A nemzetközi kulturális terepgyakorlatot október 2. és 6. között, immár negyedik alkalommal rendezte meg a Kultúratudományi, Pedagógusképző és Vidékfejlesztési Kar. Én immáron harmadik alkalommal vettem részt a programon. Ha a 2013-as németországi utunkat is beleszámítjuk, akkor valójában négyszer. Először mint hallgató, másodszorra mint hallgató és tolmács, harmadszorra mint hallgató és pályázatíró, idén pedig… hol is kezdjem? Voltam szervező, lebonyolító, kutató, tolmács, anyuka (nem vagyok gyakorló anya, de emlékeim szerint hasonló kérdésekkel bombáztuk az öcsémmel az anyukánkat, mint engem a hallgatók: „Merre van a WC?”, „Mit csinálunk itt?”, „Meddig tart még?”, „Mikor érünk haza?”) és osztályát tömegközlekedésen utaztató tanító néni. Hosszú, tartalmas, fárasztó hét volt, mégis sajnálom, hogy véget ért. A következőkben az idei kalandjaimat ismerhetitek meg.
Mégis mi ez a kulturális terepgyakorlat?
A programon elsősorban a KPVK hallgatói és a Hochschule Zittau/Görlitz kultúra és menedzsment BA és MA szakos hallgatói vesznek részt, de idén lengyel hallgatókat is köszönthettünk sorainkban, akik Opoléból érkeztek. 2013-ban vettem részt először a programon, akkor kerültem a bűvkörébe. Akkor a Művészeti Kar hallgatóival beszélgettünk a fiatal magyar művészek akkori helyzetéről, lehetőségeiről, jövőképéről. Ebben az évben lettem először beledobva a mélyvízbe: fordítanom kellett a németeknek – akkor még nehezemre esett kiállni mások elé beszélni. Két év múlva aktívabb voltam a szervezésben, de túl sok szerepem nem volt. Akkor a pécsi kulturális örökségek voltak a középpontban. Persze a mélyvizet akkor sem kerülhettem el. Egy operaénekest kellett szinkron tolmácsolnom (!). Ezt mások évekig tanulják, bizonyos területekre szakosodnak, én pedig olyan szöveget fordítottam, aminek a felét alig értettem. Kellemetlen helyzet volt, de inkább elengedtem, aminek a vége az lett, hogy néha a német hallgatóságom felkuncogott a komoly előadás közben, mert én inkább a tolmácsfülkéből szórakoztattam őket.
Azóta „felcseperedtem”, megszereztem a mesterdiplomákat (részt vettem a Görlitz-cel közös kettős diplomaképzésen) és elkezdtem dolgozni a KPVK-n. Amikor tavaly egy görlitzi út során megkérdezték, hogy lennék-e szervező, a bőrömből is kiugrottam, akkora igent mondtam. Szépen lassan elkezdtünk mindent szervezni és a program több variálást követően készen állt: az 500 éves reformáció köré épült az egész heti rendezvény.
Tehát a program lényege, hogy valamilyen a kultúrával szorosan összefüggő témakör köré építünk fel egy kutatást, amely során a hallgatók a kultúra alakításában aktívan résztvevő szakemberektől szerezhetnek valós, szakmai ismereteket, amiket nem csak a tanulmányaik során, hanem később a munka világában is jól tudnak hasznosítani.
És most jöjjön az évem legmegterhelőbb és egyik legjobb, legtanulságosabb hetének krónikája.
Hétfőn reggel 6-ra ért a német csapat Mohácsra. A magyar és lengyel csapat ott csatlakozott hozzájuk 10 óra magasságában. Én enyhe gyomorgörccsel gyalogoltam egyre gyorsabban Mohács utcáin, majd amikor megláttam a két évvel ezelőtti terepgyakorlatról „megmaradó” jóbarátomat, Tonit (aki egyébként szervezőtársam is volt) és a német csapatot, újra hallgatónak éreztem magamat és nehezen álltam meg, hogy ne rohanjak felé és ugorjak a nyakába. Bár az utóbbi még gyalog is összejött. Mohácson minden rutinszerűen ment: Kanizsai Dorottya Múzeum – egyenlő az első tolmácsolással: akkor pánik, most rutin, harmadszorra fordítottam Dr. Ferkov Jakab igazgató urat, talán lassan én is be tudom mutatni a kiállítást – ebéd a Duna parton, Mohácsi Nemzeti Emlékpark. A Pécsi Képzési Központba megérkezve a Szántó aulájában hatalmas, 110x250 cm-es képek várták a hallgatókat. A programunk megnyitójával kötöttük egybe a Hatok művészeti csoport kiállításának megnyitóját, ami a hét során volt megtekinthető. Itt jött az első nehezebb feladat: Dr. Husz Mária beszédét lefordítani. Volt pár kacifántos kifejezés, de ahogyan Vogt professzor mondta: „ahhoz képest, hogy éjjel kapta meg a szöveget, amit reggel fordított le, nem is volt rossz” (ez a mondat tőle nálam felér egy Nobel-díjjal). A HÖK jóvoltából jóllakhattunk paprikás krumplival és valahogyan a pálinka is előkerült.
