Számos adomány érkezett az elmúlt időszakban a PTE Alapítvány javára, ezek közül egy egészen meglepő történet fűződik Szabó Anna nagyvonalú adományához, amely jelentősen hozzájárult a koronavírus elleni küzdelemhez. A fiatal magyar nő kutyafotózással foglalkozik, külföldön él. Arról kérdeztük, hogy miért döntött úgy, hogy jótékony célú fotózást szervez, és a befolyt jelentős összeggel a PTE-t támogatja.
Hogyan érintett a pandémia?
Eleinte nem vettem komolyan a koronavírus helyzetet. Angliában kaptam a hírt, hogy Olaszországot lezárták, de tömeghisztériának gondoltam. Aztán koronás lettem, komolyan megbetegedtem. Amikor meggyógyultam, és nem voltam veszélyes másokra, akkor Svédországba mentem, hogy ott folytassam a munkám, ahol erre volt is lehetőség. A skandinávok nagyon szeretnek jót tenni, jótékonykodni, és a svédeknek most volt is erre lehetőségük, hiszen nem volt náluk lockdown.
Miért a PTE-t támogattad?
Van egy ismerősöm, aki itt él, és a PTE-n végzett, valamint az egyik kedves kliens párom szülei is pécsiek. Őket kérdeztem meg, hogy kit érdemes támogatni, hol fogják felelősen a legszükségesebb célokra felhasználni az adományt. Utána is olvastam a jótékonysági adományok felhasználásának, és meglepődtem, hogy némelyik alapítványnál csak kevesebb, mint az adomány összegének a felét használják valóban arra, amire szánták.
A PTE-ben viszont abszolút megbíztam, ennek az egyetemnek jó híre van Skandináviában is, sokan ismerik.
Sok skandináv hallgató is tanul a PTE-n, ha jól tudom. Emiatt sokkal könnyebb volt az embereket motiválni, hiszen tudták, hogy itt jó helyre fog kerülni az adomány.
Nagyon sok angol szót lehet hallani itt Pécsett, simán van olyan nemzetközi város, mint Budapest, csak sokkal családiasabb. Pécs gyermekkorom egyik kedvenc városa, ez is szerepet játszott. Így tulajdonképpen személyes indíttatása is volt.
Hogyan élted meg, hogy koronavírusos lettél?
Magas lázzal kezdődött, majd három napra rá jött, hogy nem éreztem semmilyen szagot, sem ízt. Pont akkor közölte a BBC is, hogy ezek újonnan azonosított és igazolt tünetei a vírusnak. Ekkor ijedtünk meg nagyon. A szaglásom még mind a mai napig nem tért vissza teljesen. Aztán rosszabbodtak a tüneteim, a lázam visszatért, majd jött a nehézlégzés. Bár egy ponton mentőt kellett hívnunk, szerencsére kórházba nem kellett mennem (őszintén szólva az NHS, a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat mindent megpróbált elkövetni, hogy minél kevesebb embert vigyenek kórházba, érthető módon). A szerológiai tesztemet már itt Magyarországon csináltattam, mely kimutatta, hogy átestem a betegségen.
Miután letelt a három hét, és újra biztonságos volt, hogy emberek közé menjek, elutaztam Svédországba. Utána még 4-5 hét kellett ahhoz, hogy teljesen felépüljek, mert borzasztóan legyengültem. Nagyon rossz volt ezt megélni, ugyanakkor egy ébresztő is volt. Soha nem voltam ennyire beteg, ijesztő volt. Nem kívánom senkinek. Nehéz ezt szavakba önteni. lyenkor persze az ember a világ a terhét magára veszi, míg ott fekszik az ágyban. Nehéz volt, mert három hétig nem érintkeztem senkivel. Volt egy nagyon jó angol barátom, aki gondomat viselte. Fantasztikus hölgy!
A legnehezebb mégis a betegség mentális oldala volt, a magány.
Ráébred az ember, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak az embertársainkkal, mennyire meg kell becsülni a másikat.
Soha az életben nem örültem még annyira annak, hogy tudtam venni egy kávét, mint amikor megérkeztem Svédországba. El tudtam menni fodrászhoz. Ezek a világ csodái voltak! Egy fellélegzés, ami ugye előtte inkább nyűg volt, hogy hosszú a sor, várni kell, míg elkészül. Ez egy nagyon éles váltás volt. Sok embernek talán ez egy ilyen megvilágosodás-szerű időszak volt. Mert tudunk olyan dolgokon morogni, amin nem nagyon kellene. Talán megtanuljuk értékelni azokat a dolgokat, amik a mindennapi rohanásban elvesznek.
Akkor innen ered a jótékonykodás?
