Mosolyt csal a kis betegek arcára a kórházi falak között – Schek Janka orvostanhallgatóként is kitartóan önkénteskedik a Nevetnikék Alapítványnál, ahol szabadidejét arra áldozza, hogy játékkal, mesével és jelenléttel könnyítse meg a gyerekek gyógyulását.
Hogy jött az életedbe a Nevetnikék?
Mindig is nagyon szerettem gyerekekkel foglalkozni, az életem része volt. Sokat táboroztattam és bébiszitterkedtem is. Amikor Pécsre kerültem az egyetem miatt, megismerkedtem a Nevetnikékkel. Több olyan ismerősöm is volt, aki már önkénteskedett náluk. Jó tapasztalatszerzési lehetőségnek tűnt számomra az egyetem mellett, hogy kórházban, gyerekekkel dolgozhatok.
A Pécsi Tudományegyetemen tanulsz?
Igen, másodéves vagyok a PTE Általános Orvostudományi Karán. Az már most biztosnak látszik előttem, hogy gyermekgyógyászattal szeretnék foglalkozni. Mindenféle érdekel ezen a területen!
Volt tapasztalatod azzal korábban, hogy gyerekek betegek tudnak lenni úgy igazán?
Ismerősök körében voltak olyan veleszületett betegséggel rendelkező gyerekek, akik így éltek. Érdekesnek találtam mindig, hogy hogyan maradnak működőképesnek ezek a családok. Szerencsére azért mostanában nekik is megadatik az, hogy viszonylag amennyire csak lehet, normális életet tudjanak élni, például Down-szindrómás gyerekkel is..
Azt hallottam, hogy nagyon lelkes önkéntes vagy. Mi az, amit szeretsz benne?
A program elején van három alkalom, amikor a mentorokkal megyünk a helyszínre. Rögtön ezután van egy kötelező vizsga, ezen én rettenetesen izgultam, de sikerült. Hálistennek a mentoraink nagyon jól kezelnek minden szituációt, be tudják vonni a legtöbb gyereket a játékokba. Persze a legtöbbjüket nem kell, hiszen egy ilyen osztályon nincs nagyon mit csinálni, és nagyon örülnek neki, ha naponta pár órát tudunk velük foglalkozni. A kisebbek nagyon szeretnek játszani, persze, a nagyobbaknál már a beszélgetés is egyre fontosabb. Egyébként nagyon szeretném majd elvégezni a csecsemő-alapképzést, mert imádom a kisbabákat.
Vannak nehezebb esetek?
Ha nyitottak a gyerekek, akkor egészen könnyű velük összehangolódni. De emlékszem, volt egyszer egy 2-3 éves kislány, aki nem először volt különösebben nyitott, és nem is nagyon beszélt velünk. Aztán egyszer csak elkezdte megmutatni a játékait nekem. Ücsörgött az ágyikójában és mosolygott, és aztán elkezdtünk együtt rajzolgatni úgy, hogy én is fogtam a ceruzát, ő is fogta a ceruzát. Ez működött aztán. Apróság, de nagyon sokat tud jelenteni, ha az ember kitartó, és próbálkozik: ha nem akar játszani, megpróbálni csak beszélgetni, vagy énekelni, talán bábozni… előbb-utóbb lesz valami, amivel fel lehet kelteni a figyelmüket.
Milyen az együttműködés a klinikán dolgozókkal?
Úgy tapasztaltam, hogy
a nővérek sokszor örülnek annak, hogy megyünk.
Rengeteg dolguk van, mi pedig ilyenkor kicsit tehermentesítjük őket, jobban tudnak figyelni az intenzívebb foglalkozást igénylő betegekre, vagy az egyéb dolgaikra, esetleg tudnak nagyon kicsit pihenni is.
Húzós lehet az orvosi mellett még mást is csinálni. Hogyan tudsz gazdálkodni az energiáiddal?
Tud nehéz lenni, annyi biztos. Szerencse, hogy szeretem ezt az életmódot, aktívan sportolok, igyekszem aktív maradni mindig. Ráadásul az önkénteskedés néha kellemes abból a szempontból is, hogy
kizökkent egy-egy 10-12 órás tanulásból, hogy utána sokkal könnyebben kezdhessem újra.
Volt olyan, hogy olyan esettel találkoztál, amivel meg kellett küzdeni lelkileg?
Arra emlékszem, hogy mikor először szembesültem azzal, hogy tényleg vannak bentlakó kisgyerkőcök ott a kórházban, akkor nekem, mikor onnan hazamentem, nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy ők ott maradnak, és hogy nincsen senki, akire támaszkodhatnának. Szerintem ez viselt meg talán a legjobban. Hálistennek ezekkel viszonylag könnyen megbirkózom előbb-utóbb magamban is, de a Nevetnikékben nagyon odafigyelnek ránk, lehet konzultálni mindig, ha nehézségünk van. És természetesen látom, hogy az ápolók is nagyon sok szeretetet adnak a gyerkőcöknek, szóval végső soron nincs ám rossz soruk.
Úgy tervezed, hogy maradsz még a Nevetnikéknél a jövőben is?
Igen, mindenképpen!
Addig szeretném folytatni az önkénteskedést, ameddig csak tudom.
Ráadásul ha ezt a másod-harmad évet túlélem az iskolában, akkor onnantól kezdve elvileg könnyebb évek jönnek. Van úgy, hogy havonta csak egy-kétszer tudok menni, van, hogy gyakrabban, de szerintem ez teljesen belefér az időmbe hosszabb távon is.
Mit tudnál üzenni azoknak, akiknek szimpatikus a gyerekekkel való önkénteskedés, de nem tudják rászánni magukat?
Azt érdemes tudniuk, hogy számunkra mindez lehet, hogy nem olyan nagy dolog, de nekik mindenképpen
az egész napjukat, vagy az egész hetüket bearanyozza, amikor odamegyünk és játszunk velünk!
Vannak olyanok, akik több hetet is bent töltenek, és már várják, hogy mikor jövünk mi, mikor jön a “sárga-kék köpenyes ember” játszani. Tulajdonképpen ahogy így beszélek erről, nem is annyira igaz, hogy nekünk ez kis dolog. Én például minden alkalommal úgy érzem, hogy ilyenkor felfrissülök. Nagyon sokat számít a gyerekeknek a nevetése és a mosolya, ez az egész az embernek a szívét és a lelkét gyógyítja. Végső soron egy nagy közös gyógyulás az egész.
