Fejes Noémi, a PTE BTK pszichológia szakos hallgatója már második éve erősíti a Nevetnikék kék-sárga ruhás csapatát, kórházlátogató önkéntesként. Korábban ugyan tartott attól, hogy ehhez a felelősségteljes munkához egyfajta szupererő kell, amelynek talán nincs is birtokában, de az elmúlt időszak bizonyította, hogy inkább valami másra van szükség ahhoz, hogy igazán Nevetnikék-kompatibilis lehessen…
Mik a legfontosabb feladataid önkéntesként?
Minden héten járunk a Gyermekklinika kórházi osztályaira. Mindenekelőtt felmérjük a helyzetet, konzultálunk a nővérekkel, hogy milyen korú és állapotú gyerekek tartózkodnak ott,
és hogyan tudunk velük a leghatékonyabban törődni, társasjátékokkal, kézműves foglalkozásokkal, hangszerekkel, segítő odafigyeléssel.
A munka, amit önként végzel, ideális esetben örömteli, de komoly felkészülést is igényel. Hosszú volt az utad idáig?
Már bekerülni az alapítványhoz is hosszú utat jelentett. Interjúval kezdtünk, módszertani képzésen vettünk részt, teszteket töltöttünk ki, tapasztalt mentorokhoz csatlakoztunk megfigyelőként, később próbafoglalkozáson bizonyítottuk rátermettségünket. Sőt, most is, amikor már teljes értékű önkéntesként látogatjuk a kórtermeket, folyamatos képzésen veszünk részt, hogy bővüljön eszköz- és tudástárunk. A felkészülési folyamat és a tanulás azonban sosem helybenjárást, hanem minőségi időtöltést, fejlődést, így fontos eredményeket jelentett számomra.
Pszichológiát tanulsz az egyetemen. Segít ez a munkád során?
Szerencsére oda-vissza működik a dolog. Azt is tudom használni önkéntesként, amit az egyetemen tanulok, miközben az itt szerzett tapasztalataim is segítenek megérteni a pszichológia rejtelmeit. Egy kisgyermek, aki nem átlagos helyzetben és lelkiállapotban van, komoly odafigyelést igényel, de az sem mindegy, hogy a szülőkhöz hogyan közelítünk. Fontos, hogy a nehézségek ellenére megnyugtató közeget tudjunk biztosítani mindannyiuk számára.
Valami azt súgja, hogy van egy idevágó történeted…
Igen. Egyszer bementünk egy osztályra, ahol egy kisfiú sokáig nem válaszolt egyetlen kérdésünkre sem, egyáltalán nem kommunikált velünk. Nem is próbáltuk mindenáron beszédre bírni, úgy adtuk meg számára a biztonságos közeget játékkal és odafigyeléssel, hogy észrevétlenül oldódott fel. Hamarosan már nemcsak megszólalt, de a félelmeiről és fájdalmáról megfeledkezve önfeledten játszott velünk, a szintén ott tartózkodó édesanyja legnagyobb örömére. Ez szép példája annak, hogy az önkéntes munkám és a tanulmányaim hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz.
Miből építkezel még? Gyermekként voltak kórházi tapasztalataid?
Sajnos többször voltam kórházban gyerekként is. Tudom milyen, amikor magányosnak érzed magad a kórházi ágyon, de szerencsére azt is tapasztaltam, mennyire más, amikor ott van valaki veled, aki segíteni próbál, legyen az egy megértő nővér, orvos vagy valamelyik szeretted. Biztos nagyon örültem volna anno, ha hozzánk is jöttek volna a Nevetnikékesek...
Az újonnan csatlakozó önkénteseknek szívesen segítesz?
Ahogy én is sokat tanultam mentoraimtól és gyakorlottabb társaimtól, örömmel átadom a tudásomat a mellém beosztott új önkénteseknek. Akár személyes példákkal is illusztrálom a tapasztalataimat, s igyekszem hozzájárulni, hogy minél hamarabb beilleszkedjenek.
„Nevetnikék-kompatibilis” vagy. Mindenkiben megvan ez a kompatibilitás?
Ha mindenkiben meglenne, akkor nem lenne felvételi eljárás. Az embernek képesnek kell lennie egy kórházba bemenni, megszólítani a gyerekeket, felismerni a helyzetet. De alapvetően hiszem, hogy ezek többsége fejleszthető képesség, inkább a nyitottság és az elhivatottság az, ami ehhez mindenképpen kell.
A Nevetnikéknél valószínűleg azok fogják jól érezni magukat, akik nem ijednek meg a váratlan helyzetektől, s a megpróbáltatások ellenére tudnak akár önmagukon is nevetni.
Kik és hogyan segíthetik a leghatékonyabban a munkádat, munkátokat?
Ahhoz, hogy az alapítvány gördülékenyen tudjon működni, fontos, hogy a napi munkához szükséges feltételeket finanszírozni tudja. Lényeges, hogy bekerüljünk az emberek látóterébe, egyre többen és egyre szívesebben segítsenek. Mindehhez nagykövetként, önkéntesként de külső támogatóként is hozzá lehet járulni, ha valaki hajlandó rá. Magam is felkerestem az ismerőseimet egy korábbi kampány során, és jó volt látni, hogy mellém állnak azok, akikre számítottam. Egyébként az önkéntesek hajtják az alapítványt, ezért mindenkit arra biztatok, hogy aki kedvet érez magában, az bátran jelentkezzen!
Készítesz általában leltárt az elért eredményeidről, és kitűzöd a legközelebbi fontos terveket?
Rendszeresen írunk beszámolókat, így mostanában sokszor rácsodálkozom az elküldött anyagokat látva, hogy mennyi foglalkozást tartottam már az elmúlt évben. Jó érzés, hogy akármennyire fárasztó a munkám, mindig többel jövök vissza, mint amit elvittem magammal. A jövőben is folytatni szeretném, fontos, hogy mindig találjak rá ídőt, mert talán ez a legnehezebb.
Szóval azt már biztosan felismerted, hogy nem szupererőre van szükséged a Nevetnikékhez. Akkor mit gondolsz, mi a legfontosabb?
Az, hogy szeress játszani. De kitartás is kell hozzá, önismeretre is szükség van, hogy az ember tudja, mi az, ami megérinti.
Nem feltétlenül muszáj a tanító szerepéből közelíteni a gyerekekhez. Sokszor az is elég, ha csak nyitottak vagyunk feléjük, és egy jót játszunk együtt. Ezek szerintem nem feltétlenül képességek, inkább egy irányultság, egyfajta mindset, amivel az ember újra meg újra elmegy a kórházba. És elengedhetetlen, hogy szeressem is, amit csinálok. Szerencsére ezzel nincs problémám, hiszen ennél befogadóbb és támogatóbb közösség nem nagyon van a világon!