Tekinthetjük egyfajta vezeklésnek is saját felelőtlen hozzáállásomért a vírushoz. A sorsnak egy furcsa fordulata volt, hogy nekem úgy jött ki a lépés, hogy anyagilag nem rázott meg a vírushelyzet. Valamint el tudtam menni Svédországba dolgozni, ahol a vírushelyzet miatt nem volt mit csinálni, nem volt kutyakiállítás sem, viszont fotózni lehetett. A klienseim egyébként élvezik a fotózásokat, nagyon jól elszórakozunk ilyenkor, jó kapcsolatot ápolok velük. De az összes többi kutyás fotós kollegám otthon ült. A világon sokaknak hónapokig nem volt keresetük, rengetegen teljesen tönkrementek a válság miatt. Én nem éreztem volna igazságosnak, hogy élvezem a svéd szabadságot, amíg mindenki más nehéz időket él több tekintetben.
Mindig is fotósnak készültél?
Fotó: Szabó Anna (Dán dog. Norvégia, Trondheim környékén. 2019)
Teljesen véletlenül indult az egész. Gimnáziumban még ügyvéd akartam lenni, majd utána Norvégiába mentem nyári munkára, és egy párhoz kerültem, akikre szinte családomként tekintek. Nekik vannak kutyáik, és egy kiadványhoz szükség volt egy fényképre, és engem kértek meg, hogy segítsek. Végül a fénykép nem csak hogy bekerült a fajtáról szóló kiadványba, hanem a hivatalos standardekbe is Angliában. Ez volt életem első kutyafotója, körülbelül nyolc évvel ezelőtt. Néhány évig csak azért csináltam, mert tetszett, szinte szórakozás gyanánt, és nem is kértem a fotókért semmit. 2016-tól lett komoly a dolog, és azóta szinte megállás nélkül fotózok az év minden napján.
Nagyon szeretem, rettentő kreatív szakma. Hogy azt csinálhatom, amit szeretek, az egy áldás.
Nem bánom, hogy végül nem ügyvéd lettem, mert az nem nekem való pálya lenne.
Mi a jó kutyafotó titka?
Fotó: Szabó Anna (A képen: Dr Papp Judit Renáta, a PTE ÁOK-n végzett, gyógyszerész. Férjével, Oláh Gáborral az ország legsikeresebb kutyakiállítói közé tartoznak. A képen Judit és pulija, Ezredes látható Villánykövesden. 2020 július.)
Három hetes magyarázatot is tudnék adni, de dióhéjban annyi az egész, ismerned kell a modelljeidet, a fényeket, a kamerát és magát a szakmát. Ez az alap. A Nemzetközi Kinológiai Szövetség (Fédération Cynologique Internationale, FCI), körülbelül négyszáz különböző kutyafajtát ismer el. Ha például egy angol agarat kell fotózni, akkor tudni kell a fajta sztenderdjét, a történelmét. A fotós fejében ott kell lennie egy mintának arról, hogy hogyan is kell egy agárnak kinéznie, és ebbe kell beilleszteni az adott kutyust. Tudni kell azt is, hogy azt a fajtát jellemzően mire használták, így milyen az autentikus környezet, ahol el lehet képzelni a fotózást. Nagyon nagy háttértudás kell ahhoz, hogy az ember olyan fotót tudjon készíteni egy kutyáról, hogy mind a kutya, mind a fajta esszenciája, típusa ott legyen rajta, és az anatómiája is rendben legyen. Ha kiemelkedő munkát akar végezni az ember, akkor érteni kell a kutyák viselkedéséhez, temperamentumához.
A gazdikkal is tudni kell bánni, ez szerencsére szinte soha nem okoz gondot. Ha például három ember is érkezik egy kutyussal, akkor tudni kell elrendezni azt a jelenetet. El kell nekik mondani, hogy ki hova álljon, mindezt úgy, hogy közben élvezzék, hiszen ha stresszelnek, a kutya is nyugtalan lesz, és onnantól kezdve vége is van. Bonyolult, de amikor az ember beletanul, akkor már automatikusan megy minden. Az ember eufóriába esik, és csak úgy megtörténik az egész jelenet, és a végére jól sikerül a fotó. Tudattalanul megy ez most már. Amit tudatosan csinálunk, az mindig nehezebben megy. Úgy gondolom, hogy a legjobb az, ha szívből, szenvedéllyel dolgozol, és magadnak építed ki, hogy te hogy látod a dolgokat, hiszen akkor tudod olyan személyesen, és olyan különlegesen lefotózni, amennyire csak lehet.
Fotó: Szabó Anna. (A képen: Pomerániai törpespicc a Katla vulkánt bórító Mýrdalsjökull gleccser egyik jégbarlangjában. Izland, 2019.)
Mit lehet szerinted a járvány tanulságaként leszűrni?
Az élet dolgait jobban kellene értékelni.
Ne vegyünk mindent biztosra, mint ahogy én is csodaként éltem meg, amikor két hónap után megvettem az első capuccino-mat. Átértékeltem mindent, kevésbé aggodalmaskodom olyan dolgon, amiken régen rágódtam, nem is kicsit. Elég önző társadalomban élünk, ezt is fel kell ismernünk. Sajnos nagyon sok félinformáció terjed, akár még megbízhatónak vélt forrásokból is. Használjuk a józan eszünket, ne veszítsük el a fejünket, és gondoljunk bele, hogy mi miért történik.
