Több szempontból jelent újdonságot a Környezeti kérdések - közösségi válaszok Humán környezettudományi olvasókönyv megjelenése. Az idén ősszel debütált kötet – melyet angol nyelven és online formában is terveznek elérhetővé tenni – kapcsán annak egyik szerzőjével és szerkesztőjével, dr. Farkas Judittal beszélgettem.
Nem láttam még hasonló olvasókönyvet. Jelent meg már bármi hasonló magyarul?
Magyarországon ez az első ebben a témában, ráadásul hivatalosan most jelenik meg olyan kötet először, melyben az eddig használt angol szakkifejezés helyett a magyar „humán környezettudomány” terminust használjuk – a fordítás egyébként Vargyas Zoltánnak köszönhető. Ez a tudományág a 2000-es években indult, így
nagy büszkeség, hogy a Pécsi Tudományegyetemen már működik egy humán környezettudomány kutatócsoport a pécsi néprajzos–antropológiai hagyományokból táplálkozva, illetve 2023 szeptemberében elindult a humánökológia szak is.
Magyarul viszonylag kevés szakirodalom volt elérhető, emiatt eredetileg egy tankönyv kiadásán gondolkodtunk.
Szóval a célcsoport az egyetemi hallgatók?
Először valóban olyan alapszövegek gyűjteményének szántuk a kötetet, ami tankönyvként használható, és a humán környezettudomány kérdéseit járja körül. Aztán rájöttünk, hogy Magyarországon még gyerekcipőben jár ez az irányzat, mindössze néhány kutatócsoport dolgozik ezen a területen – őket be is vontam a kötet létrehozásába –, így tankönyvből egyfajta kutatók és érdeklődők számára is inspiratív kötetté dolgoztuk át.
Úgy gondolom, mindazok számára izgalmas lehet, akik egyébként is kacérkodnak ezzel a témával. A fejezetek végén nemcsak összefoglaló és a felhasznált irodalom jegyzéke olvasható, hanem vannak ajánlott szövegek, könyvek, és azokról egy-egy leírás, indoklásul, hogy miért pont azt ajánljuk.
Alapjában véve két részre osztod a könyvet, a környezeti kérdésekre és a közösségi válaszokra. Azt írod a hátsó borítón, hogy ma már megkerülhetetlen a 21. században az, hogy a környezeti problémákkal foglalkozzunk. Miért? Milyen olyan tematikákat látsz, amikkel szerinted mindenkinek foglalkozni kell?
A környezeti – és ezzel szoros kapcsolatban álló gazdasági és társadalmi – problémákat, azok okait mindannyian fel tudjuk sorolni: a Föld népességének elképesztő mértékű növekedése, túlfogyasztás, a természeti erőforrások túlhasználata és kimerítése, a környezetrombolás sokféle formája satöbbi. E mögött azonban egy olyan világkép rejlik, ami jóval korábban formálódott ki és a modernitásban szilárdult meg és teljesedett ki. Ez a világkép, ami vallási és filozófiai gyökerekkel egyaránt rendelkezik,
kiemelte az embert a világ többi részéből, létrehozta a természet és a társadalom kettősségét, és az embert a természet korlátlan uraként és kizsákmányolójaként értelmezte, és a gazdasági racionalitást helyezte előtérbe.
Ebben az értelemben kortárs problémáink gyökerei időben jóval messzebbre nyúlnak vissza, nem minden a 21. században romlott el. Amikor azt mondjuk, hogy nem vagyunk a természet része, akkor egyfajta végtelen erőforrásként tekintünk rá, amivel azt csinálunk, amit akarunk. Ma már mind pontosan tudjuk, hogy nem végtelen, ideig-óráig uralható, és utána visszavág. Ez a fajta szétválasztás gazdasági, társadalmi problémákat egyaránt okozott. Ez a kötet első részének központi magja, mely a szétválasztás kapcsán elindult folyamatokat mutatja be, ezen belül azt, milyen hatással van mindez mai mindennapjainkra – mert valóban mindenre hatott. A problémák nemcsak a klimatikus viszonyokat érintik, a környezeti mellett társadalmi, gazdasági, sőt, etikai dimenzióik is vannak – ezt már régóta tudjuk. Maga a humán környezettudomány origójának az 1960-as, '70-es években indult zöld mozgalmakat tekinti, de ezen túl is lehetne sorolni olyan publikációkat, melyek azt jelezték, hogy komoly bajban vagyunk.
