Az a helyzet a pályaválasztással, hogy nincsen.
Bizonyára mindegyikünknek feltették már a kérdést tejfogas korszakunkban: Mi leszel, ha nagy leszel? Mi pedig a következő foglalkozásokat soroltuk tetszés szerinti sorrendben:
Állatorvos, vagy újságíró, vagy fodrász, vagy autószerelő, vagy rendőr!
Majd tíz-tizenöt év elteltével lett belőlünk bölcsész, vagy marketinges, vagy postás, vagy eladó a húspultnál. Akik szerencsések szívesen dolgoznak a szakmájukban, akik meg nem, azokat sajnálom. Persze benne van a pakliban, hogy mérnöknek tanul az ember fia, végül takarítóként helyezkedik el a város másik végében lévő szupermarketben. Mégis, ha szeret takarítani és utazni a helyi járatos busszal napi nettó egy órát, akkor ő boldog és megtalálta a helyét.
Fennáll az a lehetőség is, ha az orvostanhallgató hosszú évek után elkezd praktizálni a szomszéd rendelőintézetben. Mégsem szeret beteg emberek közt dolgozni, és ki nem állhatja, hogy állandóan egy adott városrészen mozog, akkor neki nagyon rossz lehet munkanapokon felkelni, többek között. Azt hiszem többen is találkoztunk már olyan emberrel, aki mással foglalkozik, mint, amit tanult, mégis sokkal boldogabb, mint mondjuk mi, akik egy adott karrierre koncentrálva törtünk előre. Kérdezem én: van értelme feladni az életet egy adott célért? Hát persze, hogy nincs! Mégpedig azért nem, mert az ember élete során rendszeresen találkozik új helyzetekkel. Szülinapi zsúr, gimis bulik, egyetemi bulik, munkahely, esküvőszervező, védőnő és gyerekorvos, óvodaigazgató, köcsög matek tanár, jó fej töri tanár, temetés, esküvő, temetés, költözés, stb. Mindegyik szituáció más és más hozzáállást igényel, ezért rá vagyunk kényszerítve, hogy az élet több területén is jól helyt álljunk.
Ott van az is, hogy ami elméletben jól hangzik, az attól még gyakorlatban nem biztos, hogy jól fog esni.
Semmi sem fekete-fehér. Az én esetemben szerencsésnek mondhatom magam. Bár úgy jelöltem meg a kommunikáció szakot, hogy nem tudtam miről szól, és nem is szerettem volna erre a szakra menni. Csak bíztam a jó szerencsében. S ki tudja, vagy mázlim volt, vagy jól alkalmazkodtam, mára újságíró lettem. Szeretem csinálni és szívesen foglalkozom vele. Lehet, hogy a titok abban rejlik, hogy nem éri meg előre tervezni?
