Az I. Pécsi Zsidó Kulturális Fesztivál sokfajta elemből épül fel a koncertektől a filmen át a gasztronómiához kötődő programokig. De ha az ember meghallja azt a szót, hogy „zsidó”, borítékolja, hogy a rendezvény nem feledkezik, s nem is feledkezhet meg a holokausztról.
Különleges felolvasóest zajlott le ebben a témában szeptember 10-én, mely a „zsidókérdés” megoldásának pécsi dokumentumain alapult. A levéltári gyűjtés - Hábel János munkája – alapján a leveleket Zábrádi Mariann szerkesztette úgy, hogy ne legyen elfogult, ne csak egyfajta hozzáállás villanjon fel, hanem egy teljesebb spektrum arról, hogyan viszonyultak a történelem akkori viharához a pécsiek. A dokumentumokat Pásztó Renáta és Molnár Tamás olvasták fel.
A határozatok, kérelmek, levelek 1944. március végén kezdődnek: a pécsi zsidó hitközséget feloszlatták, a német és magyar hatóságok utasításainak végrehajtására Zsidó Központi Tanácsot alakítottak. A következő napokban több pécsi zsidót letartóztattak, majd internáltak. A többieket gettóba zárták, majd július elején deportálták.
Az egyik első levél egy nőé, aki – mintha nem lett volna nehéz sorsa amúgy is: fiatalon vasúti szerencsétlenségben meghalt apa, szegénység, betegség... - azt próbálja elhitetni a hatósággal, hogy zsidó édesapja ellenére ő nem-zsidó, hanem igazi keresztény honleány. Érvei között olyasmik szerepelnek, mint hogy apja megtévesztette az anyját, s hogy amúgy is ki akart keresztelkedni, de aztán elütötte a vonat, így már nem tehette meg. Már-már komikus retorikai eszközök, de közben tragikus és aggasztó is: a levélíró tudja, hogy akár a biztonsága, élete is a tét lehet. Nem tudni, milyen választ kapott.
Ugyanakkor volt olyan levélíró is, aki azért írt a hatóságnak, hogy hadd költözhessen be a gettóba az egyetlen leánya és unokája mellé.
A polgármester sok határozata közül a kutyákat érintőre nem számítottam: a város és egyes személyek igényt tartottak azokra az állatokra, melyeket a zsidók hátrahagyni kényszerültek: drótszőrű foxik, terrierek, németjuhászok, dobermanok listáját kellett a gettóban lakóknak összeírniuk. A faj, ivar, kor, magasság meghatározása mellett azt is le kellett írni, hol élt korábban az illető, s kire hagyta a háziállatát. A határozat vége az volt: „Az állításokat ellenőrizni fogjuk.”
Szén alá rejtett perzsaszőnyegek a Perczel utcában, elrejtett ládák, amikben porcelán étkészletek, ruhák vagy fehérneműk várták vissza tulajdonosaikat, s amikre most mások tartanak igényt, hosszan megmagyarázva honnan, kitől kaptak infót az értékekről, s miért éppen ők a legmegfelelőbbek arra, hogy azt megkaphassák. Mielőtt egyértelműen harácsolásnak könyvelnénk el mindent, megszólal egy olyan hang is, aki a frontról visszatérő sebesült férjére való tekintettel a zsidóktól elkobzott tárgyak közül egy ágyat és egy tűzhelyet kér magának.
És persze van olyan, aki jelentést tesz arról, hogy amikor a motozás során egy zsidó férfi cipőjében (!) talált sárgás lapkákat a vizsgálat vezetője hanyagul „odadobja a többihez”, értéktelennek tartva azokat, valójában fogaranyat próbált meg ellopni. S van olyan is, aki azért mond le múzeumigazgatói tisztéről, mert a polgármester a „zsidóműkincsek”nagy részét nem a múzeumban, hanem „külső helyszínen” kívánta elhelyezni.
A felolvasóest Etelka Gizinek írt szubjektív levelével zárult, aki elég beható leírást ad a gettóbeli életről. Lementünk sétálni – írja, - de a gettón kívül rendőrök cirkálnak. Belül pedig felügyelők, bottal.
73 éve történet ez, számolom ki közben magamban, és eszembe jut: vajon mennyire része ez a családtörténeteknek? Vajon a mai örökösök tudják, hogy abból gazdagodtak meg, hogy a kényszer miatt elhagyott „zsidólakásokat” felújították, mielőtt mások beköltöztek volna? Vajon elmesélték az unokáknak, milyen érvekkel igyekezték meggyőzni a polgármestert arról, hogy mégiscsak ők kapják meg a lezárt boltot, ami hajdan egy zsidóé volt?
Minden egyes levél alján ott szerepelt a dátum, a név, sőt, az illető címe is. Ismerős utcák, ismerős nevek. Az ember beleborzong. Közben – Ferenczi Erazmus révén – fényképek úsznak a háttérben. Nem tudni, kik vannak rajtuk, nincsenek nevek, a fekete-fehér fotók részleteibe belevesznek az arcok. Túl közel jönnek, pixelekből, poros, kopott foltokból összemosódó alakok. Már csak az biztos, hogy emberek.
Nincsenek titkok. Otthon nem történhet velünk semmi rossz. A mi városunkban szelídek az emberek. A háború és a gonoszság csak a történelemkönyvekben létezik, az itt élőkön nem fog és nem fogott soha.
Szeretném így gondolni.