A legtöbben már ekkor tisztában voltak azzal, hogy gazdasági, társadalmi változásra van szükség, ahogy azzal is, hogy mindezekhez a gondolkodásmód megújulására, paradigmaváltásra van szükség. A kötetben tudományágak szerint vesszük végig, hogyan jutottunk el idáig.
Egyébként a kutatók a természet–ember szétválasztása mellett még valamire felhívják a figyelmet, mégpedig arra, hogy a tudományok között is kialakult egyfajta hierarchia. A természettudomány lett A Tudomány, és a többi pedig alárendelt. Ebből adódóan van most az, hogy a klímaváltozás, a környezeti problémák a természettudományok asztala. A kutatók szerint ugyan a természettudósok értik ezeket a folyamatokat, de ahhoz, hogy javaslataikat elfogadjuk, a világképek, gondolkodásmódok megértése és gondolkodásbeli változás szükséges, melyhez pedig a humán tudományok és a művészetek – irodalom, történelem képző-, film- színházművészet, filozófia, esztétika – értenek. A humán környezettudományi irányzat elutasítja a tudományágak közötti hierarchiát, másrészt a szakmai együttműködésre, a közös munkára helyezi a hangsúlyt.
Miért pont most kap ez a gondolkodásmód erőre?
Mert most már látjuk is, érezzük is, hogy baj van. Ökofalvakkal foglalkozom, és kezdetben, a kilencvenes években a többségi társadalomnak fogalma sem volt arról, mi az ökofalu, mi az a mulcsolás, az újrahasznosítható szatyor… Most meg pontosan azok a problémák vannak, amiket az ökofalvak közösségei harminc éve hajtogatnak: elfogynak a természeti erőforrások, baj lesz a vízzel, az élelemmel, az energiával.
Eddig lehetett sajnálni a távoli embereket, hogy milyen hőhullámok vagy áradások vannak náluk, vagy, hogy kipusztulnak az orángutánok − mindez biztonságos távolban volt tőlünk. Most egyre élesebben látjuk és tapasztaljuk mindezt a magunk bőrén is: most volt itt a koronavírus-járvány, most van klímaválság.
De egyszerű, hétköznapi dolgokban is megmutatkozik a válság: az aszály miatt felmegy a zöldség, gyümölcs ára, hőhullámok vannak, drágul az energia, ettől magas a fűtésszámla.
Nem általános, hogy egy tudományterülethez aktivizmus kapcsolódik, pedig a kötetben erre is kitértek. Mit jelent ez a tudomány felől közelítve?
Ez egy régóta fennálló kérdés a tudománnyal kapcsolatban: az aktivista attitűddel bírók kritizálják a tudomány művelőit, mert azok elefántcsonttoronyba zárkóznak. A mások oldalon, a tudósok pedig távolságot tartanak, a tudomány objektivizmusa mellett érvelnek, az aktivisták mögött álló tudást keveslik. Szerintem az a kutató, aki egy távoli nép – legyen az szibériai vagy afrikai – kultúráját vizsgálja, már azzal is hozzájárul a kortárs problémák megértéséhez, hogy leírja az életüket, és azt, hogy az miként változott az utóbbi időszakban. Számomra pont azért is annyira otthonos ez a tudományterület. Ugyanakkor a humán környezettudományt művelők közül sokan maguk is aktivisták, akár zöld mozgalmak résztvevői, akár egy törzsi kultúra szószólói.
