Beszélgetés Falusi Titanillával, a Nevetnikék Alapítvány önkéntesével.
Hogyan merült fel benned, hogy segítő szervezetnél szeretnél önkénteskedni, és hogy találkoztál a Nevetnikékkel?
A Pécsi Tudományegyetemen tanulok pszichológiát, és amikor a mesterszakra jelentkeztem, arra gondoltam, hogy jó lenne valahonnan tapasztalatot szerezni. Egyszer csak szembejött velem a Nevetnikék, és rögtön nagyon megtetszett. Elmentem az interjúra, aztán a képzéssel egyidőben kezdtem is náluk. Hosszú távon szeretnék kórházban dolgozni, úgyhogy szuper lehetőségként tekintek erre.
Volt tapasztalatod beteg gyerekekkel, vagy neked magadnak korábban? Hogyan találkoztál ezzel az egész jelenséggel életedben először?
Szerencsére nem volt közvetlen tapasztalatom. Volt is bennem némi félelem, hiszen így nehéz volt elképzelni kicsi gyerekeket kórházi környezetben. Egyszer gyerekkoromban eltört a kezem, akkor rövid ideig bent voltam, de ezen felül nem volt ismerős a helyzet. Inkább a tanulmányaim felől érkezett az érdeklődés. Körülbelül az alapképzés vége felé jutott eszembe, hogy nagyon is érdekel, hogy hogyan lehet kapcsolatba lépni a gyerekekkel.
A Nevetnikékben jó emberekre találtál ebből a szempontból?
Igen! Mindenki nagyon jó fej, és rengeteget lehet tanulni tőlük. Már a legelső fázisban, a betanításkor is ámulattal néztem a mentorokat, hogy milyen gyorsan rá tudnak hangolódni a gyerekekre. A kórházi környezet gyakran feszült, nehéz fenntartani a figyelmet, de ők nagyon profin teremtenek biztonságos közeget, ha gyerekekkel vannak. Az is szuper, hogy mindig találkozunk új arcokkal is, és mindig valaki tud valami újat hozni. Nagyon kreatív az egész csapat, mindenkinek más képességei vannak, máshonnan jött, mindenki kicsit beleteszi a sajátját.
Úgy érzed, hogy megbízhatsz bennük? Segítenek, ha elakadsz?
Persze. Hatalmas pozitívuma a Nevetnikéknek, hogy van mögötte mentális támogatás is. Még nem voltam sok esetmegbeszélőn, de volt olyan eset, ami miatt én is úgy gondoltam, hogy elmegyek. Elmeséltem a programomat, és nagyszerű érzés volt, hogy meghallgattak a többiek. De az önkéntes párommal is gyakran átbeszéljük, hogy mi hogy volt a programon, segítünk egymásnak. Megvan ez a bizalmi kapcsolat még akkor is, ha mondjuk csak akkor találkozunk először. Kiállunk egymás mellett.
Tudsz olyan esetet mondani, ami igazán kihívásos volt?
Igen, a sebészeten volt egy nehezebb esetünk. Eleve nem a kedvenc osztályom, nagyon sokan szoktak ott lenni, és az egész környezet feszültebb általában. Ott feküdt egy 4-5 éves kislány, aki nevelőotthonból került az osztályra, valami műtét miatt. Nem tudott rendesen kommunikálni, és nagyon egyedül volt. A műtét miatt nem lehetett neki inni meg enni adni, viszont folyton nagyon szomjas volt szegény. Nagy kihívás volt, hogy erről elvonjuk a figyelmét. Nem akart semmilyen foglalkozásban részt venni, a meseolvasásra sem igazán tudott figyelni. Végül valamilyen bizalmi kapcsolatot ki tudtunk vele alakítani, például megfogta a kezemet, és úgy sétálgattunk vele a folyosón. Még ez is nagyon nehéz volt, mert néha egyszer csak elkezdte rázni a fejét, nem akart tovább menni, olyankor le kellett hozzá guggolni, beszélni kellett hozzá, megnyugtatni. Őt például nagyon nehéz volt otthagyni. Úgy éreztem, hogy valamennyire ki tudtam volna ott alakítani bizalmi kapcsolatot vele, de mivel neki tényleg az egész élete az, hogy nincs egy állandó személy mellette, nem tudom, hogy mennyire tudtunk összességében segíteni neki.
