Vámos Zoltán a PTE-n végezte orvosi tanulmányait, jelenleg mentőorvosként is dolgozik, mellette kutat és filmeket rendez. A rendező egy húszévesen, vele a pécsi Klinikai Központban megesett történet alapján forgatott rövidfilmet egy demens asszony és egy orvos találkozásáról. Vámos kitűnő színészekkel dolgozott, Vári Éva és Orosz Ákos mellett még a kisebb szerepeket is nagy nevek fémjelezték: Törőcsik Franciska, Elek Ferenc és Koltai Róbert.
Eddig hányszor nézte meg a filmjét?
Talán négyszázszor is megnéztem már, mert a forgatás után az a rendező feladata, hogy összerakja a jeleneteket filmmé.
A mostani vetítésen látott még benne valami újdonságot?
Minden alkalommal látok újat benne, egy pillanatot, a színészeim egy nézését, mosolyát, ami addig nem tűnt fel. Ez olyan, mikor a gyereked lefényképezed és átküldöd a mosolyát valakinek, már a sokadikat, mert a szülő mindig talál valami újat a gyermeke arcában. Amikor Vári Évát, vagy a Törőcsik Franciskát, vagy bármelyik színészem játékát néztem, akkor mindig feltűnik egy-egy mélyebb levegő, egy finom mosoly, egy intonáció, amit addig nem vettem észre.
Ez a film szinte ma játszódik. A történet kulisszái, a ruhák, a COVID… de a történet magva inkább olyan, mint egy színházi előadás. A kamera olyan közel jön, annyira intim az egész, hogy úgy tűnik, mintha egy szobaszínházi előadást látnék. Teszem hozzá, ezt nem a filmes minőség hátrányára mondom.
Amikor elkezdenek a filmben énekelni a színészek, akkor szinte „belegurulunk” Vilma néni (Vári Éva) tekintetébe. Amikor elindul az ének, egy pillanatra objektív külsőbe váltottam, majd visszatértem. Pont ezt szerettem volna mutatni, hogy ez egy olyan történet, ami bárkivel megtörténhetett volna, de ez mással történt meg. Nem akartam elveszteni a beteg és az orvos között létrejövő szituáció intimitását, azt a kamara-miliőt szerettem volna megmutatni, amikor két ember kémiája működik. Azért mutattam néha tágabban, hogy azt érezzék a nézők:
ez a helyzet megvalósítható, létezhet.
Vári Éva beszél a filmbemutató utáni beszélgetésen
Adódik a kérdés, hogy ez a jelenet tényleg megtörtént Önnel?
Igen, pontosan így történt. Negyedéves orvostanhallgató koromban az volt a TDK-s munkám, hogy vérnyomást mérjek és hőmérsékletet, méghozzá úgy, hogy a betegeket éjfélkor, háromkor meg hatkor felébresztettem. 20 évesen eszembe sem jutott, hogy nem lehet embereket felrázni az éjszaka közepén. Összehozott a sors egy idős demens hölggyel, Vilma nénivel, aki azt mondta keresetlenül, hogy hagyjam békén, nem akart velem kommunikálni. Valahogy eszembe jutott egy dal: „Ismeri azt, Vilma néni, hogy Arany országút csillogó gyémántporán… Ekkor úgy tettem, mintha elvesztettem volna a fonalat, ránéztem és ő folytatta: …a mesék kocsiján… És elkezdtünk közösen énekelni, attól kezdve Vilma nénivel megvolt a kapcsolatom.
Önre nézve ez a katartikus történet már vagy húszéves. Tud ma még ilyen orvos lenni? Mert a film orvosának léte annyira „ünnepszámba” megy!