Ha a környezettel kapcsolatban hallom, hogy aktivizmus, akkor vagy tüntetők jutnak az eszembe, vagy a társadalomból kivonult remeték.
Ez a két véglet is benne van. De
az aktivizmus nem azt jelenti, hogy feltétlenül oda kell kötöznöd magad egy fához, vagy egy buldózerhez, hogy megakadályozz egy erdőírtást – bár hozzáteszem, az se baj, ha ezt csinálod.
Önmagában az, hogy kutatóként rámutat valaki egy környezeti igazságtalanságra, mondjuk arra, hogy egy elnémított csoport milyen körülmények között él és milyen környezeti és társadalmi igazságtalanság éri őket (pl. ivóvíz nélkül, veszélyes anyagok között, megfelelő jövedelem nélkül nem tudnak elköltözni és kiveti őket magából a többségi társadalom), azt tekinthetjük egyfajta aktivizmusnak. Persze szemléletesebb, amikor a művészetekben látjuk manifesztálódni, amikor egy alkotó egyfelől rámutat a környezeti problémákra, másrészt a megoldásra is rávezeti a közönségét. Azért volt különösen érdekes számomra ezt a fejezetet írni, mert olyan gondolatok és metódusok kerültek elő, melyeket társadalomtudósként nem biztos, hogy meglátok, kell hozzá a művészi látásmód. Mondok egy példát a művészi aktivizmusra. Dénes Ágnes egy ún. rozsdaövezetben lévő hajdani ipari területet alakított át New Yorkban. Bevont embereket, közösen megtisztították a területet, búzát vetettek, majd amikor beérett, közösen learatták és egy éppen a városban az éhínségek kapcsán szervezett konferencia résztvevőinek ajándékozták. Ebben az alkotásban megjelenik a természet rendbetétele, a közösség, a szolidaritás. Plusz csavar, hogy mindez a Wall Street-től nem messze valósult meg, a helyszínről a Szabadság szobor is látszott.
Az ismeretterjesztést azért tartod fontosnak, hogy elősegítsd ezt a gondolati változást?
Persze. A kurzusaim elején figyelmeztetni szoktam a hallgatókat, hogy nem tudok úgy tenni, mintha objektív lennék. A gondolatvilágom, elkötelezettségem nem fogom tudni eltakarni előlük és pusztán száraz tényeket előadni. Ők ezt el is fogadják. Meggyőződésem, hogy fontos, hogy egy tanár hiteles legyen, és azt gondolom, ehhez az őszinteség is hozzátartozik.
Mi a helyzet Magyarországgal, Kelet-Európával? Ahogy mondani szokás: „mennyire vagyunk lemaradva”?
A zöld aktivizmus kapcsán szokott minket olyan kritika érni, hogy nincsen elég zöld szervezet és/vagy akár látványos tüntetés. Ugyanakkor az utóbbi tíz évben vannak kutatók, akik megkérdőjelezik ezt a gondolatot. Azt mondják, hogy nálunk más a történelmi háttér, és ez megmagyarázza ezek hiányát. Különösen érvényes ez az élelemmel kapcsolatos mozgalmakra. A szocialista éra alatt jellemző volt a háztáji rendszer, és részben ennek köszönhetően sokan még mindig állatokat tartanak vagy kiskertet művelnek - ebből kiindulva nem biztos, hogy szükségesnek tartják, hogy élelmezési mozgalmakhoz vagy kosárközösségekhez csatlakozzanak, hiszen az otthonukban megtermelik maguknak az egészséges élelmiszert. A háztáji nyomai még fellelhetők, ami pedig Nyugat-Európára nem jellemző. Ennek alapján nem elmaradásról beszélnék, inkább egy más jellegű szituációról. Ugyanakkor az is látszik, hogy a korábbiakra épülnek rá a most induló különböző élelmezési mozgalmak, agroökológia, permakultúra, kosárközösségek, közvetlen ellátási láncok, és így tovább.
