Hogy kapcsolódik Fábri Zoltán 1955-ös filmje az evolúciós pszichológiához? A Körhinta elején van egy olyan jelenet, ahol a fiatal főhős egyik orvos barátjával beszélget, a vesék működéséről... - persze ennek még semmi köze a szerelemhez - mire az egyik barátja elkezd vele viccelődni: "Tudjátok, miért firtatja annyira a veséket? Mert azt szeretné, ha neki négy lenne: egy jobb vese, egy bal vese, egy hitvese meg egy kedvese!" Meskó Norbert (PTE BTK) evolúciós pszichológust kérdeztük, aki a Pszieszta light programjai között is tartott erről előadást.
Persze először is az érdekelne, hogy ha lehet általánosságban beszélni, akkor mi az, amit egy nő először megnéz egy férfin, és mi az, amit egy férfi a nőn?
Ez a kérdés népszerű, de tudományos szempontból számos problémát felvet. Egyrészt módszertani szempontból aggályos, hiszen az első olyan vizsgálatok, amelyek ezzel foglalkoztak, úgy történtek, hogy a kutatók egyszerűen megkérdeztek nőket és férfiakat, hogy mit néznek meg először az ellenkező neműeken. A válaszok ezért nem a valós viselkedésre vonatkoztak, hanem arra, hogy mit gondolnak arról az emberek, mit is csinálnak ilyen helyzetben. Ebbe pedig belekavar számos egyéb tényező, mint pl. a megfelelőnek tartott viselkedésről alkotott belső kép, az elvárások. Ezért a viselkedés megfigyelése talán fontosabb ilyen helyzetben. Másrészt problémás lehet egy viselkedés megfigyelése és elemzése, ha nem ismerjük a kontextust, azaz kiragadjuk, leválasztjuk a teljes viselkedésrepertoárból. Ilyen változó lehet az megfigyelt egyén aktuális állapota (figyelme, éberségi szintje, lehetséges újabb partner iránti nyitottsága), a párkapcsolat kontextusa (ha keres is partnert éppen, akkor inkább rövid vagy inkább hosszú távra keres-e). Harmadrészt azon is érdemes elgondolkodni, hogy ez tudományos szempontból érdekes kérdése-e. A konkrét válaszom az a kérdésre, hogy a nők és a férfiak is felmérik a lehetséges partnernek a saját párkapcsolati státuszával összefüggő jelzéseit. Ezek jelezhetik a szexuális nyitottságot, a társadalmi státuszt, a megbízhatóságot, a kockázatvállalást, az intelligenciát, a humorérzéket, és számos más tulajdonságot.
Már a vonzalom kialakulása is összeköthető az evolúciós tényezőkkel? Első pillantásra tudjuk szelektálni, hogy rövid vagy hosszú távú kapcsolatban gondolkodunk? Vagy ez is mondjuk korosztály függő? A fiatalabbak inkább rövidtávon gondolkodnak?
Ez több kérdés egyszerre, de menjünk sorban! A klasszikus evolúciós elmélet szerint a szépség (fizikai vonzerő) megbízhatóan árulkodik tulajdonosa genetikai minőségéről, egészségességéről és termékenységéről. Tehát valahogy a biológiai rátermettség fejeződik ki benne. Ezzel összefüggésben valóban azt találták a kutatók, hogy vannak olyan fizikai vonások, amelyeket kultúrától függetlenül vonzónak találunk egymásban. Ezek segíttethettek őseinket az egészséges társ felismerésében, akivel egészséges és túlélő utódokat tudtak létrehozni, ezért – amennyiben a szépség és az egészségesség valóban összefügg – ezek a preferenciák ma is fellelhetők szerte a világban. Persze a mai, kozmetikumokkal, műtétekkel, öltözködéssel felturbózott nyugati világunkban gyakran már nem is olyan könnyű azonosítani a szépség eredeti funkciójával összefüggő vonásainkat, mert a kultúra is hatással van a kinézetünkre.
