Gerner András pécsi újságíró negyedik könyve a Pécsi Rádióról szól, melyet a Zsolnay Negyedben mutattak be február 19-én, Koszits Attila zeneiszerkesztő és Bánkuti Gábor, a PTE BTK Történettudományi Intézet Modernkori Történeti Tanszékének docense segítségével. A pár éve megszűnt körzeti adó komoly űrt hagyott maga után a városban, a közel hat évtized alatt felgyűlt archívuma igazi „kincsesház”. A szerzőt faggattam, mi késztette a többéves kutató- és terepmunkára.
Szereted a rádiót?
Igen, szeretem a műfajt, nem dolgoztam benne, de sok rádiót hallgattam. Ez lehet korosztályi kérdés, úgy nőttem fel, hogy otthon azt az adót hallgattuk, amelyen sokat beszéltek: 30 perc alatt a Föld körül, Gondolat-Jel, 168 óra…
Ez a régi Kossuth Rádió.
Igen, ma a zenei adók a népszerűbbek. A rádió olyan élethelyzetekben szegődhet társként, amikor más műfajt nem tudunk választani. Autóvezetés, házimunka közben, tömegközlekedésben résztvevőként… Így ilyenkor egy olyan tartalomra lehet koncentrálni, amitől kapsz egy gondolatot, vagy ötletet, vagy csak megállsz három másodpercre gondolkodni.
Ehhez képest írtál egy 500 oldalas könyvet a Pécsi Rádióról. Korábban a Pécsi Körzeti Televízió történetét írtad meg. Mi jöhet még?
Van logikája a történet ívének. Azt tapasztaltam, hogy azok az emberek, akik ebben részt vettek bemondóként, technikusként, riporterként, ők érthető okokból azzal vannak elfoglalva, hogy egy-egy műsorból minél többet hozzanak ki. Nem a naplóírással, vagy a dokumentálással törődnek. Többeknek van személyes gyűjteményük, de nem foglalkoznak vele. Ha erről kérdezi őket valaki, az segítséget is jelent, mert serkenti a felidézés folyamatát.
Miért fontosak ezek az emlékek?
Elsősorban az archívum miatt. A Pécsi Rádió archívuma – röpke 60 évig működött – az olyan kincsestárház, aminek komoly, nemcsak helytörténeti értéke van.
Én is dolgoztam ott, a repertoárom a cigány valutázótól Esterházy Péterig terjedt. Mindenfélét kellett csinálni, ha épp Pestre kértek egy műsorba. Ez a rádió nem volt feltétlenül minden ízében a legkorszerűbb, de tudott olyanokat is mondani, amitől sokan elcsodálkoztak.
Érdekes időszakban indult a Pécsi Rádió.
1953. január 12-én szólalt meg az adás, amikor még Sztálin is élt, nem ez volt a magyar történelem legfényesebb időszaka
. Mégis kiterjedt a központi figyelem arra, ahogy elindítottak regionális, körzeti rádióstúdiókat. A párt ideológiáját is szerették volna persze terjeszteni, de ekkor indult el a nemzetiségi adás is. Ez nagy lépés volt, máig sem szüntették meg őket a Pécsi Rádióval ellentétben. Helyesebben fogalmazva a magyar adást szüntették meg 2012. december 21-én. Így az integrált és közös szellemiségű gondolkodás lehetősége szűnt meg, ami létrehozta ezt a szinergiát, amit a Pécsi Rádió jelentett. A munkatársak bedolgoztak egymás műsorába, volt, hogy a horvát kollega készítette el a szerb karácsonyi műsort és viszont is történtek hasonló gesztusok. Számos hírműsor, magazin jött létre, de természetesen a zenei kívánságműsorok voltak a legnépszerűbbek. Egyedülálló és megismételhetetlen irodalmi, színházi, zenei felvételek születtek a stúdióban. A munkatársak folyamatosan bedolgoztak a Magyar Rádió országos adásaiba –Magyarországról Jövök, 180 perc, Napközben, Gondolat-Jel, Irodalmi Újság stb. –, így ezekben a vidék hangja is rendszeresen megszólalhatott.
A Pécsi Rádiónak komoly vidéki tudósítóhálózata volt, s ahogy a regionális hálózatot megszűntették, ez is szegényesebb lett, kvázi elengedték a vidéket. Másképpen működnek ma a közmédiában. Hány főt jelentett a Pécsi Rádió?
A ’60-as évek elejétől kezdve 20-30 körüli állandó létszámmal dolgoztak és mindig voltak bedolgozók (tudósítók, jegyzetírók stb.).
