Szociológusként végzett, imádja Budapestet és nyugdíjasok is járnak a koncertjeire. Petruska András gitáron, Temesvári Bence hegedűn alkotja a bandát. Intellektuálisan, ügyesen megkomponáltak, de elmondásuk szerint zúznak. Megnéztük a zúzást. Megkérdeztük Andrást.
Mi volt az első dal, amit le tudtál játszani és milyen hangszeren játszottad le?
Az éneket is hangszernek tekintem, ezért biztosan valami Halász Judit dal lehetett az első. De ha tényleg hangszerről van szó, akkor a Beatles-től a Get back - abban csak két akkord van. Kiskoromban ugyanolyan játék volt számomra teniszütővel utánozni a gitározást és énekelni, mint legózni. Aztán elég hamar elkerültem gitártanárhoz, akit egy utcai hirdetésen találtunk. Ő a mai napig mesterem, Bussy Gábornak hívják.
Tiniként volt rock garázsos időszakod?
A gimiben inkább alternatív vonalon mozogtam, nálam a rocker korszak kimerült a Led Zeppelinben, Jimi Hendrixben és egy nagyon picit a Metallicában. Nagyon hamar elkezdett érdekelni a fúziós zene, rá is leltem Stingre. Hamar kitágult a zenei kifejezőkészség iránti igényem, amit persze még a mai napig is kutatok és keresek.
Hány bandád volt?
Nem számoltam össze őket soha. Az egyetemen volt egy olyan zenekarom, aminek a dalait mind számítógépen írtam és emiatt kicsit steril is lett a dolog. Kőbányán volt egy jamelős bandám, tanultuk a zenész létet heti öt napon át. Folyamatosan zaj volt, ott fogalmazódott meg bennem, hogy nem biztos, hogy a rockos hangzást akarom elérni, nem akartam a saját zenémet is ilyen zajossá tenni. Elkezdett érdekelni az akusztikus zene. Akkor kezdtem el egyedül, Petruska Andrásnak lenni és két éve csatlakozott hozzám Temesvári Bence hegedűs.
Most már készen van a Petruska András?
Nem, készen csak akkor lesz, mikor valaki megírja a nekrológomat. Azt érzem, hogy egyre jobban tisztul le az, hogy Petruska András zeneileg kicsoda-micsoda. Azt látom, hogy alakul ki egy sajátos világ, de ez évről évre változik, ahogy emberként én magam is változom.
Budapest különböző pontjairól írtál dalokat az első albumon. Miért?
Ennek két oka van: törzsgyökeres budapesti vagyok és járom/használom a várost. Másrészt pedig szociológiát tanultam, azon belül is városszociológiát. Ebből kifolyólag a közlekedési hálózatnak számomra megvan a maga esztétikája. A négyes metró megállói mentén íródott az első lemezem, ami tíz megálló, és egyben a város tíz különböző színe. Ez arra emlékeztetett, ahogy egy koncertalbum felépül, voltaképpen egy szürreális kattanás és egy kiváló dramaturgiai elemet találtam ki arra, hogy megénekeljem azt, amiben felnőttem, amilyen a generációm.
Letisztult közlésről beszélünk ezek esetében. Szerinted ki hallgat téged?
Őszintén szólva, nem tudom. Valaki például mindig elhozza a nagymamáját a koncertemre. Meg szoktam lepődni ezen. Egyfelől tetszik, hogy vannak proaktív nyugdíjasok, másfelől megrémiszt, hogy én tényleg ilyen “mamás” zenét játszom? Ami velem megtörténik, az valószínű, hogy egy középosztálybeli, értelmiségi fiatallal ugyanúgy megtörténik. Az, hogy én keresem az utam és eközben bepánikolok vagy megtalálom magam az valószínűleg ugyanúgy megtörténik veled is vagy akárkivel.
Nem lehet, hogy azért járnak nyugdíjasok is a koncetrjeidre, mert szeretik a kifinomult zenét, azt, amit te képviselsz?
Nemtudom, lehet. Nézd, én sok szempontból konzervatívnak számítok. Emellett eléggé innovatívnak tartom azt, hogy egy szál gitárral és hegedűvel tulajdonképpen zúzunk, mert nem fogjuk vissza magunkat. De valahol fogyasztásában mégis ezt a Cseh Tamás- Bródy János vonalat hozza, ami tulajdonképpen mostanában kezdi reneszánszát élni. Mivel formai értékei is vannak a produkciónak, ezért kicsit sznobok a fogyasztói. Néha meg is lepődök, hogy milyen helyekre hívnak.
