close
CímlapSport„Igyekszem mindig a jót keresni és így nem gázos”

„Igyekszem mindig a jót keresni és így nem gázos”

1 Európa-bajnokság, 2 Európa-kupa, 3 hazai verseny, 3 gyógytorna és 3 edzés hetente, 2 ezer eldobott labda az elmúlt 12 edzésen, temérdek apróság, aminek stimmelnie kell ahhoz, hogy tökéletes napja legyen – ha bérszámfejtést kellene végeznem Berkes Gergő mindennapjaiból, az valahogy így nézne ki. Gergő földrajz szakos hallgató, szereti a rakott krumplit, a Snickerst és ki tudja rakni a Rubik-kockát. Nem mellesleg a boccia és a hazai parasportélet nagy reménysége.

Reggel korábban vele készült riportokat hallgattam, délelőtt beszélgettünk egy nagyot a TTK-n, délután pedig részt vettem a boccia-edzésén. Közben rengeteget nevettünk együtt, annak dacára, vagy talán éppen amiatt, hogy minden létező hibát elkövettem, amit csak újságíró elkövethet, ha egy sérült emberrel készít interjút. Kézfogással üdvözöltem, mire kiderült , hogy ő nem tudja megszorítani a kezem; ezután elkezdtem rohanni, hogy ideális helyszínt találjak a beszélgetéshez, közben meg nem vettem figyelembe, hogy közvetlenül gyógytorna után kerekesszékkel ez a tempó több mint durva. Aztán azt javasoltam Gergőnek, hogy „Üljünk le ide.”, majd a kilométeres körmondataimmal fárasztottam.

Leérettségiztél, felvettek az egyetemre, minden rendben volt, aztán jött a baleset. (Egy medencébe esett bele Gergő, amiben nem volt víz – a szerk.) Több helyen elmondod, hogy nem tudod felidézni pontosan a történteket. Mi az utolsó emléked?

Szalonnát sütöttünk egyik barátomnál, majd elindultunk a Balaton-partra sétálni. A következő kép az már az intenzív osztály.

Felébredtél. Tudatosult benned, hogy mi történt. Hogy reagáltál?

Elég gyorsan leesett, hogy kórházban vagyok. Csövek lógtak mindenhonnan, oda voltam kötve az ágyhoz, ez kicsit ironikus, mert ugye úgysem tudtam volna elfutni. Igyekeztem mozgatni a dolgaimat... Ránéztem anyára. Mondták, hogy nyakcsigolyatörés. Becsuktam a szemem és nem is emlékszem, mikor nyitottam ki újra.

Érdekes volt számomra a felfedezés, hogy mi egy középiskolába jártunk, csak elkerültük egymást. Emlékszem egy neked szervezett gyűjtésre a suliban, ami körül érdekes vita alakult ki. Volt, aki szívesen adakozott; és olyan is volt, aki nem. Az indok pedig az volt, hogy miért adjanak pénzt egy olyan embernek, aki tehet arról, ami történt vele. Volt olyan időszak, amikor te is hibáztattad magad a baleset miatt?

Ha valakit hibáztatni lehet, az én vagyok. Egy-két pohárral kevesebbet kellett volna meginni és akkor nem kerülök ebbe a helyzetbe. Azt mondjuk jó tisztázni, hogy nem száz százalék, hogy én ugrottam bele abba a medencébe, lehet, hogy bántottak. Az orvosok szerint nem úgy törtem ki a nyakamat, mint ahogy ki szokták egy ilyen ugrás után.

 

A baleset után készült interjúidban hangsúlyozod, hogy minden okkal történik, oka volt annak, hogy ez megtörtént veled, oka volt annak, hogy életben maradtál. Továbbra is biztos vagy abban, hogy ennek oka volt és megtaláltad ezt az okot?

Persze. Nem tudom, hallgatsz Bëlgát?

Igen.

A Boros című számukban van egy olyan sor, hogy „emberiség elleni bűntett a vbk”. Én ezt anno nem fogtam fel... Komolyra fordítva a szót meg nyilván, ha valaki egy ilyenbe nem hal bele, főleg az első nyolc-tíz hónap buktatóiba: agyhártyagyulladás, tüdőgyulladás, szepszis, lyukas nyelőcső, az nagy dolog. Volt, hogy ittam a kakaót és itt a nyakam oldalán folyt ki. Ezen most már röhögök, de akkor, negyven fokos lázzal elég szar volt.

Ha azt sikerült túlélni, akkor már kihozom belőle a legtöbbet, amit lehet. Ha valaki elolvassa ezt a cikket és ez alapján úgy dönt, hogy ezután nem hasast ugrik, hanem seggest, akkor legalább egy ember tanult belőle.

Hihetetlenül pozitív vagy, de azért azt nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy nincsenek vagy nem voltak mélypontok.

