Te teljesen el vagy rontva! – mondja anyukám minden egyes alkalommal, mikor fülig érő mosollyal térek haza egy-egy verseny után.
Fiatal, szőke csajszi a pálya szélén. Nyakában igazolvány, síp, rajta sportbíró feliratú mellény.
Másik oldalról: hajnali ébresztő, egész napos fagyoskodás, (vagy éppen hőség) hatalmas felelősség és állandó veszélyhelyzet. Egy autóversenyen ugyanis nem az a kérdés, hogy be fog-e esni egy autó, hanem az, hogy hová?
Akkor mégis miért cserélem le a hétvégi pihenést 10–16 órás benzingőzös, gumifüstös versenyekre?
A családban kering egy történet, ami talán magyarázattal szolgálhat a rajongásomra. Elöljáróban érdemes azt tudni, hogy van egy bátyám. Ennek fényében pedig talán már nem is olyan fura, hogy előbb találkoztam kisautóval, mint babával. A legelső babámat 2,5 éves koromban kaptam meg. Olaszországból hozták nekem ajándékba a szüleim. Mikor odaadták letettem a földre, elkezdtem arccal előre tologatni az autópályás játszószőnyegen és brümmögtem hozzá.
Később matchbox-okat ültettünk a homokozóba, Lego autókat építettünk és a kanapénak támasztott falapon versenyeztettük őket. Ezek után azt hiszem nem csoda, ha úgy érzem magam a pályán, mint gyerek a cukorkaboltban.
Mindig is imádtam vezetni és titkon persze azt fontolgattam, hogy egyszer majd én is ott leszek az indulók között. Ezt csak tetézte, mikor alkalmam nyílt beülni egy pilóta mellé. Leírhatatlan extázis, sőt, azt hiszem már-már addikció, amit kiváltott, mert nekem az autózásból soha nem elég.
