Akcióban voltak a PTE ETK mentőtiszt hallgatói: tömeges sérülést szimuláltak számukra a Szent István téren április 11-én. Először egy kocsmai verekedés, majd egy tömegbe hajtó biciklis miatti sérüléseket láttak el a végzős hallgatók.
Az Egészségtudományi Kar hallgatói igényeinek is megfelelve az idei évtől a betegellátás körülményeit nemcsak eszközrendszerében, hanem környezeti viszonyai tekintetében is szimulált helyzetekben és helyszíneken valósulnak meg. A hallgatók órarendjében szereplő szimulációs gyakorlatot április 11-én közterületen, a Szent István téren rendezték meg.
A „sérültek” (felkészített imitátorok) ellátását a végzős hallgatókból kialakított mentőegységeket végezték el, akik a betegellátás teljes folyamatát (riasztástól a kárhely felszámolásáig) végrehajtották.
Két kárhely szimulációjára került sor: elsőként egy kocsmai verekedés áldozatainak ellátására került sor a Szepesy Ignác szobor előtti lépcsőkön, a második esemény pedig egy magyarul nem beszélő, döntően nyugdíjasokból álló turistacsoport közé figyelmetlenül behajtó biciklista által okozott baleset sérültjeinek ellátását igényelte. Az esemény kapcsán Dr. Radnai Balázs adjunktust, a PTE ETK Sürgősségi Ellátási és Egészségpedagógiai Intézet intézetigazgató-helyettesét kérdeztem.
Miért pont ezeket a feladatokat választották ki?
Mindegyik feladat saját élmény,
hiszen az intézet munkatársai részt vesznek az egészségügyi ellátásban, így saját élményeinkből táplálkoztunk. Próbáltunk olyan szituációkat prezentálni a hallgatók számára, melyekben nem könnyű döntéseket hozni.
Mennyire lehet felkészülni arra, hogy valaki helyt tud-e állni éles helyzetben? Ez 100%-ig tanulható?
Nem tanulható, de kondicionálni lehet, illetve évek során alakul ki egy olyan biztonság, amivel a sérültek életesélyeit maximálisan biztosítani lehet. Éppen emiatt is fontos az ilyen szimulációs helyzeteket megteremteni, hogy a hallgatók a korlátaikat is felismerjék.
Mennyiben tért el a tegnapi a korábban az ETK-tól megszokott bemutatóktól? És hogyan teljesítettek a hallgatók?
Az eddigi bemutatók valóban bemutatók voltak, melyek során tömeges kárhelyeket számoltak fel a mentőegységek. Ilyenkor minden egység pontosan tudja, mi a dolga, a hallgatók is egy előre megírt forgatókönyv szerint dolgoznak. A tegnapi valójában egy kihelyezett tantermi óra volt, pont azért, hogy a zavaró körülményeket élethűen tudjuk szimulálni. A hallgatóknak fogalmuk sem volt arról, hogy mi vár rájuk, sem a helyszínre, sem az esetekre, sem a körülöttük zajló városlakók reakcióra nem volt esélyük felkészülni. Például megtapasztalhatták, milyen úgy újraélesztést végezni, hogy közben valaki kutyát sétáltatva elhalad mellettük – s közben a hallgató retteg az állattól. Vagy milyen érzés kamera előtt dolgozni.
Ez abszolút mélyvíz, de a későbbi pályájuk során bármikor szembesülhetnek hasonló esettel.
Mindezt figyelembe véve a hallgatók jól teljesítettek.
Megjegyzem, a sérülteket alsóbbéves hallgatók játszották, ami szintén hozzájárul ahhoz, hogy empátiájukat fejlesszük, hiszen bele kellett élniük magukat a szerepbe.
Úgy tudom, hogy a hallgatók körében felvett kérdőíves kutatásnak köszönhetően vezették be ezt a fajta szimulációt a kurzusokra.
Már harmadik éve rendszeresen kérünk visszajelzéseket a hallgatóktól a képzésre vonatkozóan, s ezek eredményeire építve törekszünk újításokat bevezetni a hatékony gyakorlatok érdekében. A tantermi gyakorlatok számát megemeltük, és a szituációk élethűségét, és a környezeti tényezők élethűségét is próbáljuk a való élethez hasonlóvá tenni. Folytatjuk a méréseket, azt is szondázni fogjuk, hogyan értékelik az újdonságokat a hallgatók.
A tegnapi nap folyamán tényleg sikerült elérni, milyen lenne, ha egy riasztás után kiérkeznének a helyszínre.
A délutáni gyakorlat folyamán egy idős bácsi odament a lépcsőn ülő vérző fejű „sérülthöz” – ott már nem volt akkora médiajelenlét, s számára nem egyértelmű, hogy mi történik – és megkérdezte, hívja-e a mentőket vagy a rendőrséget.
Ezt úgy mondja, mintha nem ez lenne az általános hozzáállás.
Sajnos nem az a jellemző. Az emberek legtöbbször körbeállják a sérültet vagy a sérültellátást. Ez nemcsak az ő felelősségük, hanem a mienk is: meg kell tanítanunk a laikusoknak azt, hog
a legtöbb, amivel árthatnak a sérültnek az, ha nem tesznek semmit. Ne féljenek segíteni!
Amíg a profi segítség nem érkezik meg, addig ők is segíthetnének. Persze mindig vannak ellendrukkerek is, akik akár az ellátást is kommentálják. Ha egy demonstrációs teremben zavarom meg a hallgatót azzal, hogy beszólok neki, hogy milyen béna, vagy játszom el az aggódó hozzátartozót, az közel sem olyan, mintha élesben kap hasonló megjegyzéseket.
A médiát a hír érdekli, és nem rosszindulatból, de van, hogy nem segítőleg lépnek fel. Volt olyan esetem, amiről annyit tudtunk, hogy a sérültet fejbe lőtték egy golyóval, s emiatt a helyszínen forgatócsoport és fotóriporter fogadott minket – mikor kiderült, hogy tényleg golyó volt, de teke, egyből leálltak a kamerák. A médiajelenlét is olyan körülmény, amit meg kell szokniuk a hallgatóknak. Adott esetben nem durván, de határozottan fel kell szólítani őket arra, hogy a zavartalan ellátás érdekében húzódjanak távolabb, és van, hogy a sérültek személyiségi jogait is óvni kell. Tegnap a hallgatókat a média jelenléte is váratlanul érte, az is értékelési szempont volt, hogy erre hogyan reagálnak.