Kedden az Ormánság felé vettük az irányt. Itt őszintén bevallom, hogy sunyin kibújtam a fordítás alól és rábíztam azt Dr. Huszár Zoltánra, aki kiválóan fordította helyettem a mezőgazdasággal, állattartással és erdészettel kapcsolatos információkat. Mindez az Ős-Dráva Látogatóközpontban történt. Itt szürke marhákkal, szamarakkal, kecskékkel és más állatokkal is haverkodhattunk. Mindenki kedvence azonban a vendéglátónk kutyusa volt. És a hinta.
Innen Szentlőrinc felé vettük az irányt, közben ránéztünk a Drávára, ami szépen szorgalmasan folydogált a medrében. A Baranya Megyei Vállalkozói Központ köcsögös babgulyással és csokidarabokkal megbolondított házi túrós rétessel és különböző szörpökkel várt minket
– nem tudom eldönteni, hol ettem jobbat a héten…már ezért is megérte a hajcihő.
Azt is megtudtam, hogy a köcsögös babgulyás úgy készül, hogy minden hozzávalót betesznek a köcsögbe, majd röpke 12 órára berakják a kemencébe, ahol magát főzi. A köcsög úgy került kialakításra, hogy a benne lévő étel elkezd forogni bizonyos hőmérséklet felett. Tiszta varázslat! Ezután a csoport megnézte a helyi tájházat, én telefonáltam. Majd a csoport megnézte Pécsett a Cella Septichorát, és mivel én azt már milliószor láttam (a Huszár tanár úr szerint ő az egyetlen, aki nálam többször látta), én inkább beestem az ágyba, de este azért elkúsztam egy vacsorára a kollégákkal és a vendégprofesszorokkal.
Szerda volt a leghúzósabb. Öt csoport, öt különböző faluba ment. Én előre leszerveztem a menetrendet, minden le volt dumálva. Persze, hogy fél óra késéssel indultunk. Induláskor a fülemhez emeltem a telefont és nagyon le sem raktam, mert szólhattam megint mindenkinek, hogy két körforgalomban is elnéztük a kijáratokat, még később érünk oda, mint azt kb. fél órája mondtam. Majdnem egy óra késéssel érkeztek meg a csapatok mindenhova. Ez az én pontos, sváb lelkemnek nagyon fájt, de túl kellett rajta tennem magamat, főleg, mert, akkor még nem tudtam, de több mint három órás tolmácsolás várt rám. A másik, ami miatt izgultam, hogy mégis mit fognak délelőtt 10-től délután négyig csinálni a csoportok ezekben a kis falvakban. Kész katasztrófaként lebegett a szemem előtt az egész nap, ami aztán a hét legsikeresebb napja lett. Az én kis csapatom Vogt professzorral együtt Kóróson szállt ki, ahol a polgármester fogadott bennünket.
Megmutatta a templomot, majd beinvitált bennünket a polgármesteri hivatalba. (Fun fact: A hivatal udvarán kutya- és macskamenhely működik, ahol a cicák szabadon garázdálkodhatnak = mennyország!). A polgármester megosztotta velünk, hogy van egy 3 órás, idegenvezetéskor használt szöveg, amit most inkább lerövidít (spoiler alert: nem jött össze). A több mint három órás beszélgetést csupán egyszer, egy kellemes ebéddel szakítottuk meg, amit egy szőlőliget árnyékában fogyasztottunk el. Mint később kiderült, nem mi voltunk az egyetlen ilyen szerencsés csapat, ugyanis minden faluban terülj-terülj asztalkámmal várták a hallgatókat. Ők pedig jó sok élelemmel megpakolva indultak az útnak. De senki sem bánta, hogy a szendvicsek helyett inkább rántott húst vagy pörköltet kellett enni. Millió kérdésünk lett volna még a polgármesterhez, de neki is és nekünk is mennünk kellett. Elindultunk hát a már szokásos programra, a bólyi borkóstolóra. Útközben megálltunk Villányban, ahol a Toni karon ragadott és elvitt az egyik pincészetbe.
