A pécsi egyetemalapítás jubileumi díszünnepségén, szeptember elsején vehette át díszdoktori címét, s vehette fel és azt jelképező egyetemi talár Buzsáki György agykutató.
A PTE új díszdoktora pécsi egyetemi tanulmányait idézte fel beszédében: gyermekként arról ábrándozott, hogy létrehozza a Hold–Föld–Hold rádiókapcsolatot, s az információtovábbítás iránti lelkesedése akkor sem múlt el, mikor már orvosi tanulmányokat folytatott. Másodévesként találkozott először Grastyán Endre professzorral, aki 1970 áprilisában egy, a limbikus rendszerről szóló előadásával annyira fellelkesítette, hogy jelentkezett a szakkollégiumba, s ezzel megpecsételte sorsát: agykutató lett.
Beszédét azzal fejezte be, hogy kedves mesterének, Grastyán „Bandi bának” ajánlotta azt.
Buzsáki György 1974-ben végzett a Pécsi Orvostudományi Egyetemen, s ma a newarki Rutgers Egyetem Molekuláris és Viselkedési Idegtudományi Központjának kutatója. Három éve három magyar idegtudós kapta az első alkalommal kiosztott, a Grete Lundbeck Európai Agykutatási Alapítvány 1 millió euró összdíjazású Agy-díját (The Brain Prize). Buzsáki György, Freund Tamás és Somogyi Péter a memória-folyamatokban kulcsszerepet játszó agyi ideghálózatok feltárásáért vehette át a kitüntetést.
„Grastyán rendkívül emberközeli, udvarias, fantasztikusan dinamikus egyéniség volt. Bármilyen vitába mindig szívesen belement. Nem szeretett veszteni, küzdött az igazáért, de figyelt az argumentumokra. Olyan reneszánsz egyéniség volt, aki körül mindenki mindenkor szívesen sündörgött, hátha valami okosat hall. Grastyán előadásai a legkeresettebbek között voltak.
Minden előadását úgy adta elő, hogy mi a hallgatók úgy éreztük, hogy a megbeszélt téma a világ legérdekesebb és legsürgősebben megoldandó feladatai közé tartozik”-
nyilatkozta lapunknak korábban a PTE új díszdoktora. „Miután diákkörösként bekerültem az Élettani Intézetbe, a Grastyán munkacsoport tagjai adtak baráti légkört és egyénre szabott oktatást. Talán én éppen kifogtam azt a legnagyszerűbb időszakot, amikor a lelkesedes, az alkotás és egymást segítés a legharmonikusabb volt az intézet történetében. Karmos György, Kellényi Lóránd, Czopf János, Czéh Gábor, Lénárd László és Szabó Imre különböző emberek voltak, különböző, egymást kiegészítő szaktudással, akik önzetlenül átadták nekem mindazt, amiért ők külön-külön megküzdöttek.
Egész pályám alatt igyekeztem a pécsi „mintát” követni.
A mai napig is minden fórumon hangoztatom, milyen fontos pl. a PhD képzésben az egyénre szabott oktatás. Én semmilyen tudományra készítő kurzuson nem mentem keresztül, csak amit a csoport tagjaival való beszélgetésekből tanultam. Az elmúlt húsz évben sok diák jött a csoportomba fizikus, matematikus, robotika, computer science háttérrel. Ők az idegtudományok alapjait és specifikus problémáit mind a nyitott laboromban tanulták napi közös beszélgetéseinkből. Ezt a módszert tanítványaim is tovább ápolják saját intézményeikben.”
Forrás: Alumni Magazin, 2014.
