha megpróbálsz átlátni a rózsaszín ködön (egy picit jobban, mint ahogy az nekem sikerült), akkor a végére e s k ü s z ö m, hogy össze fog állni a történet! Egy olyan történet, amit kár lett volna nem olvasni! Egy olyan történet, amit pazarlás lett volna nem ÍGY megírni! Egy olyan történet, ami után már – tényleg - nem leszel az, aki előtte voltál…
És innentől fogva már csak rajtad áll, hogy mit kezdesz a hátrahagyott kérdéseivel.
Egy biztos – hogy folytassam a jóslatot… hogy tovább adjam, mint valami kellemes, jó „vírust”…hát – ezt a könyvet tényleg el K E L L olvasni!
