Ősz elején a Margó irodalmi fesztiválon mutatták be Terepmunka című regényét, amely egyben a Magvető kiadónál megjelent trilógiájának (Űrérzékeny lelkek, Nem csak egy kaland, Terepmunka) zárókötete. Novemberben kapta meg a Szépírók-díját értekező próza kategóriában. Mégis hétköznapjai nagy részét a PTE BTK Kommunikáció és Médiatudományi Tanszék docensként a Zsolnay-negyedben található campuson tölti. Havasréti Józseffel beszélgettem.
Úgy tudom, itt végzett az egyetemen.
Igen, az akkor Janus Pannonius Tudományegyetemen, és azon belül a bölcsészképzésben, aminek az egy nagyon jó korszaka volt. 1983-tól indult el újra az egyetemi bölcsészképzés Pécsen, de a tanárképzés keretében. 1984-ben a másodikként indult évfolyamba kerültem be, egy éve kezdődött el az „egyetemi kísérlet”. Két meghatározó szak volt. Az egyik az irodalom és művészettudomány, ami tulajdonképpen irodalom–esztétika szak volt, csak valamilyen hivatalos elképzelés miatt művészettudománynak kellett hívni. A másik pedig az irodalom–nyelvészet, ami voltaképpen egyszakos magyar szak volt, nyelvészeti résszel kiegészítve. Utóbbira jártam, rengeteg nyelvészetet tanultunk, amit egyébként nagyon szerettem. Nagyon jó tanárok kerültek akkor Pécsre, akik meghatározták a gondolkodásunkat. Horváth Iván, Kisbali László, Geréby György, Tatár György, a nyelvészeten belül Szépe György, Horányi Özséb, Petőfi Sándor János. Olyanokat említek, akiknek az óráira jártam. Sokat tanultam a kiváló kulturális antropológustól, Niedermüller Pétertől, aki most már inkább politikusként ismert. Később is érkeztek kitűnő tanárok (például Vidrányi Katalin, Kálmán C. György, Rugási Gyula), de addigra végeztem.
Nagyon korszerű képzést kaptunk, és emellett ott volt egy friss, pezsgő egyetemista közeg, ahol rengeteg program és buli volt, élénk társasági élet, filmklub, koncertek, hasonlók.
Nagyon izgalmas volt az akkori egyetemi élet. Sok mindent hoztam onnan magammal, ez egyértelmű mind a tanulmányaimat, mind a barátságokat illetően.
Tanárai közül voltak, akik a tudományos életben tevékenykedtek, illetve szépírói pályán is mozogtak? Emlékszik ilyen mintákra?
Az akkori meghatározó oktatóink szaktudósok voltak, nem tudok arról, hogy szépirodalmat írtak volna… A neves szociálpszichológusnak, Erős Ferencnek, aki szintén markáns figurája volt a pécsi képzésnek, mindenesetre jelent meg később verseskötete. Forradalmi újdonságnak számított, hogy például a '80-as évek végén Bereményi Géza már tartott Pécsen kreatívírás kurzust, Szeredás András dramaturgiai kurzusokat és hasonlókat. Bár én abban az időben ezekhez az egyetemi szépirodalmi törekvésekhez nem nagyon kapcsolódtam, csak később változott meg az érdeklődésem.
Mi volt a doktori értekezésének a témája, mennyire tudott megjelenni a kettős érdeklődés, az irodalom- és a társadalomtudomány?
Szerencsére találtam olyan témát, ami mindkét érdeklődési körömnek megfelelt: a hetvenes-nyolcvanas évek budapesti neoavantgárd kulturális mozgásait tanulmányoztam. Az akkori művészcsoportokat szubkulturális képződményekként is felfoghatjuk, tehát a szociológia vagy a kulturális antropológia szempontjából is értelmezhetők. A korszak underground művészete telítve volt intermédiával, a zene, a film, a képzőművészet, a színház, az irodalom szétbogozhatatlanul összefonódott. Három csoportot vizsgáltam: a Molnár Gergely által alapított Spions zenekart, mely egy igen meghatározó „art punk” csoport volt a hetvenes évek második felében, a Fölöspéldány csoportot, mely „irodalmi" (punk)koncerteket adott, valamint a Lélegzet elnevezésű „élő folyóirat”-ot, melynek az egyes lapszámai élő felolvasások voltak.
