Az első érdekesebb momentumra a Citrom utcában találtam. Két boltos – tisztes távolságból – arról beszélt fennhangon, hogy ki mikor nyitja meg az üzletét. Valaki már szerdán, valaki majd a jövő hétfőn. Hogy még nem volt fizetés. Még nincs pénzük az embereknek. Be-bepillantok egy cipőboltba, 20% kedvezménnyel hívogattak. A legtöbb helyen alig néhány vevőt láttam. De ami még ennél is furcsább, az emberek felén egyáltalán nem volt maszk. Mintha az elmúlt két hónap bezártság tanulság nélkül múlt volna el. Mert a belváros azért mutatott életjeleket. A teraszokon már ültek emberek, néhol már kezdett kialakulni a megszokott hangulat – élénk beszélgetések, nevetések, térdcsapkodás… Csak szinte senki nem viselt maszkot. Vagy csak én lennék – hogy azt nem mondjam – ennyire beszari? 

Jól esett egy belvárosi séta. Már-már turistáskodtam a saját városomban. Olyan volt, mint egy lazább nyári napon. Kicsit üresek az utcák. Furcsán tisztának tűnt a levegő és a csend! Elképesztően nagy csend volt. Pedig az utakon azért akadt forgalom. Nem mindenki számára adatott meg a home office. Láttam néhány külföldi egyetemistát is. Némelyiknek odabiccentettem. Úgy láttam, egy-egy disegn-maszk feltűnést lehet elérni. Ahogy átértünk a Király utca „civilizálatlan” felére, egyre több lett az üresen tátongó kirakat. Elszomorítóan érezhető volt a kéthónapnyi korlátozás nyoma. Ki tudja, mikor tűnik majd el?

A Belvárosi Könyvtár ajtaján elnézegettem a kiragasztott szíveket. Talán a Költészet Napja után maradtak ott, talán „csak” a vírus ihlette aggódó szavakat írtak a szívekbe. Ahogy a Pécsi Nemzeti Erkélyén is ott lobogtak a köszönő szavakkal a kis zászlók. Vagy az ETK ablakait is ellepték a kis plakátok. Jelen van a vírus is. Ki tudja, mennyi idő kell, mire tényleg újjáéled a belváros? Már elindult a pezsgés.