Milyen meglepő helyekre hívnak? Emelj ki egy koncertélményt, ami erről eszedbe jut.
Például a pannonhalmi jazz terasz. Győr- Moson –Sopron megye elitje, krémje jár oda nyakkendőben, ingben és akkor én meg jövök és leüvöltöm a fejüket - és tetszik nekik. Azért ez nagyon jó, valahol ez a fajta cross over-ség műfajilag nagyon szimpatikus nekem. Ez a példaértékül számomra Paul Simon vagy Tommy Emmanuel zenéiben: szakmailag is tudnak érdekesek lenni, ami miatt van egyfajta elit, sznob jellege és pont emiatt működik ebben a közegben. Másfelől meg elmondom, hogy mi van velem, mit érzek, hogyan küzdök meg az élet dolgaival. Utóbbi viszont egy tartalmiság, ami sokkal fontosabb, és valószínűleg a hozzám hasonló embereket vonzza be.
De akkor ez az elit sznobság nem negatív csengésű, ugye?
Nem, semmiképp, én nagyon élvezem, hogy kiváló borok kóstolgatása után a pannonhalmi naplemente alatt csillogó tekintetű embereknek játsszak! Csodálatos!
Nemrég jött ki a második albumod. Milyen az új bébid?
Nagyon boldog vagyok a Kapunyitóval. Kifejezetten nyugodt körülmények között készült, igen küzdelmes lelki állapotokban íródott és pont emiatt nagyon szép és autentikus a végeredmény. Röviden összefoglalva engem is utolért a mai harmincasokat érintő kapunyitási pánik, ami lényegében arról szól, hogy már olyannyira megvalósítottam magam, hogy összeroppantam a különböző magamra erőltetett szerepek súlya alatt. Elkezdtem visszamenni a dalokon keresztül egészen a gyerekkoromig, hogy rájöjjek, mi hozta ezt a rengeteg megfelelési kényszert és szerepjátszást. Szembenéztem ezekkel és eljutottam oda, hogy az album elején kapunyitási pánikról beszélünk, a végén pedig arról, hogy ez egy nyíló kapu, amin igazából kalandvággyal és játékossággal lépek be.
Ez nem csak zenei munka volt, hanem hatalmas lelki munka is, nem?
Főként lelki munka. Nem arról volt szó, hogy nekem most kell írnom egy albumot és kell írnom dalokat, hanem dolgoztam saját magamban a kérdéseimmel. Megéltem azt, hogy harminc vagyok és húszévesen nem így képzeltem el… de jól hangzik ez a mondat! Ez egy jó refrén! De mit nem így képzeltem el? Nem így képzeltem el az, hogy…megvan egy verzém…aztán egy másik verzém….
Egy este felébredtem és rájöttem, hogy annyira meg akarok felelni, annyira keresem a tökéletes üzenetet, hogy már igazából nincs is üzenet. Így született meg a Trouble in My Mind, azzal, hogy What is my message I can sing out loud?
A Parno Grastal működtél együtt egy dal erejéig. Várhatunk még hasonlót tőled?
Hát már meghívtak Paszabra keresztelőre, úgyhogy bízom benne, hogy igen (nevet). Fantasztikus élmény volt! Az autentikus roma zenészekkel együttműködni számomra azt jelentette, hogy felejtsek el mindent, amit tanultam, amit intellektusban magamra vettem zenészként. Felejtsem el és ugorjak fejest az egészbe és élvezzem ki. Teljesen más rendszerben gondolkodnak, teljesen más a kultúra és ez számomra nagyon- nagyon izgalmas. Bevallom, ilyenkor a szociológus képzettségem az bekapcsol és figyel. Nagyon sok szempontból ösztönös zenész vagyok és sok szempontból, agyas zenész, de náluk azt érzem, hogy kisujjból működik.
Harmincévesen megírtad milyen Petruska András, ötvenévesen milyen lesz Petruska András?
Nem vagyok naiv, biztosan lesz sokkal jobb és sokkal rosszabb. Annyi minden van előttem, nem akarok ezzel kapcsolatban okoskodni. A célom az, hogy írjam és elemezzem tovább az életemet és olyan dalokat írjak, amit az élet, amit a generációm története szül. Ha ez a lemez mond valamit a mai 20-as, 30-as generációnak, akkor az a célom, hogy együtt öregedjünk meg és majd megbeszélhessük, hogy milyen volt a kapuzárási pánik vagy az első nyugdíj. Lehet, hogy lesz egy folytatása a lemeznek, Kapuzáró címmel húsz év múlva. A hetvenedik szülinapra meg mondjuk az Itt fáj, ott fáj lemez fog kijönni (nevet).