Persze, vannak ilyenek, főleg az állapotomhoz köthető rosszullétek, de ezek nálam szerencsére gyorsan elmúlnak.Inkább fizikailag nehezek az ilyen napok, mentálisan nem annyira. Türelem kell hozzá. A természetem szerintem mindig ilyen volt. Mondjuk nem igazán emlékszem a nyolc évvel ezelőtti önmagamra. Ezek nálam normálisak, el kell fogadni. Nem igazán tudok változtatni rajtuk, szóval ha depressziós leszek, attól nem leszek jobban. Inkább fekszem fél napot és előbb túlvagyok a dolgon.

Mennyi idő után sikerült elfogadni a helyzeted?

Voltak drasztikusabb változások. Egyszer elmentünk egy parasportokat bemutató napra Budakeszire.

Akkor döntöttem el, hogy nekem sportolni kell. Másnap semmi problémám nem volt a kerekesszékkel.

Jó, annyi, hogy nagyon ronda volt, egy nagy harckocsi, meg sem tudtam mozdítani egyedül. De mikor megjött ez a szépség (rámutat a székére)… nézd, sárga és van rajta Joker-kártya is. Azóta meg már végképp semmi gond, mert a kerekesszék öltöztet. Igyekszem mindig a jót keresni és így nem gázos.

Mit gondolsz, mindaz, ami történt veled, inkább sikertörténet vagy tragédia?

Nem tragédia. A tragédia az, ha leejtek egy százast és fel kell venni… (Ebben a pillanatban a folyosón sétáló hölgy elejti a kezében lévő doboz salátát.)… vagy a salátámat. Valahol a kettő között van az igazság. Az, hogy egyenes az út innentől, azt nem mondanám. Na jó, egyenes, de tele van kátyúkkal. Mindig találok valamit, amit még el kell érni. Most az önálló életvitel kezdődik nálam. Szeretnék dolgozni, ott van a boccia, még nem tudok autót vezetni és ezekért rendesen meg kell küzdeni.

A körülötted élők hogy viszonyultak akár korábban a balesetedhez és hogy viszonyulnak most? Ha te ezt nem tragédiaként éled meg, akkor gondolom, elég idegesítő lehet(ett) hallgatni a sajnálkozást.

Ja, hát ilyenek voltak. Volt, hogy kihasználtam a helyzetet (nevetünk). Azért ilyet lehet kicsit. Valamilyen szinten átragadt rájuk az én mentalitásom. Ezeken inkább mosolyogni jó. De mondjuk a mostani gimisek például tök jó generáció, remek kérdéseik vannak. Járok érzékenyíteni iskolákba, onnan tudom.

Mit jelent pontosan ez az érzékenyítés?

Elmegyünk egy gimnáziumba, elénk raknak egy osztályt és beszélünk magunkról. Igyekszem mindig pozitívan beállítani a dolgot,

elmondom, hogy nem fenékig tejfel, de azért nincsen itt vége az életnek, legyenek nyitottak felénk. Így nekünk is, nekik is könnyebb.

Nagyon sok ember, akivel beszélgettem akár egy komolyabb betegség, akár baleset után, mondta, hogy egészen apró, jelentéktelennek tűnő dolgok hiányoznak leginkább az életéből. Neked volt ilyen?

Van egy vicces sztorim. A tesómmal szálltunk ki az autóból. Kivette a széket, letette a kocsi elé és visszament, valamit még matatott a csomagtartóban. Egyszer csak látom, hogy gurul a szék (nevet). Már nyitottam az ajtót, hogy utánafutok és elkapom. De hát… be volt csatolva a biztonsági öv. (nevetünk). Ezek az apróságok bosszantók tudnak lenni, de mindent meg lehet oldani.

Aztán elkezdtél sportolni. Miért pont a bocciát választottad?

Félig-meddig kényszerből. Kerekesszékes rögbizni szerettem volna, de azt Magyarországon csak Budakeszin lehet. A volt barátnőm beszélt rá a bocciára. Amikor először láttam egy meccset videón, halálra untam magam. A pályán lenni viszont egészen más. Elmentem egy sportnapra itt Pécsett és két perc után kiderült, hogy őstehetség vagyok. Na jó, három perc… (nevetünk)

Utána kezdtem edzésre járni, aztán beszippantott. Mára már ez egy életforma. Abszolút jó döntés volt.

Része a napi rutinnak?

Igen. Jelenleg heti három edzésem van, plusz az idei évtől havonta egyszer együtt edzünk a szegedi válogatott párostársammal. Ha nincs edzés, akkor lehet nézegetni felszereléseket, videókat mérkőzésekről, hogy tudjam, mire készüljek majd az ellenfelekkel kapcsolatban. Elég sok időmet kitölti, de örülök neki. Minden edzést dokumentálok például. Leírom, hányat dobtam, mennyi volt jó, szédültem-e, fájt-e valamim és sportpszichológushoz is járok.

Amikor egy laikus megkérdezi, hogy mit sportolsz és mondod, hogy bocciázok, akkor tudják, hogy miről van szó?