Mi veszett el attól, hogy már nem szól a Pécsi Rádió? Nem volt tüntetés az utcán…
A hírre, hogy meg fogják szüntetni – egy újsághír volt – sok olvasói levél érkezett a Dunántúli Naplóba. Bő hét éve szüntették meg az adót. Még össze lehetne rántani egy szerkesztőséget, maradt annyi rádiós hang a városban. De ez egy generációs kérdés, az akkori hallgatók zöme ma 40 év feletti. A fiatalabbaknak el kell mondani, mi volt a Pécsi Rádió. Nem a könyv a fontos, hanem az, hogy legyen szó a nyilvánosságról, a helyi médiáról. A Csorba Győző Könyvtár megállapodott az MTVA-val, és a Pécsi Rádió korábban Budapestre szállított archívumát a szükséges digitalizálás után folyamatosan töltik fel egy virtuális felhőbe, s itt, a könyvtárban letöltik. Ezután újra hallgathatóvá válnak az anyagok a Baranyai Digitárban. Új lehetőségek tárulnak fel a kutatók előtt, ha a Pécsi Balett után kutatnak majd, vagy a színház régi előadásaira lesznek kíváncsiak…
Hány évig dolgoztál a könyvön?
Nettó három éven át.
Gerner András, Koszits Attila és Bánkuti András
Mit tanultál közben? Hatott rád az anyag?
Gondoltam, hogy nehéz lesz, az időszak is nagy, sok emberrel kellett beszélni... Az elején láttam, hogy sok a sajtóforrás, például a Dunántúli Naplóban rendszeresen írtak a rádióról, hogy milyen műsorok lesznek a következő héten, illetve beharangozták a nagyobb összeállításokat. Azon is sokat tűnődtem, hogy egy ekkora anyagot miként lehet olvasmányosan publikálni.
Legtöbbet talán az emberi találkozások jelentettek.
Utólag felértékelődött néhány találkozás, sajnos ketten a könyv megjelenéséig meghaltak. Sokat kellett utaznom Budapestre, Kaposvárra, Szekszárdra... Az ember, mint olyan, megér egy tanulmányt. Találkoztam gyarlóságokkal, de segítséget is kaptam többektől. Kovács Zoltán elérhetőségekkel, jó tanácsokkal, ötletekkel segített, ha elakadtam valamiben, Kerner Lőrinc kezdetben távolságot tartott – a ’80-as, ’90-es évek fordulóján vezette a rádiót –, de a harmadik találkozástól megindult belőle is a szó. Ő nem volt kemény dió, de valaki esetében akár 50 évvel ezelőtti történeteket kellett felidézni. Ez megterhelő, mert rég volt, sok minden történt azóta, akár pozitív, akár negatív az emlék, nem egyszerű emlékezni. A határokra is oda kellett figyelnem, mit szabad még leírni, mit nem. Mi annyira személyes, belterjes, hogy az már nem tartozik másra.
Országos médiaszemélyiségek is indultak a Pécsi Rádióból, ők is megszólaltak?
Barátságosan veszik az ilyen megkereséseket, de a tévés könyvben megtapasztaltam, hogy ez önmagában nem sokat ér, ettől nem lesz eladhatóbb a kötet. Önálló fejezet szól Belénessy Csabáról, Görgényi Zoltánról, Perjés Kláráról, Várkonyi Balázsról, valamint a következő nemzedék képviselőiről, Bicsák Eszterről, Emesz Lilláról és Erdei Krisztiánról. Említés szintjén szerepel a könyvben Erős Antónia, Kárász Róbert, Kandász Andrea, Máté Krisztina.
Milyen reakciókat kaptál?
Bántó vagy elgondolkodtató kritikát nem kaptam, inkább dicséretet. Olyat is mondtak, hogy „olvastam volna még X-ről, Y-ról”. Ez olyan, mint egy iskolai osztállyal interjút készíteni, 30 embert nem lehet megszólaltatni, elég három hang. Én szűkítettem a megszólalók számát azokra, akik szakterületek, korszakok szerint reprezentálják a Pécsi Rádió történetét. Teljes mértékben el tudom fogadni, hogy valaki más emberekkel képzelné el ezt a könyvet.
Gerner András (1979-) volt a Pécs2010 Euópa Kulturális Fővárosa program sajtófőnöke, a Zsolnay Negyed sajtóreferense, jelenleg a Janus Pannonius Múzeum kommunikációs és marketing menedzsere.
Négy könyve jelent meg, két folklór tematikájú (egy a Pécsi KISZÖV, egy pedig a Misina néptáncegyüttesről), kettő pedig a regionális médiáról: A mi képernyőnk – Fejezetek, kulisszatitkok a pécsi televíziózás történetéből (1976–2011) (2015), illetve a Titkok és legendák az éterből – Fejezetek, arcélek a Pécsi Rádió (1953-2012) történetéből (2019).
