A kortárs izlandi irodalom egyik legizgalmasabb alakja, Jón Kalman Stefánsson első vidéki útja Pécsre vezetett. A szépirodalmi nagyágyúval Simonfalvi Ancsa író–könyvtáros beszélgetett a PécsLIT finisében eddigi legszemélyesebbnek tartott regényéről, a Sárga tengeralattjáróról szeptember 29-én este a Tudásközpontban.
Nem kis fegyvertény, hogy PécsLIT szervezőcsapatának sikerült elcsábítani – a Jelenkor Kiadó segítségével – az izlandi írót, aki egyenesen a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválról érkezett Pécsre. A fesztivál alkalmából két új Stefánsson-kötet is megjelent magyarul: a lírai életmű esszenciáját tartalmazó Versek Egyed Veronika fordításában a Typotex Kiadónál, valamint az eddigi legszemélyesebbnek tartott regénye, a Sárga tengeralattjáró Patat Bence fordításában a Jelenkornál. Utóbbiról beszélgetett a világhírű izlandi szerzővel Simonfalvi Ancsa író– könyvtáros a Tudásközpont teltházas előadójában. A tolmácsolásban Nagy János segédkezett. Az alábbiakban a beszélgetésből idézünk.
Mit gondol mi az oka az ön magyarországi népszerűségének?
Alapvetően azt hiszem, ez azért van, mert jó fordítóim vannak. De valójában fogalmam sincs. Ha ezen agyalnék az nem segítené az alkotói folyamatot. Nem gondolok az íróra, miközben írok. Budapesten találkoztam egy elmélettel ezzel kapcsolatban: nálunk Izlandon hideg és zord a természet, itt önöknél pedig a politikai viszonyok. Ez az oka az egymásra találásnak, de én ebben nem hiszek (nevet).
Verseskötettel debütált, de az igazi sikert a regényei hozták meg. Hogyan lett költőből prózaíró?
Valóban: a múlt században írtam három verseskötetet. Meg voltam róla győződve, hogy költő vagyok. Nem értettem miért kérdezik a barátaim, hogy mikor írok prózát? Nem vagyok jó költő? – kérdeztem magamtól. Hosszú út telt el, amíg kitört belőlem a regényíró. Viszont amikor megtaláltam a saját hangomat és stílusomat az kihatott a költészetemre is. Kísérleteztem a regényírással évekig, de elég béna lett. Az első regényem a Reykjavík éjszakai életéről szólt volna. Úgy gondoltam, hogy ez új lehet, mivel a vidékről írtak már eleget; az izlandi regények egy évszázadon keresztül a vidékről szóltak. A városról akartam írni. Soha nem adták ki, kidobtam az egészet. De egyszer csak felrobbant bennem valami, és anélkül, hogy észrevettem volna íróvá lettem. Őszintén szólva nem tudom hogyan kell regény írni; az embernek hallgatni a kell a belső hangjaira, az ösztöneire.
Mi az irodalom szerepe az életünkben, a világban?
Hiszek az emberiségben és az emberi értékekben, annak ellenére, hogy sok gonoszságot látunk magunk körül a világban. Az én történeteim középpontjában az ember, a humanitás központi elem; ez olyan erős, hogy ez hatással van ránk, nem lehet kitörölni. A jó irodalom segít mélyebben megérteni a világot, az emberiséget, ami által az olvasó belső világa is növekszik. Ilyen szempontból az irodalom veszélyes, mert képes arra, hogy megváltoztassa az ember életét. Az ember erősebb lesz attól, ha olvas. A történelem megtanított minket arra, hogy ha könyveket égetnek, akkor abból valami nagyon rosszul végződik. A diktatúrák nem szeretik az irodalmat, meg akarnak szabadulni tőle. Nincsenek egyszerű válaszok a világban. A könyvek tovább élnek, mint a diktátorok (taps a nézőtérről)
A Sárga tengeralattjáró nyitóképe és visszatérő motívuma, hogy egy önhöz nagyon hasonló író ül egy londoni parkban, és észreveszi gyerekkori ikonját a nyolcvanéves Paul McCartneyt, amint a padon ülve olvas egy nála is idősebb tölgyfa alatt. A sok szálon futó történetben sok szó esik az anya és szeretteink elvesztéséről, hogy a veszteségeinken hogyan tudunk tovább lendülni.
Mint említette nincsenek egyszerű válaszok a világban, amire igennel és nemmel lehet felelni. Az írás terápia is egyben, a mentális egészség megőrzésének fontos eszköze. Az elfolytásból semmi jó nem származik. Az emlékezés folyamatában olyan rétegeket találhatunk, amiről már-már azt hisszük elfelejtettük. Ezért fontos a napló, szerintem mindenkinek naplót kéne írnia. Ez a mi végtelen harcunk a halállal a felejtéssel szemben és mindazzal, ami a halál után következik. Ha az utánunk jövő generációk elolvassák ezeket a történeteket, akkor a bennük szereplők is megtelnek újra élettel. Ebben a regényemben (Sárga tengeralattjáró) a gyerekkori emlékeim voltak azok, amelyek fellobbantottak bennem valamit. Én soha nem tudtam tisztán bánatból vagy szomorúságból írni, mert ezek mélyen a habitusom részei. De ne aggódjanak, kérem, én alapvetően jókedélyű fickó vagyok. (nevetés a nézőtérről)
Miért Paul McCartney került az origóba?
