Ez azon mondatok egyike, amit örökre megjegyzek. És tudjátok, ez nem amolyan,”mindenkinek köszönni kell”, már csak azért sem, mert utóbbi szinte örökérvényű. De vajon rajtam kívül hány gyerek tapasztalja, hogy a szülei nem tudtak továbbtanulni? Nem jutottak el egyetemre és olykor még az általános iskola után sem mentek tovább? Szerintem vagyunk jó páran. És én, akinek az egyetemista lét megadatott, nem tudok elég hálával tartozni nekik!
Olyan szociális háló tartott meg, ami az apró áramlatok idején sem engedett sodródni.
Olyan szoros ölelés, ami talán még inkább a javamra vált, mint gyermekként gondoltam.
Nem voltam gólyatáborban, mert az már nem fért bele. Hát, van ez így. Nem volt habzsi-dőzsi első évben, de szavam sem lehet, én legalább azon 1%-ba tartoztam, aki bekerült az egyetemre. Melóztam, de irgalmatlanul sokat. Órára járás meg árufeltöltés? Ugyan már srácok, belefér! Nekem ez jutott, és úgy gondolom, így is a világ egyik legszerencsésebb embere vagyok!
Sosem cserélnék mással!
A statisztika alapján a hallgatók az elmúlt 8 évben relatíve kevesebből élnek. Igen jelentős százalékuk vállal munkát és azok száma is megnőtt, akik otthonról kapnak pénzt, hogy az egyetemi éveik alatt boldoguljanak. Egyáltalán nem könnyű összeegyeztetni a melót és a tanulást, de sokszor nem megy máshogy. Az sem várható el, hogy az egyetem szolgálja ki a hallgatókat. De kell egy ösztöndíj-rendszer, ami ténylegesen segíti őket. Ami igazságosan oszlik szét, és olyan biztonságot ad, aminek köszönhetően két ZH között nem azon kell parázni, lesz-e miből vacsit venni. Ezenkívül persze lehet mondogatni, hogy nem dolgozni, hanem tanulni jöttünk ide. De hello! Pont ez a lényeg! Tanulni jöttél, és ide! Te itt vagy! De mi van a többiekkel?