A kozmetikai eszközökkel kicsinosított női arc azért vonzóbb a férfiak számára, mert tulajdonosa fiatalságának és termékenységének biológiai jelzéseit hangsúlyozza.
A rövid vs. hosszú távú kapcsolat kérdése valójában beágyazódik az egyén tágabb értelemben vett élettörténeti stratégiájába, ezért nem is minden esetben tudatos döntésen alapul már kora gyerekkor óta. Arról van szó, hogy bizonyos környezeti feltételek (kiszámíthatatlanság, nélkülözés, bizonytalanság) arra hajlamosítják az egyént, hogy az életpályáját rövid távú döntések mentén szervezze, mert a kora gyerekkori tapasztalatai szerint a világba nem lehet, nem érdemes hosszú távon invesztálni energiát, nincs idő a megtérülésre. Ez az életvezetéssel (továbbtanulás, munka), és az emberi kapcsolatokkal (barátság, párkapcsolat) is így van. Például azt találták a kutatók, hogy az apahiányos családokban felnövő lányok korábban kezdik meg a nemi életüket, több alkalmi kapcsolatuk van, amelyek irányában érzelmileg kevésbé elkötelezettek. A saját vizsgálataink szerint nem a fiatalabbak nyitottabbak az alkalmi kapcsolatok felé, hanem inkább a középkorúak. Itt persze több hatás találkozik egymással, van például fejlődéspszichológiai része, és van geokulturális része is. A tizenévesek szabados, sokszor promiszkus szexualitása esetenként egy fejlődéspszichológiai fázis, és egyfajta moratórium része lehet, amelyet a fiatal felnőttkorban általában a konkrét pár megtalálása vált fel. Ilyenkor inkább az elköteleződött kapcsolatok a tipikusak. A kamaszokat nevelő házaspárok pedig gyakran külső szexuális kapcsolatokat tartanak fenn, vagy fantáziálnak ilyenekről. Egy másik hatás a földrajzi/kulturális, amely alapján azt láthatjuk, hogy a nagyvárosi és a kisközségekben élő fiatalok eltérő módon kezelik a párkapcsolataikat. Faluhelyen még ma is korábbi életkorban házasodnak és előbb vállalnak utódot a fiatalok, úgy tűnik gyorsabban lezárul a keresgetés és próbálgatás fázisa, mint városban. Hiába, a városi életmód nagyobb kínálatot jelent a párválasztás piacán!
Vannak olyan gesztusok, praktikák, amitől vonzóbbá tehetjük magunkat az ellenkező nem számára? Mármint persze rengeteg nonverbális jel van, amit akarva akaratlanul is teszünk, a hajunk, ruhánk igazgatása, a szemkontaktus, a száj megnyalása, a másik ember megérintése… De lehet ezeket tudatosan is működtetni, vagy akkor az igazi, ha ezek önkéntelenül működnek?
A párkapcsolati jelzéseknek hatalmas tárháza van, igen. És lehet ezeket tudatosan alkalmazni, számosan teszik ezt. Egy részük flörtölési technika, amely a szexuális érdeklődés és nyitottság kommunikálása többé-kevésbé közvetlen módon. Más részük éppen ellenkezőleg, a szexuális visszafogottság, a korlátozott elérhetőség kommunikálására való. Hogy a szándék mennyire tudatos a kommunikálóban, azaz felismeri-e, hogy milyen üzeneteket közvetít a viselkedésével, a végeredmény szempontjából talán azért lehet fontos, mert érdemes elkerülni az önmagunknak való ellentmondás helyzetét. Az életben számos olyan döntéshelyzetbe kerülünk, amikor szerencsésebb kimenetele lehet, ha felkészülünk a lehetséges kimenetelekre, és az egyik ilyen a terület a párkapcsolati választások területe.
Mi kell ahhoz, hogy két ember között működjön a kémia? Hol kapcsolódik a kémia és a szerelem? El tud múlni a kémia? A vonzalom? A szerelem?