A regényei is ugyanebben az időszakban játszódnak.
Valamennyire szükségszerű ez, hiszen ez foglalkoztatott. De nem állt szándékomban kimondottan neoavantgárd hátterű szubkultúrákról regényt írni, ezek inkább csak kulturális referenciák, motívumok, kapcsolódási pontok.
Hogy érzi, írásaiban a fikció és a korrajz között a mérleg melyik oldalra billen?
Inkább a fikció felé. Nem akarok önéletrajzi lenni, nem óhajtok égető társadalmi problémákra reflektálni.
Irodalmi szövegeket írok, ami korrajz bennük, az maximum a fikcióhoz felhasznált építőanyag. A regényeimet l'art pour l'art szövegeknek tartom,
melyekben persze szükségszerűen szerepelnek társadalmi referenciák. Félreértés ne essék, van kritikai véleményem az akkori (és a mostani) társadalmi állapotokról, de nem érzem feladatomnak, hogy ezeket mint szépíró dolgozzam fel. Ha szükségét éreztem, akkor megtettem ezt más területeken, más (akár politikai) diskurzusokhoz kapcsolódva.
Kiket tekint irodalmi előképeinek?
Minden eddigi regényemre jellemző a popkulturális hatás, akár a horror vagy a thriller. Utóbbit az amerikai zsáner-klasszikusok, H. P. Lovecraft, Stephen King vagy Peter Straub jelentik például, de van más irány is, például Thomas Pynchon. A hatások keverednek egymással, nem gondolom, hogy túl direkt módon lennének tetten érhetők.
Főként a detektívregénybe és a science-fiction-be kategorizálták az első regényét (Űrérzékeny lelkek (2014) – a szerk.). Ön hová sorolná?
Amit csinálok, illik egy mainstream irányba olyan szempontból, hogy a hetvenes években elkezdődött az elit irodalom és a zsánerirodalom elkezdett hibridizálódása. Persze megértem, hogy kívülről nézve nagy a csábítás kategorizálni a regényeimet, azonban ez szerintem több szempontból sem szerencsés, mert akár science fiction-ként, akár detektívregényként, akár horrorként értelmezzük, csak részigazságokhoz jutunk. Egész egyszerűen elkezdtem kidolgozni egy történetet olyan sémákból, eszközökből építkezve, amelyeket izgalmasnak tartok, mint szerző. Létezik olyan gyűjtőfogalom, mely az utóbbi évtizedekben egyre jobban előtérbe kerül, a „weird fiction”, illetve ezen belül a „new weird” irányzat, ami talán pontosabb meghatározás. Persze ez is vitatható, de legalább nincs jelentésszűkítő ereje.
Miért Biacsics Renátát (művésznevén Renya - a szerk.) kérte fel a borító megtervezésére és arra, hogy a regényben is megjelenjen egyfajta képregénnyel?
A könyv egy bizonyos pontján szerettem volna egy képregény-jellegű inzertet, ami a szöveget értelmezi, illetve kiegészíti. Renátát régóta ismerem, nagyon tetszenek a munkái, emiatt kértem fel. Egyébként azt a fanyar társadalomkritikai vonalat is nagyon szeretem a munkáiban, amit tőlem mint szépírótól eléggé távol áll. Annyit kértem tőle, hogy egy fokkal sötétebb világot jelenítsen meg annál, mint ami a szokásos stílusa. Kiderült, hogy rajzol ilyeneket is, mutatott pár munkát, és
remekül hozta azt a bizarr világot, amit szerettem volna a regényben megjeleníteni.
A könyvkiadónak is tetszett az ötlet, támogatták. Ez tíz képkockát jelent egyébként, nem komplett képregényről van szó. Örülök, hogy végül a borítót is Renya tervezte, ebből lett ez a nagyon hatásos, erőteljes külalak. Ami a dizájnt illeti, nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, amit Renyának köszönhetek.
