Torma Daniella egy igazán színes egyéniség: joghallgató a PTE ÁJK-n, a Nevetnikék kórházlátogató önkéntese, virágokat köt. Igazi örökmozgó, aki sosem unatkozik, viszont minden feladatában a maximumot próbálja magából kihozni. Amikor belép a kórházba, már százas vigyor van az arcán, és nagyon finoman tud a gyerekekhez közelíteni.
Miért a jogi pályát választottad?
Mindig is érdekelt a jog világa, már általános iskolában megfogalmazódott bennem, hogy ebbe az irányba szeretném folytatni a tanulmányaimat. Az egyetem megkezdésével aztán rájöttem arra, hogy ez a pálya sokkal több lehetőséget tartogat számomra, mint azt korábban gondoltam! Ezért nehéz a döntés, hogy merre induljak a tudományterületen belül, rengeteg érdekes ága van a jognak, és több területen el tudom képzelni magamat.
Jelenleg az a célom, hogy az egyetem elvégzése után letegyem az jogi szakvizsgát. Ezen belül családjoggal szeretnék foglalkozni.
Fontos ügynek tartom, hogy a családon belüli erőszak elszenvedői azonnali és hathatós jogi segítséget kapjanak, ezért mindenképpen szeretnék karitatív módon foglalkozni ezzel a jövőben.
A pályaválasztásod nem feltétlenül kötődik a gyerekekkel való foglalkozáshoz. Miért jelentkeztél a Nevetnikék kórházlátogatói közé?
Valóban nagyon más a kettő, mégis úgy érzem, hogy egyformán közel állnak hozzám. Van egy virágkötő végzettségem is, ami nagyon jól jön a kézműves foglalkozásoknál, úgyhogy itt egy pici kötődés mégis van.
Szeretem fejleszteni magamat és a Nevetnikék képzéseinek köszönhetően rengeteg hasznos tudásra tettem szert az egészségügyről, a gyerekekről, amire máshol nem lett volna lehetőségem.
Az alapítvány tevékenysége rögtön megfogott, mivel én is többször feküdtem kórházban kisgyerekként, ezért pontosan tudom, milyen nehézségekkel jár az ott töltött idő.
Fontos volt számomra, hogy tegyek valami hasznosat a mindennapjaim során, és a gyerekeket is nagyon szeretem, úgyhogy ezt egy tökéletes lehetőségnek láttam, és azóta is örülök, hogy jelentkeztem, mert még annál is többet kaptam, mint amire számítottam. Rengeteg csodálatos embert ismerhettem meg a Nevetnikéknek köszönhetően,
már az első pillanattól kezdve családias légkör fogadott, ritka ennyi kedves és jószívű embert látni egy helyen, és azóta is csak tovább gazdagodtam az ott szerzett élményekkel és tudással.
Számodra melyik volt az a pillanat a kórházban, amikor azt érezted, igen, ezért érdemes hétről-hétre eljönnöd, és foglalkoznod a gyerekekkel szabadidődben?
Igazából nekem egy pillanatra sem volt kérdés, hogy megéri-e. Minden foglalkozás után azt érzem, hogy jobban el se lehetett volna tölteni ezt az időt. Látni, hogy egy beteg kisgyereknek megtöltöd a délutánját vidámsággal, és pár órára elfelejti azt, ami körülötte zajlik – ez a legnagyobb ajándék nekem, amit a foglalkozás ad. Vannak különösen kedves emlékeim egy egy kis beteg kapcsán, amikor marasztalnak, és kérdezik, hogy ugye holnap is jöttök, az igazán megható szokott lenni. Teljesen feltöltenek a foglalkozások, és ugyanannyira élvezem a közösen eltöltött időt, mint a gyerekek. Soha nem úgy fogtam fel ezt, mintha én ezzel szívességet tennék, mert
rengeteget ad hozzá az életemhez, és a személyiségfejlődésemhez a kórházi önkéntesség. Vannak nehezebb, szívfacsaróbb részei ugyan, de a sok pozitív élmény könnyebben átlendít ezeken is, és végül mindig arra jutok, hogy érdemes és szükséges is itt lennem.
Előfordult veled, hogy egy foglalkozás után azon gondolkodtál, legközelebb mit csinálnál másképp hasonló helyzetben? Ha igen, milyen szituáció volt ez, és milyen megoldást találtál rá a későbbiekben?
Egy tízéves kislányhoz mentünk, aki nagyon rosszkedvű volt és nehezen nyílt meg nekünk. Ilyenkor próbálom oldani a hangulatot: ezerféle kérdéssel bombázom, és figyelek, hogy mi az, amire kicsit felcsillan a szeme és az alapján igyekszem tovább vinni a foglalkozást. Elég nehezen ment, amikor beugrott, hogy hamarosan farsang lesz. Na hát fel is tettem a kérdést, hogy minek szeretne beöltözni farsangon. Mire jött a válasz, hogy a farsang tegnap volt a suliban és ő lemaradt róla. Éreztem,hogy itt hibáztam egyet, de tovább faggattam és végül megtaláltuk azokat a témákat amiktől jobb kedve lett, és mindenféle kézműves alkotás született az óra végére. Pár napig nagyon bántott ez az eset. Egy hét múlva újra bementem hozzá és sokkal jobb kedvvel fogadott, ez nagyon megnyugtatott akkor, de azóta extrán figyelek arra, mikor mit kérdezek.
Sokat szoktál a gyerekekkel alkotni, kézműveskedni. Szerinted mit tud adni az alkotás öröme a gyerekeknek a kórházban, miért tud rájuk igazán hatni?
Igen, nagyon szeretek kézműveskedni velük, mert azt vettem észre, hogy ez az egyik nagy kedvencük nemtől és kortól függetlenül. Igyekszem mindig kitalálni valami újat, és fontos, hogy olyat alkotunk, ami közel áll a kis beteghez, ezt nagyon szokták èlvezni. Ha például szereti a cicákat, akkor cicás könyvjelzőt készítünk, ha éppen a kedvenc meséjéről mesél, akkor megalkotjuk a szereplőket hűtőmágnesként, tehát tényleg bármit elkészítek velük, amit éppen ott közösen kitalálunk.
Úgy gondolom, az alkotás egy egészséges gyermek számára is öröm, de ilyenkor különösen fontos lehet, hiszen annyi minden történik velük a kórházban, amit nem tudnak kontrollálni, ilyenkor kicsit úgy érezhetik, visszakapják az irányítást már azzal is, hogy kiválasztják a papír színét.
Szeretem úgy felépíteni a foglalkozásokat, hogy érezzék, hogy ők döntenek, nincs kényszer, tényleg azt csináljuk, amit szeretnének. Előfordult már az is, hogy születésnapi képeslapot készítettünk egy kislány édesanyjának, ez is egy fantasztikus dolog volt szerintem, hiszen a kórházban nem volt más módja az anyukája felköszöntésére, de fontos volt számára, hogy valami kis gesztussal mégis csak meglephesse. Az elkészült alkotásokat a látogatásunk után is megőrzik, játszanak vele, kirakják az ágy mellé, megmutatják a szüleiknek. Így ott marad nekik valami újdonság, amire ha ránéznek, kicsit elterelődik a gondolatuk. Büszkén szokták mutatni az előző napi foglalkozáson készült dolgaikat is, van, hogy már ötletekkel várnak minket. Tehát az esetek többségében a kézműveskedést látom a leghatásosabb kikapcsolódásnak számukra, közben mindig beszélgetünk, itt is megfigyelhető, hogy hamarabb megnyílnak és feloldódnak alkotás közben.