Azt hiszik, hogy valami kajáról beszélek (nevetünk). El kell magyarázni. Mindig bepróbálkozom azzal, hogy ismeri-e a pétanque-ot és ha igen, akkor tök jó, mert csak azt mondom, hogy olyasmi.

A PTE egyik oldalán így írnak rólad: „Berkes Gergő hallgatónk nagy reménysége a hazai bocciának.” Mit gondolsz erről? Látsz a bocciában karrierlehetőséget?

Igen, szeretnék minél magasabbra jutni. A paralimpia nagy álmom. Ehhez tényleg profi módon kell hozzáállni és keményen edzeni. Ez nem rémiszt, úgy gondolom, mindig volt kellő kitartásom a sporthoz. Azt a pár évet leszámítva a balesetem után mindig sportoltam valamit.

Azt is több helyen hangsúlyozod, hogy az egyetemi Támogató Szolgálatnak sokat köszönhetsz. Amellett, hogy elvisznek A-ból B-be, ami már önmagában nagy segítség, mit ad neked ez a szervezet?

Ha ők nem lennének, én már rohadtul nem lennék egyetemista. Az én szempontomból a szállítás a leghangsúlyosabb, ők visznek az edzésekre is. A közösségépítés is jól működik. Minden évben van külföldi önkéntesük, akivel nyelvet is lehet gyakorolni.

Van bármilyen üzeneted, tanácsod a sorstársaknak?

Mozduljanak. El kell fogadni, hogy ez van, innen kell haladni előre.

Engem a családom, a barátaim és az egyetem mindenben támogat, ezért mondom, hogy baromira mázlista vagyok. De ez el is tudja kényelmesíteni az embert, szóval résen kell lenni. Tessék csinálni valamit, amennyire a lehetőségek engedik.

Mit üzennél a többieknek?

Legyetek nyitottak és engedjetek előre a koncerteken, mert hátulról nem látok semmit (nevetünk).

 

Gergő előmeneteléről edzőjét, Szappanos Zoltánt is kérdeztem.

Mióta dolgoztok együtt?

2016-ban ismerkedtünk meg, decemberben kezdtük el a munkát. Hallottam Gergőről, hogy van egy srác, aki mindenfélét ki akar próbálni, de nem lesz vele sikere, mert nehezen mozdítható, talán még lusta is. Egy bemutatón láttam őt és tudtam, hogy vele akarok dolgozni, így februárban el is kezdtük a közös munkát.

Hogy derült ki, hogy Gergő előtt komolyabb sportkarrier is állhat?

2017-ben betegség miatt az egyik sporttársa lemondta a válogatottságot, lementünk Szegedre a többi válogatotthoz, hogy megnézzük mit tud Gergő. Mondtam a többieknek, ha ti azt gondoljátok az edzés végén, hogy akartok velünk dolgozni, akkor haladjunk együtt tovább. És akartak. Januárban Barcelonában voltunk egy regionális openen, egy Európa-kupán párosban mindjárt bronzérmes lett. Utána Sevillában augusztusban egyéniben két győzelmet is szerzett a világkupán, az Európa-bajnokságon párosban hatodikak lettek. A célunk, hogy 2024-ben a párizsi paralimpián érmes legyen.

Könnyű Gergővel dolgozni?

Vicces figura, de bármit mondok odafigyel, maximálisan koncentrál. Azért lesz jó bocciában nemzetközi szinten is, mert mérhetetlenül nyugodt, kiegyensúlyozott, megbékélt a saját állapotával. Az, amit az egyetem, a családja és az edzések tudnak neki nyújtani és amit ő tud saját magának nyújtani, és ez a legfontosabb, lehetőség arra, hogy előrelépjen. Közös mottónk a Star Warsból, Yoda mestertől: Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld! Hát mi így!

Egy jó interjú sosem az újságíróról szól, hanem az interjúalanyról. Azt gondolom azonban, egy ember személyiségének, életútjának, karizmájának a leghitelesebb értékmérője az, hogy milyen hatással van a körülötte élőkre. Jelen esetben az újságíróra. Nem akarok patetikusra váltani, ez amúgy is nagy veszélye egy ilyen interjúnak. Egy dolog viszont biztos: reggel még mérgelődtem azon, hogy fáj a lábam, vagy hogy nem tudok 24 órában 34 órányi feladatot megoldani. Estére pedig megtörtént a nézőpontváltás: örültem annak, hogy fáj a lábam, és hogy magam intézhetem a feladataim. Ami viszont még fontosabb, hogy azóta határozottan tudom, a világ jobb hely, mert berkesgergők élnek benne.

Az interjú rövidített változata megjelent a legutóbbi nyomtatott UnivPécs Magazinban is, ebben a lead néhány részlete pontatlanul szerepelt: 12 ezer labda helyett 2 ezer, a “parasport meghatározó alakja” kifejezés helyett pedig a “parasport nagy reménysége” a helyes.

A kellemetlenségekért elnézést kérünk – a szerk.

Szabó Bianka

Szabó Bianka