Nem tudtam, mi fog történni. De a színészek sem. Azt hiszem, ez az improvizációs színjátszás szíve. A műfaj szépségeivel és spontaneitásával tegnap délután az E78-ban ismerkedhetett meg a nagyérdemű. A Beugró című közkedvelt televíziós műsor sztárjai most a POSZT színpadán mutatták be, mit is tudnak.
Már a kezdés is amolyan improvizációs előadáshoz illő volt, ugyanis kicsit szervezetlenül mentek a dolgok, így hajszálon múlt, hogy egyáltalán bejutottam. Az előadás kezdete is csúszott a meghirdetett időponthoz képest, illetve a mikroportokkal is állandóan baj volt, ám a kellemetlenségeket mind a négyfős színészgárda tagjai (Pokorni Lia, Rudolf Péter, Szabó Győző, Kálloy Molnár Péter), mind a műsorvezető (Novák Péter) ügyesen ágyazta be az előadásba.
A Beugró felépítése az első televíziós adástól kezdve tulajdonképpen változatlan, csupán az adott szituációk és az azokból szövődő humoros epizódok adnak alkalomról alkalomra új színezetet a műsornak. Zsebszöveg, stop lift, bekérdező helyzet, halandzsa, váltóláz, szólimites és lassítós helyzetgyakorlat – ezekkel a megszokott feladatokkal kellett megbirkózniuk a szereplőknek a POSZT keretein belül is.
A zsebszöveg című gyakorlat lényege az, hogy adott egy szituáció, a szerepek kiosztva, amiknek megfelelően kell dialógust folytatnia a színészgárda egy másik tagjával. Amikor azonban a műsorvezető csenget, az előzőleg kihúzott három papírcetlin szereplő szöveg közül az egyiket fel kell olvasni. A kihívás az általában teljesen irreleváns mondat beépítése a kontextusa. A zsebszövegnek köszönhetően derült ki például a hajóskapitányt alakító Rudolf Péterről és a jobb életkörülményeket kiharcolni kívánó matrózról, Kálloy Molnár Péterről, hogy mindketten magyar származásúk, angol nevük ellenére, már az 1620-as évek Angliájában ismerik Lenint és az európai forradalmakat, illetve, hogy jelenlegi közös céljuk Mátészalka elérése – hajóval (!).
Természetesen poénban Pokorni Lia és Szabó Győző alakításait tekintve sem volt hiány. A váltóláz című gyakorlatban a színésznőnek változatos módon kellett tudatnia a férjével, hogy egy időre külön költözik tőle. Láthattunk „bizonytalan”, „tomboló”, „vicces”, „teátrális” sőt „szexi” variációt is az adott témára. Szabó Győző pedig, vakációzó hollywoodi színésznőként igyekezett meggyőzni a szerelőt, hogy ne az ő homokos tengerpartján húzza ki az új intenetkábelt, ugyanis zavarja az elektroszmog. Mindeközben kiderül, a „művésznőnek” mindenképpen más helyszínen kell napoznia, ugyanis jelenleg éppen az Egyenlítőt használja erre a célra.
Zárásként a lassítós helyzetgyakorlat következett, melyben egy adott szituációt úgy kellett eljátszania a négy színésznek közösen, mintha azt lassított felvételen látnánk. Így esett, hogy volt elég időnk megfigyelni az önfeledten szánkózó csapatot, amikor rájönnek, hogy a szánkót irányító Pokorny Lia nem látja az előttük lévő fát, amihez vészesen közelednek. Az előadás végén, amolyan slusszpoénként a színészek lassítva hajoltak meg, ami nagy sikert aratott.
Egyfelől el kell ismernem, a Beugró improvizációs helyzetgyakorlatai és maga a kezdeményezés, hogy megmutassuk a közönségnek, milyen klasszul és viccesen tud megoldani váratlan (színpadi) helyzeteket egy előadóművész, remek gondolat. Másfelől úgy vélem, talán egy picit túllihegjük ezt a Beugró-témát. Talán valóban nagyon eredeti volt ez az egész az elején, mára azonban már egy kicsit elfáradt. Értem én, hogy az improvizáció kreativitás, gyakorlat és bizonyos értelemben szaktudás kérdése is, de ettől függetlenül úgy éreztem magam az előadáson is, mintha egy jó hangulatú osztálytalálkozóba csöppentem volna. Nem volt rossz élmény, szó se róla. Csupán felvetődött bennem a kérdés: mitől ilyen sikeres hosszú évek óta a Beugró? Tovább megyek: mi van ebben a műsorban, ami képes megtölteni egy több mint száz fős termet egy nap kétszer is, miközben a jegyár 5.000 forint? Ötletek hiányában a válaszadást átengedem nálam kompetensebbeknek.
