Vincze János az Uránvárosban található Pécsi Harmadik Színházban évtizedek óta a kortárs magyar drámaírókat favorizálja: Örkény, Spiró, Háy, Schwajda… és szeptember 7-én, az 50 éve bemutatott Adáshibát állította színpadra a szerző jelenlétében.
Először voltam színházban maszkot viselve. A bejáratnál lázat mértek: 36,4 Celsius. Most akkor kihűlőfélben lennék? – futott át az agyamon. A szobaszínházi térbe lépve szinte mindenki maszkban maradt, bár a végére az orrokról le-lecsusszantak a tenyérnyi textildarabok, a melegtől, a kényelmetlenségtől. A deklasszálódó polgári miliőt megidéző díszlet színpadnyílása a régi képcsöves televíziókat elevenítette fel (a díszlet Vata Emil és Vincze János munkája). Az is egy érdekes gondolatkísérlet, hogy ki kit néz. A színész a televízióban a közönséget, a közönség a média lebutította családot: a tévét néző tévét néző. A néhol abszurd, néhol groteszk felhangokkal bíró darab, s a rendező által felfrissített előadás nyitóképében (a közönség érkeztekor) Bánky Gábor (Bódog) zsámolyra feltett lábakkal bámulta a televíziót. Pofákat vágott, fintorgott, megteremtődött az a hagyományos figura (Bódog), a „Férfi”, aki nem tesz semmit, s ez a főfoglalkozása, illetve azért mégiscsak, dirigál. Bódogné – Dévényi Ildikó – remek játékpartnere volt Bódognak. Az idősödő, konyhai teljesítménye csúcsán már messze túl mozgó kiszolgáló-személyzetként rezonál, belenyugszik a tahó-macsóságban ragadt Bódog-figurába, néha ironikus eszköztárral, néha komikai vénáját, remek ritmusérzékét is megvillantja – a szőkített haj is igazi telitalálat.
A darab éppen ötven éves. Apróbb momentumokkal óvta meg a rendező az avulástól. A Vandát alakító Kulcsár Viktória, amikor belép a lakásba, az állán hordta a maszkot, vagy Tatai Gergővel (Imrus) együtt majdnem minden pillanatban a mobiltelefonon lógtak, nyomogatták hol unalomból, hol addikcióból, hol menekvésként. Az, hogy nem láttuk a konkrét televíziókészüléket, a nappaliban, oltárpozícióban elhelyezett technikai csodát, kifejezetten jó, pedig a televíziózás már nem ugyanaz, mint a ’70-es évek elején. Erre is reagált Vincze rendezőként, tévécsatornák nevével, műsortípusok emlegetésével sikerült időben közelebb lopni a jelenkor irányába az Adáshibát. Vincze dramaturgként is alapos, a feszesebbé tett dialógusokkal néha már-már úgy éreztem, Spiró György egy darabját nézem. Az egy részben játszott előadás első fele a családi dinamikát, nihilt, kommunikációképtelenséget remekül érzékeltette, ezen a téren az egymás mellett elbeszéléssel operáló dialógusok időtlenül érvényesek maradtak.
A széteső család és a szelíd albérlő (Jézus) találkozása is felvázolta egy kissé újabb értelmezését az eredeti darabnak, a hétköznapi csodák még észrevehetetlenebbül belesimulnak Bódogék felháborodásába, hogy nincs adás, Krum Ádám Szűcs úrként brillírozott, hibátlan, pontos játékával elevenítette meg a karakterszerepet. Tatai Gergő Imrusa a rendezői koncepcióban erőtlenül próbál ellenállni a családnak alig nevezhető családjának. Kulcsár Viktóriával kettesben több nonverbális játékkal, mások dialógusa alatti grimasszal, testtartással kifejezték, hogy szenvednek itt. Imrus lázadása, hogy Emberfi – Fábián Gábor – behozatalával megmenteni igyekszik a családot. Szakonyi Károly remek ötlete, hogy a csodák a hétköznapokban elsikkadnak ma is működik. Viszont a hívő megjelenítésén – Imrus alakja – el kellett gondolkodnom. Gyenge, egyben erős. Tatai Gergő a kétségbeesést vitte színpadra, egyszerű színészi eszközökkel, nem játszva túl. Összeroppantja a bitang erős család. Még szóba sem került a László Csaba Döncije és Tamás Éva Sacija. A groteszk eszköztárral remekül bánó páros – házaspárt alakítottak – vaskos humorral, erős karikírozással oldotta meg a feladatát. Irónia, önirónia, villanások, gesztusok, régen láttam színpadon – tényleg régen láttam színházat élőben, de akkor is – ennyire erőteljes ábrázolást. Tamás Éva primitivitás-ábrázolása nem csak az erős festéssel magasztosult fel, hanem nevetségesen ostoba pofákat képes vágni, néha, mintha egy orosz vígjátékból csöppent volna ide.
Vincze Adáshibájában az újdonság számomra Vanda szerepe volt. A Kulcsár Viktória alakította lány azáltal, ahogy képtelen elmenni a diszfunkcionális családból, tragikusabb szereplővé válik Imrusnál. Mert Imrus talált magának valamit, nevezzük hitnek, megoldásnak, isteninek, talált valamit, ami választ ad számára a kérdéseire. Ezzel szemben Vanda – noha ugyanúgy érzékeli a családi nihil személyiségromboló erejét, mégis marad. Beleragad a helyzetbe. És ez az igazi tragédia. Így válik a darab főszereplőjévé a lány a Jézus-figura helyett.
És megszólalt a taps, a szobaszínházi premier közönségének megadatott a szerzőt is látni, a legidősebb magyar drámaíró 89 éves. Öröm volt látni Szakonyi Károlyt. Talán már nem annyira szálfatermetű, mint 15 évvel ezelőtt, de hihetetlen, hogy 50 éves a darabja. Élő klasszikus.