Útközben kiderült, hogy a pincészetben dolgozó nénivel anno, amikor Pécsett töltötte az Erasmus-os félévét (2015), elég jól összehaverkodott, de véleménye szerint már biztos nem emlékszik rá. A néni majdnem a nyakába ugrott, amikor meglátta őt.
Toniról tudni kell, hogy kb. úgy néz ki, mint a fiatal Axl Rose, csak több halálfejes gyűrűvel és kevesebb amerikai zászlós szereléssel. Lehetetlen nem emlékezni rá. Megérkeztünk Bólyba. A Róth pincészetnél újabb ínyencségek és a nap fénypontja: a borkóstolás. A foglalkozás elérte célját: daloló, vidám hallgatók hagyták el a tett helyszínét.
Csütörtökön váltam aztán szervező, lebonyolító, tolmács, kutató és anyuka után osztályát kísérő tanító nénivé. A német buszt leállították, szombat reggelig el sem indították. Így a pécsi helyi tömegközlekedés kiváló szolgáltatásait vettük igénybe. A csapat egyik felét elküldtem a magyar hallgatókkal a 27-es busszal, az úgy is megállt a célállomás, a Pécsi Református Kollégium előtt. A másik féllel a 29-es busszal követtük őket. A gimiben meleg fogadtatásban volt részünk: a kórus énekel, a német tanárnő köszönt, két tízedikes diák pedig olyan perfekt angol nyelvtannal és kiejtéssel mutatja be a sulit, hogy szégyenemben egy ideig nem merek angolul megszólalni. Amikor idő volt, hogy elinduljunk a következő programra, felnyomorgattam a csapatomat a 40-es buszra. Tonival megosztottam, hogy a végállomásig megyünk, ott lesz a megálló mellett a Belvárosi Református Templom, a következő célállomásunk. Az Árkádnál teljesen meggondolatlanul leengedtem egy nénit a buszról és nem közöltem a gyerekekkel, hogy „a tanár néni csak leenged egy nénit, ne gyertek utánam”. Csak azt hallottam, hogy pánikszerűen kérdezik a másikat, hogy itt kell-e leszállni, majd a Toni értetlenkedő arckifejezéssel letolatott a buszról, utána pedig elkezdtek kiözönleni a hallgatók a járműből. Győztem őket visszaterelni, de szerencsére nem hagytunk senkit hátra. Miután a főpályaudvaron meggyőződtem arról, hogy az összes gyerek megvan, indult a következő móka. A programot követően mindenki ment a maga útjára. Én az ágyba. (Na jó, este valami véletlen folytán a Cooltourban kötöttem ki a hallgatókkal.)
Pénteken egész nap a Karon rontottuk a levegőt: délelőtt főpróba, délután szimpózium. Hosszú, de érdekes programunk volt: könyvbemutató, bağlama koncert, Professzor Vogt (Hochschule Zittau/Görlitz) és Professzor Sternberg (a Német Katolikusok Központi Bizottságának elnöke) tartottak ünnepi beszédet a reformációról, majd Dr. Pap Norbert (PTE) mutatta be a szigetvári feltárási munkákat. Egy rövid szünet után a hallgatók bemutatták a kutatásuk eredményeit. Fárasztó nap volt, de érdekes. Zárásként a Laterumban tartottunk egy fogadást. A végén a hallgatókkal együtt elzarándokoltam a belvárosig. A Nappaliban megittunk még pár Bambit és időben visszatértem Uránvárosba, hogy kialudjam a fáradalmakat, bár ezt egyes szemtanúk nem biztos, hogy megerősítik.
Vegyes érzéseim voltak az utolsó estén:
örültem, hogy vége a nagy őrületnek, de sajnáltam, hogy elmennek a hallgatók.
Két évvel ezelőtt minden este teáztunk, gyümölcsleveztünk, idén két estén voltam képes csatlakozni hozzájuk, amit nagyon sajnáltam, mert mégiscsak ott lett volna időm jobban megismerni a csapatot. Viszont sok tapasztalatot és új kapcsolatokat szereztem. Mindegyik terepgyakorlattól kaptam valamit: bátorságot, magabiztosabb nyelvtudást, Tonit, fejfájást (szerencsére csak két napig), szervezői tapasztalatokat, rengeteg új, hasznos telefonszámot. Már várom, hogy mit kapok a legközelebbitől. Remélem, hogy nagyon sok, önkéntesen jelentkező magyar hallgatót (is)!
