Egyszer voltam Strandon. Esküszöm. Valamikor az őskorban, bár ha a Strand életútját figyeljük, mindössze 2013 óta létezik. Ettől függetlenül én így élem meg. Na, szóval 16 voltam. Első feszt, érted… Épp otthon hesszeltem, mikor a haverok kb. este 10-kor írtak, hogy pakoljak, mert reggel indulunk a Balatonra. Mivel még csak egy kis pisis voltam, lesunnyogtam a szüleimhez, hogy engedélyt kérjek, nem mintha számított volna, hisz kora reggel úgyis elmentek dolgozni. Bár, meglepetésemre csak annyit kérdeztek, hogy mennyibe fog ez kerülni nekik. Lényeg, ami lényeg felszálltunk a vonatra, majd megérkeztünk. Mindenkivel megesik, hogy elmegy valahova és az ismerősök csak özönlenek, itt is ez történt. Hamar ráéreztünk a fesztivál hangulatra, persze ebben segített a kellően vizezett sör is, amit csodás logikával a Balaton partján, a tűző napon csak úgy döntöttünk magunkba. Mikor elkezdődtek a koncertek teljesen fel voltunk készülve. Ez annyit tesz, hogy tökéletesen boldogra és mindenre nyitottra ittuk magunkat. Amúgy is ez a lényeg, legyél vidám, légy nyitott, ismerkedj! Bár tompán de, azóta is emlékszem milyen király volt a Fall Out Boy fellépése, az, hogy mi történt a koncert után viszont tisztán megvan. Elvesztettem a barátaim, be voltam rúgva, a telefonom lemerült, nem volt mit tenni, keresni kezdtem. Aztán elkezdett esni, villámlani, fújt a szél. Hatalmas vihar kerekedett, ha a sátrad túlélte, az maga volt a csoda. Egy lánnyal behúzódtunk egy öltözőfülkébe a vihar elől, beszélgettünk, beszélgettünk. Se ő, se én nem voltunk teljesen tudatunknál, történt, ami történni szokott. Reggel már megvoltak a barátaim és mindenki gazdagodott egy új sztorival, jókat nevettünk egymáson és magunkon is. Azt hiszem, soha nem felejtjük el ezeket a történeteket.
És lesz Strand idén is. Lesznek új sztorik, amiket lehet majd mesélni.
