Talán nem túlzok, ha azt mondom, a Párhuzamos univerzumok című kötet az utóbbi idők legérdekesebb tudománynépszerűsítő szándékkal írt tanulmánygyűjteménye. A kötetben a populáris kultúra által képviselt tartalmak és a kutatók által képviselt tudományterületek közötti kapcsolódási pontokról olvashatunk. A nagyszabású vállalkozáshoz hazánk számos elismert kutatója csatlakozott, köztük pécsiek is, úgy mint Flach Richárd pszichológus, Pirkhoffer Ervin földrajztudós és Torbó Annamária kommunikációkutató. Ezúttal Flach Richárd írását elemezzük.
Flach Richárd a PTE-n végzett pszichológus kutató, jelenleg a Pszichológia Doktori Iskola hallgatója, legfőbb kutatási témája az önsértés. Számos szakmai elismerés mellett a közelmúltban a Kézdi Balázs Díjat is átvehette, amivel a Pszichológia Tanszék a kiemelkedő tudományos és közösségi munkát végző hallgatóit honorálja (korábban készült interjúink itt és itt érhetők el). A tanítást, az ismeretátadást közvetett és közvetlen formában is végzi, hiszen témájának preventív értéke a kamaszok körében is vitathatatlan; ám emellett önmagában is fontos missziójának tartja az ifjúság- és az oktatásügyet. A Kerényi Károly Szakkollégium Kerényi Közép nevű programjának keretében középiskolásoknak is tartott már órát az önsértésről, nemlétező szabadidejében nyelviskola-alapításon töpreng és svédet is tanít. (A Richárddal készült korábbi interjúink itt és itt olvashatók.)
A kötetben szereplő tanulmányok közül, főleg ha laikus szemszögből közelítem, talán az övé a legérdekesebb, hiszen a szerelmet járja körül: miért leszünk szerelmesek?
Milyen hormonális/élettani folyamatok zajlanak a háttérben? Hogyan lesz egy érzésből elköteleződés?
– ezek tanulmányának alapkérdései.
Ahogy a szerző több könyvbemutatón is elmondja, a tanulmány megírása számára önterápia is volt, hiszen amikor Nagy Ádám, a kötet szerkesztője felkérte, hogy zenésítse meg a szerelem kérdéskörét a tudományosság és egy általa választott sci-fi univerzum eszköztárával, Richárd épp hogy csak túl volt egy szakításon. Olyan dolgokat próbáltam kiírni magamból, ami másoknak is érdekes lehet, megpróbáltam láttatni azokat a lépcsőfokokat, amiken egy párkapcsolat keresztülmegy – mondja.
Ehhez a vállalkozáshoz fantáziavilágnak a Deadpool-univerzumot választotta. Deadpool és a szerelem – ezen meglepő párosítás láttán nemcsak az olvasó húzza fel a szemöldökét kérdőn, de a szerzőtársak értetlenkedését is kiváltotta a témához választott antiszuperhős. A Deadpoolhoz hasonló fricska-figura beemelése bárminemű tudományos diskurzusba már önmagában is meglepő, az viszont, hogy a filmet szerelem témában elemezzük, több mint egyszerű elmegyakorlat.
A meglepő nézőpont hűen tükrözi a kreativitás szabadjára engedését és az ebből fakadó extremitásokat:
ami ebben a kötetben történik, az nem más mint hogy szaktekintélyek, saját tudományterületük kiváló művelői találkoznak és komfrontálódnak.
Egymással és egy (jól ismert) fantáziavilággal. Majd ránéznek erre a világra egy új szemszögből, (szokatlan) kapcsolódási pontokat kutatnak fel, alakítanak ki, rajzolnak be az adott univerzum és egy tudományos probléma között. Mindeközben a magas tudományos nívóhoz mint zsinórmértékhez igazodnak.
Ha a harmincoldalas tanulmányhoz kedvcsinálót szeretnénk, érdemes elolvasnunk a Nyári Krisztián által írt Így szerettek ők 3. című ajánlót, melyet az Athenaeum kiadó posztolt még a kötetbemutató előtt. A rövid kedvcsináló felskicceli az antiszuperhős univerzumát és hangulatában is jól illeszkedik a kötetben csak Deadpool pszichoanalítikusaként emlegetett szerző tanulmányához.
Richárd a könyvbemutatók során azt is többször hangsúlyozta, hogy a tudományos ismeretterjesztést a szerelem tárgykörében (is) vérszegénynek látja. Bár sok irodalom születik a témában, annak még nem mentünk igazán utána, hogy miért leszünk szerelmesek, mi ez pontosan, mennyiben függő változója biokémiai folyamatoknak, egyáltalán milyen fogalomkészlettel kellene a szerelemhez nyúlni? Ez utóbbit (is) próbálta megalkotni.
Kiemeli továbbá, hogy Deadpool azért is volt remek alany a témához, mivel az arcán komoly elváltozások történtek. Ennek apropóján pedig máris lehet arról beszélgetni, mennyire értékeljük attraktívnak a másik felet az arcvonásai alapján, mennyire vannak az arcunkra írva a tulajdonságaink?
Érdekes gondolatébresztőket találunk itt a vonzalomról és a szerelemről: olvashatunk a humor párkapcsolati jelentőségéről; arról, hogy az ismerkedés során a folyamatos kérdezgetés helyet jobban tesszük, ha őszintén feltárjuk életünk bizonyos részleteit a másiknak; illetve az is kiderül, hogy a kötődés kialakításának ösztöne mögött a vazopresszin és az oxitocin hormonok állnak.
Emellett sokkoló tanulságokat is levon nekünk a szerző Deadpool történetéből:
Kézdi Balázs definíciójával élve a szerelmet fiziológiás elmebajként emlegeti, kijelenti, hogy 12-18 hónapig tart,
illetve leszögezi, hogy egy kapcsolat kialakítása és felbontása mindig az önköltségünk függvénye, melynek számolgatása közben az együttmaradást legtöbb esetben érzelmi üzletpolitikánk gazdaságosabbnak ítéli a szakításnál.
Jelen írás esetében az elmebaj emlegetése különösen is stíusos, hiszen mindannyian érezzük, hogy Deadpoollal valami nem stimmel. A leegyszerűsített diagnózis után pedig máris elérkezünk a tanulmány által feszeget tabuhoz, a szerelmes mentális problémákkal küzdő ember esetéhez.
Vajon lehet terápia, gyógyír a szerelem? Egy mentálisan sérült és egy egészséges ember párkapcsolata lehet előnyös mindkét fél számára? A stabil partner hatására újraértelmezhető, újra felépíthető a személyiség?
Egyértelmű válasz nincs, az író viszont az igen mellett foglal állást: „minden őrültnek megvan a maga megfelelője” (362. oldal). Inkább vélemény ez mint tudományos dogma.
A konklúzió persze az, amit valamilyen szinten mindannyian sejtettük: nincs recept vagy univerzálisan tökéletes partner, bizonyos személyiségjegyek és élethelyzetek pedig még alaposan felül is írhatják az evolúció által diktált szerelmi logikát. Azonban a tanulmány alapossága, a tudományos elemzés szoros, koherens kapcsolata az antiszuperhős univerzumával új színt kever a palettára. Flach Richárd írása nélkül például feltehetőleg sosem gondolkoztunk volna el azon, milyen jelentősége lehet annak, hogy Vanessa ugyanabban a piros kabátban van a film utolsó jelenetében, amit Wade viselt az elején.