Hát mert ő volt ott. (nevetés a nézőtérről) Ő bármilyen öreg, mégis örök, a zenéje a Beatles átitatja az életemet és örökké fog élni. A Beatles a legnagyobb. Ez nem vélemény, ez tény (nevetés a nézőtérről). Rá akartam jönni, mit keres a parkban, ezért írtam meg ezt a könyvet. Az is kiderül, hogy Isten soha nem elég jó ahhoz, hogy a Beatlessel játsszon. Viszont, ha Istenhez akarunk beszélni, akkor ezt a zenéjükön keresztül meg tudjuk tenni. Ezért fontos Paul McCartneyt az emberiségnek. És ezért akarja megöletni Putyin McCartneyt. Ez megint csak tény, be lehet gépelni a keresőbe!
Történet történetből építkezik. Hogy kell elképzelni az alkotói folyamatot? Többször elhangzik a regényben is: hol, hogyan folytatódjon a történet?
Írói indulásom kezdetén azt hittem a regény egyenes vonalú mozgást végez az időben. Aztán rájöttem, hogy én ilyet nem tudok. És különben is: az élet sem gondolkodik egyenes vonalban. Nálam nincs lineáris szerkezet, egyenes történetvezetés. Úgy írok, ahogy gondolkodom; úgy írok, csapongok, ahogy az élet is zajlik: letérek jobbra-balra, ugrálok az időben előre-hátra. Ha minden irányba kitekintek, akkor megyek jó irányba. Hallgatok a megérzéseimre, ezek löknek tovább a történetvezetésben. Amikor az első regényem megjelenésekor interjút adtam, az újságíró megkérdezte miről szól a könyvem, mert ő nem olvasta. Zavarba jöttem, nem nagyon tudtam neki mit mondani, de ez a helyzet. Később rájöttem, de ahhoz, hogy megtudj valamiféle választ, el kell olvasni a könyvet. Ez körülbelül olyan, mintha azt kérdeznéd valakitől, hogy milyen az élet. Örülök, hogy nehéz összefoglalni miről szólnak a könyveim: nem regényeket írok, hanem életeket.
Mit gondol a könyvtárak 21. századi helyzetéről. Meg tudnak maradni sárga tengeralattjárónak?
Sokszor gondoljuk, hogy a dolgaink rossz irányba mennek, hogy a könyveket sok fenyegetés éri a mesterséges intelligencia a közösségi oldalak miatt. Tanulságos megnézni, hogy régeben hogyan gondolkodtak a jövőről: senkinek nem sikerült ezt pontosan belőni. A történetek iránti vágy nagyon erős bennünk, hogy nem tudunk nélkülük élni. Azt gondolom trend lett újra olvasás. Ha embereket látunk magunk körül olvasni, van olyan érzésünk, hogy ugyanahhoz a klubhoz tartozunk. Szükségünk van a történetekre.
--
Részlet a regényből:
„[…] Ahogy én is, aki itt ülök Londonban a naptól meleg füvön, köztem és McCartney között a Trabant, Isten és Apa, és aki anyai nagyapám régi íróasztala fölé görnyedek, aki költő volt, és a szavakat naprendszerekké, a mondatokat galaxisokká tudta változtatni. Elfogyunk, miközben a nyitott ablakon beáramlik a világ lehelete: a forgalom zaja, a Tjörnin tavon apró, hóval borított szigetekként körbeúszó hattyúk fájdalmas kiáltása, a sarki csér kerregése, a madarak csicsergése, a ház előtt elhúzó autó, az alattunk lévő emeleten köhögő fiatal lány, két ország parlamenti választásainak eredménye, az iraki föld mélyéről kiásott, ősi agyagtáblák, a megsérült Föld, amely lassan forog önmaga körül, és újabb körbe kezd a Nap körül, felszínén az emberrel mint az élet dalával, a legveszélyesebb kártevővel, a legkegyetlenebb ragadozóval.
Hozzám áramlik mindez, város, forgalom, hattyúk, hétköznapok és emlékek a testvéremmé fogadott Örnről, aki egyszer megmentett a vízbe fulladástól, és attól kezdve a lélegzetem részévé vált. Mindez ideáramlik hozzám, beszivárog a vérembe, és elvegyül a régmúlt időkkel: az északon, Strandirban töltött napokkal, ahol a fény nyáron kitörli az eget, és a sarki csér zuhanórepülésben csap le élelemért, vagy hogy bármit megtámadjon, ami a fészkét fenyegeti: parányi, villámgyors angyal, aki az életéért katonáskodik.”
(Sárga tengeralattjáró, 151–152.)
