Mehetek Budapestről, Kecskemétről, Győrből, vagy a Balaton mellől, mindig felmegyek Pécsre. Fel, fel!
Felszállok a buszra. Sásd előtt majdnem repülünk, ahogy fel és le visz az út, mint egy vad hullámvasút. A fejemben is cikáznak, vagy inkább szárnyalnak a gondolatok, emlékek: milyen szép is volt a szabad, de intenzív pécsi egyetemi élet.
Igen, ez is mint egy hullámvasút…
Egyszer felpörögsz az aktuális bulira, az egyetemi napokon, amikor néhány napra kifordul a sarkából a világ, mindenki „buligépként” megy előre és üzemanyagként szívja magába a jobbnál jobb zenei és közösségi élményeket. Egy elhagyott gyárépületben, egy fülledt sátorban ünnepelve az életet.
Ilyenkor nem tehetsz mást – ha jót akarsz magadnak – minthogy te is együtt rezdülsz a tömeggel és beengeded az összes impulzust, ami ér.
Ezek az impulzusok segítenek továbblendülni éjjel kettőkor is, amikor az aktuális beadandót írod a kollégiumi szobádban, tompított lámpafénynél, hogy ne zavard a többieket. Másnap pedig ugyanazokkal az arcokkal keresed a megfelelő könyvet a Tudásközpont monumentális polcai között, akikkel nemrégiben az egyetemi napokon egy félreeső helyen a világot váltottátok meg. Vagy ez lehet, hogy a hegytetőn történt, borozás közben, amikor a „csikket a fényárban úszó városra pöccintettük”? Vagy az egyik „kultkocsma” foteljében ülve? Vagy az egyetemi színház előadása után? Már nem is emlékszem…
De az érzésre igen, ahogyan vizsgaidőszakról vizsgaidőszakra váltunk sorstársakká, összetartó baráti közösségé ismeretlen ismerős csoporttársaimmal. Vagy az érzésre, amikor egyetem mellett még komolyabb tét nélkül kipróbálhattam magam különféle munkakörökben, hogy ifjonti lelkesedéssel – nem csak a napi megélhetésért dolgozva –alkossunk egy inspiráló közegben, valami maradandót. Többet az átlagosnál.
És arra is emlékszem, hogy néhanapján, a szűk, kanyargós utcákból kitalálva felmenni a tévétorony lábához, a város zúgását messziről hallgatni… időt hagyni, feldolgozni, megérteni. Nah, az megint a létezés ünnepe volt!