Lehetnék ilyen is, igyekszem. Megtanultam lufit tekerni, a betegeknek tekerek egy uszkárt vagy egy virágot a mentőben. Megérintem őket. Annak komoly hatása van, ha hozzáérek egy emberhez. A Vilma nénis-történet számomra azért is olyan fontos, mert amikor újraéltem ezt, húsz év múlva a forgatáson, körülöttem száz ember nyüzsgött, mi meg felvettük a lepróbált jelenetet. Amikor elindult a kamera, Vári Éva Orosz Ákos kettősét nézve a kontroll monitoron át is megkönnyeztem. Azt éreztem, hogy ez tényleg így történt. Hogy milyen fontos az, hogy érzelmeket is kommunikáljunk.
Orvosként nem elég tárgyszerűen elfogadni azt, hogy meghalt egy betegem, menjünk tovább…
Hagynom kell, hogy hatással legyen rám. Hagynom kell azt, hogy megérintsen az, ami történt. Nyilván nem fogok belehalni minden betegem távozásába… De nem akarok megkeményedni, én akarom hogy hasson rám ez az életérzés.
Ez a film talán azért is működött ennyire jól, mert volt egy örök emberi történet: az élet és halál tornácán egyensúlyozó néni és az orvosa között, vagy inkább azt mondom, hogy két ember között: létrejött a „nagy” találkozás. Ez megtörténhetett volna egy Csehov darabban, vagy egy kétszáz éves novellában. A történetet maivá a kulisszája tette. Az orvos problémái, a háttérbeszélgetések, az hogy a legrosszabb pillanatba csörög bele a telefon…
Ez iszonyatosan fontos. Az emberek azt szeretnék tudni, hogy mi történik a háttérben. Ez még bennem sem fogalmazódott meg, hogy mi minden történik az orvossal, amíg nem találkozik a beteggel. A barátnőjével (Szandtner Anna alakítja) nem tud beszélni, anyukája nem tudja elérni, elgázolják majdnem biciklizés közben… Elindul egy konfliktusa a nővérrel, nem tudnak beszélgetni a kollegáival, közben még ezer helyre kell rohannia és ekkor találkozik a demens nénivel…
A meseautó szerepét egy Wartburg 311 Sedan alakította.
Az egészségügyi kulissza betegei naturalista módon jelenítették meg a magyar társadalmat, talán csak minimálisan voltak felülstilizálva a filmben.
Úgy írtuk meg a forgatókönyvet, hogy ellenpontozva legyenek a főszereplők. Szükségünk volt a kirekesztőre, a szkeptikus, de idealizáló típusra, egy puncsolóra, egy politikusra, egy fiatal lányra, aki felemeli a hangját… Tudatosan építkeztünk.
Mi lesz a film sorsa? Este fél 11-kor akár adásba is kerülhetne a televízióban egy komolyabb csatornán.
Nehéz a kisjátékfilmek sorsa, 4-600 darab készül el évente ebben az országban. Nehéz eljuttatni az emberekhez. Keresünk olyan fórumokat, ahol vetíteni fogják, de egyelőre a filmfesztiválok eredményei alapján – bízom benne – el fogunk jutni a forgalmazókhoz, akár külföldön, akár belföldön. Addig is a film honlapján bárki megnézheti egy kisebb összeg befizetése után.
Orvosként hogy van energiája még a filmkészítésre is? Mindkét szakma szinte teljes embert kívánna!
Motivál a filmezés. Húsz éve csinálok mozifilmeket. 100 munkatársam van már, nem egyedül kell küzdenem. Herendi Gábor fogorvosként indult és megcsinálta a Valami Amerikát! Hiszek a filmezésben, mert van mit mondanom. Úgy látom, egyre jobb minőségben tudunk filmet előállítani.
A következő filmre már készül?
Igen, egy nagyjátékfilm lesz. A COVID-időszak feldolgozásáról szól. Az egymást követő hullámokban nem is a betegség az érdekes, hanem, hogy változtak az emberi viszonyok. Hogyan fogtak össze, hogyan kezdődött el a küzdés a betegség ellen, s amikor vége lett, hogyan jöttek elő újra az intrikák… A forgatókönyv fejlesztésének végén járunk már, lassan a gyártáselőkészületek előkészítése következik. Remélem hamar sor kerül rá!
Interjú Vári Évával, a film egyik főszereplőjével.