Ilyenkor van lehetőségetek arra, hogy kibeszéljétek magatokból ezeket a rossz élményeket?
Igen. Ezt az esetet amúgy nem vittem végül szupervízióba, mert utána alaposan ki tudtuk beszélni a társammal, így végül úgy éreztem, hogy nem vittem magammal a rossz érzést. Azért jó érzés is maradt bennem amiatt, hogy tényleg megfogta a kezemet és tudtunk együtt sétálni a folyosón, tehát nem csak negatív volt az egész.
Tudnál mondani kérlek olyan példát, amikor viszont kifejezetten nagyon jó érzéseid voltak?
Abból nagyon sok van! Például a fertőző osztályon volt egy kisfiú az anyukájával, ilyen 7-8 éves lehetett, és először meg se mert szólalni, az anyukájának kellett folyton helyette beszélnie. Hoztunk egy vicces játékot, csótánypóker a neve, és az nagyon bejött a kisfiúnak, játszottunk vagy 8 kört. A srác a nevünket is megjegyezte közben, ez külön is jól esett, mert ritkán szokták megjegyezni a nevünket. Könnyen lehetett vele kapcsolódni, miután áttört a gát, a végére pedig a szótlan kisfiú jókedvűvé és cserfessé vált.
Tervezel a jövőben is valamilyen önkéntes munkát csinálni?
Nagyon szeretném még csinálni a Nevetnikéket, nagyon élvezem. Most diploma előtt állok, utána jön a munkakeresés, ami nem tudom, hogy merre visz majd. Jó lenne, ha tudnék legalább Pécsen maradni, akkor természetesen folytatnám a Nevetnikéket. Hogyha nem, akkor pedig máshol keresnék önkéntes munkát, mert nekem nagyon tetszik ez a működés. Van egy nagyon távoli álmom is, hogy egyszer majd Kecskeméten, a szülővárosomban is el tudok indítani egy hasonló alapítványt.
Ezek szerint nagyon inspiráló a közeg, amiben vagy. Ha rákérdez valaki, akkor mit mondasz, mi a legfontosabb dolog, amit Nevetnikéktől kaptál?
A legelső, hogy rengeteget segít a kommunikációban fejlődni, a társas kapcsolatok kialakításában. Ez személyesen és szakmailag is hatalmas dolog. Az elején sokszor meg voltam akadva, hogy úristen, most miről beszéljünk itt a gyerekekkel, de gyorsan kiderült, hogy valójában nagyon simán megy. Szerintem a nyitottságom is fejlődött, ez a személyes életemben sokkal látványosabb, de szerintem később a szakmámban is nagyon hasznos lesz. Úgy érzem, hogy a személyes és a szakmai az alapítványtól kapott tapasztalat szempontjából összefonódik.
Milyen az együttműködés az osztályokkal, ahol jártok?
De jó, hogy rákérdeztél. Én a szakdolgozatomat is a Nevetnikék Alapítványról készítettem, az ápolókkal is vettem fel hozzá interjúkat, és az egyik központi téma pont az együttműködés volt. Személyesen azt érzem, hogy nagyon változó a kapcsolat osztályonként, például a sebészeten sokkal gyorsabb tempót kell tartaniuk, így nincs annyira idő a kommunikációra. Máshol meg nagyon könnyen megy az együttműködés. A legtöbb helyen azt érzem, hogy pozitívan fogadnak, örülnek nekünk, de biztos lehetne ezt az együttműködést amúgy még jobban fejleszteni.
Most képzeld el azt, hogy egy barátod vagy barátnőd elmondja neked, hogy azzal a gondolattal kacérkodik, hogy önkénteskedni kezd egy hasonló helyen. Mit mondanál neki?
Azt, hogy mindenképpen érdemes belevágni. Előtte persze azt is érdemes átgondolni, hogy miért vágunk bele, mi a motiváció rá, és hogy tényleg képesek vagyunk-e ezt csinálni. Ehhez is fontos lehet az önismeret.
Képek forrása: Nevetnikék Alapítvány
