Andrásfalvy Bertalan munkásságának néprajzra vonatkozó területéről próbált átfogó képet nyújtani négy olyan szervezet, ahol korábban dolgozott. Így a Janus Pannonius Múzeum, a PTE Andrásfalvy által alapított Néprajz tanszéke (ahol többek között az ökológiai kutatások és a tájhasználat fontosságáról is tartott előadásokat), a néptánc és a népzene kutatása is fontos része volt a 90 éves professzor életének (ezért a Zenetudományi Intézetből Varga Sándor foglalkozott a kiállításon ezzel a témával), valamint a szekszárdi Woschinsky Mór múzeumban is 6 évig dolgozott, máig meghatározó a Sárköz-kutatása, Fuchs Mártával, a szekszárdi múzeum néprajzosával beszélgettünk.
.
Parittya főkötő - bundahímes rózsa szőlőfürttel
Ha én ránézek ezekre a főkötőkre, akkor annál többet nem nagyon tudok mondani, hogy szépek. Illetve az anyagok nem hivalkodók, bár az egyik túldíszített, a másik meg inkább aprólékos, de hogy minek, mi az oka, arról fogalmam sincs. Segítene?
Andrásfalvy Sárközi-kutatásából mi a hímzéseket emeltük ki, de öt nagyobb csoport van, a színes hímzések közül az ingujjak, a jegykendők, a főkötők (az már fekete-fehér), a bíborkendők és a halotti párnák hímzése. Andrásfalvy Bertalan sok időt fordított arra, hogy a megmaradt anyagok történelmi rétegeit és a változását az elmúlt 150-200 évben (már amennyire össze lehetett szedni) fel tudja tárni, s egymás után tudja rakni a rétegeket. Az első korszakban összegyűjtötte a megmaradt szöveteket, tárgyakat, a második etapban, a ’70-es, ’80-as években óriási figyelmet fordított arra, hogy a művelődési házakkal együtt a hímzéseket hímzőkörökben visszatanítsák (az eredeti, már a múzeum által gyűjtött anyagokat). Így széles körben megismertette az összeszedett anyagokat.
A tárlóban láttam egy hímzett halotti párnát tulipánokkal ékítve, ez miben érdekes?
A halotti párna szélén látható tulipán-motívum. Az elképzelések szerint a tulipános, a gránátalmás és a szegfűs motívumnak mély, történeti nyomai lehetnek, még a török korig visszanyúlóan. A török időkben a Magyarországra feltolt Balkánnal a délvidékről idekerülő délszláv népesség motívumkincse is, és a 15-16. századi nemesi motívumkincsek összeolvadásából a 18. századra a Sárközben kezdett kialakulni egyfajta hímzőkultúra, valószínű, hogy ezeknek a rétegeknek a lecsapódása a tulipános motívum.
Mikortól vannak hímzés emlékek?
A népi hímzőkultúrát a 17-18. század előttről nem nagyon ismerjük, mert eltűnt, csak a nemesi rész maradt fenn. A nemesi és a paraszti hímzőkultúra összeolvadásából alakult ki valószínűleg egy olyan kezdődő, kibontakozó sárközi kultúra, ami az elkövetkezendő 200 évben, gyakorlatilag a mai napig – változással ugyan – fenntartja magát.
A halotti párnák a 19. század elejétől eltűnnek, a jegykendők is kezdtek kikopni a 19. században. A főkötők maradtak meg a legnagyobb mennyiségben.
A tárlóban látszik egy szabott főkötő, erről mit lehet tudni?
Ha megnézzük mellette az apró mintás főkötőt, azért írtunk mellé időszakot, mert a régebbi időszakban sokkal nagyobbak voltak a minták: a drávaszögi hímzéshez hasonlóan a sárközi is sokkal elnagyoltabb motívumokkal dolgozó hímzés volt, de idővel gazdagodni kezdett a Sárköz – főleg a mocsár lecsapolása után – egyre gazdagabbakat, egyre apróbbakat – úgy nevezett mütyürkéket – hímeztek rá.
Egy másik főkötőn kiskutya is van, ez a cukiságfaktor miatt kerülhetett oda, vagy jelentéssel bír a motívum?
Sajnos nincsen meg minden főkötőről az, hogy mely településről származik. Valószínűleg mind az öt településnek megvolt a kedvelt motívuma, de át is vették egymástól a jobban sikerülteket. Például a „három rózsa, három levél, három lik”-motívum Őcsényen volt jellemző, a sütőlapátos pedig Decsen – megvolt, hogy a Szél Jutka csinálja – és mások is átvették egymástól a motívumokat.
Ha szabad azt mondanom, elég kacifántos nevük vannak ezeknek a főkötőknek.
Igen. A 19. századból látszik, hogy makkos-rózsás, kerekrózsás, metéléses rózsás… Nagyon megkötött minták voltak, de azon belül szabad volt a választás a hímző asszonyok számára. De az is biztos, hogy mindig minden változott a népművészetben és a néphagyományban is. A két világháború között a Bokréta-mozgalommal, a Trianon utáni trauma miatt a magyar nemzeti értékeket elkezdik tudatosan, kultúrpolitikai szinten felkutatni. Így szerencsére elkezdték a Sárközi hímzéseket is összegyűjteni, feltárni, rendszerezni. Már az I. Világháború előtt Kovács Aladárék is belekezdtek heroikusan, a két világháború között még inkább folyt a munka… Hogy úgy mondjam, áttranszformálták a mintákat. Ezeket a szép hímzéseket elkezdték asztalterítőkre, függönyökre, kistáskákra – mindennapi használati tárgyakra rátenni, hogy megmaradjanak.
Akkor ez a népi iparművészet gyökere?
Igen. Gyakorlatilag, amikor Andrásfalvy Bertalan az ’50-es évek végén elkezdett Szekszárdon dolgozni, ez pont az az időszak volt szerencsére, amikor még lehetett találni olyan asszonyokat, mint például Németh Pálné Parragh Julianna, aki később a Szekszárdi Művelődési háznak vezető pozícióban lévő hímzőasszonya lett, ő szervezte meg a Szekszárdi Hímzőkört, sokszor együtt dolgoztak Andrásfalvy Bertalannal, kimentek, felgyűjtötték a hímzéseket, a hímzőkör ezt lerajzolta, országosan terjesztették, így gyakorlatilag ezért élhet a mai napig ez a fajta hímzőkultúra, ezért nem tűnt el. Így ez a speciális, egy-egy tájegységre vonatkozó, egymástól különböző textilkultúra országos szinten is el tudott terjedni – a háziipari szövetkezetek miatt. Bárhol lehetett, s ma is lehet sárközi-hímzést csinálni. Olyan könyveket adtak ki, amely megszabta annak a határait, hogy mit lehet sárközi-hímzésnek nevezni, ezeket a szabályrendszereket zsűrizéskor a mai napig használják.
A tárlat 2022. március 1-jéig tekinthető meg a JPM Néprajzi Osztályán (Pécs, Rákóczi út 15.) keddtől szombatig 10 és 16 óra között.