Ez jó kérdés, egyre többet lehet olvasni erről a bizonyos „kémiáról”, de mi is ez valójában? Tulajdonképpen egy olyan kölcsönös (főként szexuális) vonzódásról van szó, amely egyfajta katalizátorként működik a kapcsolatban. A kutatások szerint ennek persze mindennek hormonális háttere is van.
Amit pszichológiai szinten szerelemként élünk meg, az élettani szempontból különböző hormonok működését is jelenti.
A kapcsolat korai időszakában az agyban termelődő „szerelemhormon” (fenil-etil-amin, egy természetes amfetamin) hozza létre azt az euforikus érzést, amelynek hatására fokozódik a szexuális aktivitás, csökken az alvásigény, nő a szervezet energiaellátottsága. Ez a hatás azonban viszonylag hamar (kb. 2-3 év alatt) „lecseng”, úgyhogy az ennél hosszabb kapcsolatok kialakulásában más vegyületeknek is szerepet kell játszaniuk. A kutatatók éppen ezt találták: a tartós kapcsolatoknál ugyanannak a „szeretethormonnak” (oxitocinnak) a magas szintje mérhető, amelynek hatására a szervezet megnyugszik, ellazul, amely csökkenti a stresszérzést, sőt emeli a másik ember iránti bizalom mértékét. Az oxitocin nagy mennyiségben szabadul fel a szülő nők szervezetében, és fontos a korai baba-mama kötődés kialakulásában – de szerepet játszik a párkapcsolati kötődésben is, hiszen az orgazmus utáni ellazult állapot is ennek a hormonnak a velejárója.
Szóval a szerelem eltérő élményeket jelenthet a kapcsolat különböző periódusaiban, és ezeknek – a kapcsolat szempontjából nézve – mind helye és ideje van.
Sokszor kérdezik, hogy mi a zsánerem. Ha kialakítunk magunkban egy képet, hogy teszem azt a magas, barna, szakállas, kék szemű férfiak tetszenek, akkor az segítem vagy megkötöm magam a párválasztás során?
Hm… Az a kérdés, hogy mennyire rugalmas ezek a saját magunk által felállított mérce, vagy zsáner. Ugyanis, ha az ideális partnerre vonatkozó mércém kimondottan merev, és éppen olyan a környezetem, hogy ott túlnyomó részben alacsony, csupasz-arcú, szőke hajú, és barna szemű férfi van, akkor ebből három dolog is következik. Egy: a néhány zsáneremhez közel álló férfiért hatalmas versengés fog kialakulni a nők között. Kettő: hirtelen különös súllyal esik latba, hogy én magam milyen párkapcsolati értékkel rendelkezem (mennyire vagyok vonzó), ahhoz hogy, felkeltsem az érdeklődését, megszerezzem partnernek és meg is tudjam tartani ezt a nők között egyébként igen népszerű férfit. Három: lehet, hogy partner nélkül maradok, ha nem szállítom lejjebb az elvárásaimat.
Közben eszembe jutott az is, hogy van, hogy külsőre nem tetszik valaki, ám a személyisége megfog. Itt kapcsolódhatnánk például a társkereső applikációkhoz, ahol pusztán kép alapján kell döntenünk. Ez nyilván rendkívül felületes. Ki lehet azt jelenteni, hogy ezek az oldalak főleg a rövidtávú kapcsolatokat segítik?
Van néhány vizsgálat, amely éppen azt hangsúlyozza, hogy a fizikai megjelenés túlhangsúlyozása az ilyen társkereső appokban átformálhatja azt, ahogyan vélekedünk a párválasztásról. És egymás külső-belső megismerésének, a másik ember felfedezésének izgalmas kihívása helyett csupán egy kirakatba (Facebook, vagy Instagram felületre) helyezhető bejegyzés lesz a párkapcsolat. Szóval talán nem a rövidtávú kapcsolatokat segíti, hanem segít elhitetni a fiatalokkal, hogy ami a Tinderen történik, az a párválasztás. Pedig az eredetileg csak egy kicsike szeletkéje.