A szakirodalom a világ minden részéről citál példákat, de ezek között nem feltétlenül találunk magyarokat. A könyvben szerettem volna azt is megmutatni, milyen remek kezdeményezések vannak itthon az Ökofalu Mozgalomtól kezdve a Kóspallagi Öko Tájház-projektig .
Ezek többsége ráadásul alulról szerveződő csoport, vagyis az egyének elkötelezettsége, lelkesedése az, ami cselekvésre készteti a tagokat. Szerencsére sok pozitív hazai történet létezik, nyilván nem törekedhettem a teljességre, de fontosnak tartottam bemutatni néhány követendő magyar példát.
Azt azért tudni kell, hogyha az emberek mindennapi megélhetési problémákkal küzdenek, akkor nem a környezetvédelem és az erről való gondolkodás lesz elsődleges, hanem a mindennapi sürgető problémák megoldása.
Vannak a szkeptikusok, akik azért nem vállalnak gyereket, mert azt mondják, hogy egy olyan katasztrófa felé tartunk, hogy felelőtlenség ennek kitenni egy élőlényt. Mások annyit szemetelnek, és annyi húst eszek, amennyit akarnak, úgyis vége lesz a civilizációnknak. És van olyan, pamutszatyrokat használ a vásárláshoz, mert ezzel akar tenni a környezetvédelemért. Te mit gondolsz, van értelme valamelyiknek? Megelőzhető még a klímakatasztrófa?
Úgy általában nem vagyok nagyon optimista. Úgy gondolom, az emberiség történelme nem azt mutatja, hogy túl sokat okulnánk belőle. De nagyon fontosnak tartom az egyéni cselekvést.
Nincs olyan kurzusom vagy előadásom, ahol fel ne bukkanna a kérdés: az, hogy kis fogaskerékként megteszem azokat a lépéseket a magam szintjén, amiket a fenntarthatósághoz szükségesnek tartok, vajon lendít-e a nagyobb keréken? Nekem meggyőződésem, hogy számítanak a cselekedeteink, és látom, hogy egyre többen gondolkodnak és cselekednek így. A változáshoz azonban „felülről” is igen komoly lépésekre lenne szükség. Az egyéni szint mellé mindenképpen szükségesek az irányított kormányzati és nemzetközi lépések is, a kettő egymás nélkül nem működik.
Borúlátásomat csak fokozza, ha azokra az időintervallumokra tekintek, amiket az összedőlés kapcsán jósolnak – ha ugyan összedől az egész, mert ebben sem lehetünk biztosak. Másrészt úgy gondolom, hogy az ember nagyon sok mindent kibír. Lehet, hogy össze fog omlani az a világ, amiben most élünk, és sokan, ha nem is annyian, mint jelenleg, valahogy eléldegélnek tovább a sötét, kietlen és a mainál jóval kegyetlenebb világban, ami akár a Szárnyas fejvadász hangulatát idézi. Ez a vízió is benne van a pakliban. Az ember alkalmazkodóképessége nagy – és mindig egy olyan világhoz alkalmazkodik, amilyen éppen adott. De mostanában hallgattam meg Deborah Frieze „How I Became a Localist” című TED-előadását, és nagyon tetszik az – a természeti rendszerek működésére alapozó – vízió, ami nagy távlatban értékeli a helyzetünket és a lehetséges jövőnket. Röviden: minden rendszernek van felívelő és leívelő szakasza, és ebben mindenkinek lehet szerepe. Nagyon inspiráló volt az is, hogy ezek nagyon különféle, az ember egyéniségéhez illeszkedő szerepek lehetnek. Tehát nem kell mindenkinek radikális aktivistának lennie, hanem egy pedagógus, egy kutató, egy újságíró is megtalálja a saját munkájával a helyét ebben a működésben.
