A bulvármédiától kezdve a népszerűsítő tudományos újságíráson át szinte „horrorpornót” rendeznek globális felmelegedésről, mintha az lenne a cél, hogyan lehet mind jobban megrémiszteni az embereket. Tudományos tényekről beszélnek, a globális felmelegedés ürügyén, hogy elérkeztünk egy határponthoz, mert immár egy évtizedünk maradt arra, hogy a globális felmelegedés folyamatát bizonyos keretek között tudjuk tartani, mert ha nem akkor globális ökológiai katasztrófa előtt állunk. Kis Tibor (PTE KTK) ökoközgazdásszal beszélgettünk arról, hogy véleménye alapján, mikor lesz tényező a közgazdaságtanban egy előrevetíthető katasztrófa?
Az IPCC (A világ egyik legfontosabb klímakutató szervezete, a Kormányközi Panel a Klímaváltozásról) jelentés 16 ezer tudós véleményét foglalta össze. Az előrejelzések mindig torzítanak, általában optimistábbak, mint a valóság. Nemlineáris folyamatok zajlanak a Földön, nem tudjuk őket még megfelelően modellezni. A gazdaság erre a kérdésre sokkal fogékonyabb kellene hogy legyen. A földből élünk, erre az érzékeny egyensúlyra vagyunk kényszerítve. A mezőgazdaság sem úgy működik, hogyha 10%-kal kevesebb a csapadék, akkor 10%-kal lesz kevesebb a termés. Sok mindentől függ a termés mennyisége, például a csapadék lehullásának idejétől. A közgazdaságtan sokkal nehezebb helyzetben van, amikor ilyesmivel kerül szembe.
Feltehetjük azt a kérdést, hogy ökológiai katasztrófa lesz vagy sem?
Ezek lokálisan szoktak jelentkezni. Nyáron Svédországban hatalmas forróság volt, ennek következtében nagy erdőtüzek lettek. Egy ilyesmi egy nem túl fejlett országot, mint mondjuk a magyart, lehet, hogy letaglózott volna.
Pécsett is volt már olyan nyár, ez a legutóbbi például, hogy három hónapig gyakorlatilag alig volt eső. Ilyen helyzetre fel lehet készülni?
Hát igen, nehéz feladat, de muszáj. A felkészülést úgy kellene végrehajtani, hogyha bekövetkezik a katasztrófa, akkor is jó legyen amit csinálunk, s ha nem, akkor se járjunk rosszul. Ezek az ún.: nyertes-nyertes helyzetek. Az ember olyan típusú élőlény, hogy még akkor sem érzékeli a helyzet komolyságát, ha őt éri a baj. Hogy van-e katasztrófa? Az emberiség még akkor sem kezd cselekedni, ha érzi, hogy nagy a baj. Amerikában a hurrikánok után mindig megindul az újjáépítés, véletlen balszerencseként kezelik, de vannak már olyan államok, ahol nem lehet biztosítást kötni hurrikán ellen, hiszen tudják, hogy értelmetlen.
Mennyire tud reagálni a gazdaság ilyen katasztrófa helyzetekre?
Nem jobb a helyzet ezen a területen sem. A Római Klub tudósai készítettek egy World 3 elnevezésű számítógépes modellt. Ebben felvázolták azt, hogy a 21 században visszaesések várhatók, ezért javasoltak többféle megoldást a fenntartható fejlődésért – megújuló energiák alkalmazását például. A CO2 kereskedelem segítségével is élhetőbb jövőt tudunk megvalósítani. Egy ausztrál kutatócsoport 2012-ben megvizsgálta, hogy állunk a javaslatok megvalósításával. Azt találták, hogy az összes fontos tényező változatlanul maradt, s haladunk egyenesen előre a katasztrófákat előrejelző forgatókönyv szerint.
1997-ben írták alá a Kiotói jegyzőkönyvet a klímavédelemről, amelyet 2015-ben követett a párizsi. Volt ezeknek hatásuk?
Kyotoban megnéztük, mi történne, ha csinálnánk valamit. Párizsban ezt megerősítették, majdnem húsz évre rá. A CO2 kibocsátás ellen mondhatni határozott nemzetközi fellépés indult, ennek ellenére minden évben rekordmennyiségű kibocsátás van. Úgy tűnik, nem akarunk tenni a katasztrófa ellen, de ha akarunk tenni, akkor sem tudunk, mivel a gazdasági-társadalmi élet meghatározó szereplői egy kialakult szokásrendszer szerint viselkednek, amelyből nem, vagy csak nagyon nehezen tudnak kilépni, ha akarnak egyáltalán. Ennek is vannak okai: ha nem nyereséges egy multinacionális vállalat, akkor megszűntetik vagy átalakítják a tevékenységüket. Csak nyereségesen (esetleg nullszaldósan) működtethet egy vállalkozás. Így inkább a biztos utat követik, ami az egész rendszer változatlanságát eredményezi.
Mi következik ebből?
Ha nem kínálunk fel olyan lehetőséget, ami egyszerre jelent jó kiutat a multinacionális vállalatoknak és az emberiségnek, akkor kevés annak az esélye, hogy önmagától jó irányba fordul a folyamat. Ennek első lépése az, hogy össze kell gyűjteni azokat a módszereket, amelyek nagy hatással vannak a folyamatra, jó irányba hathatnak és megtalálják benne a nagy cégek a számításukat.
Tud egy ilyen irányba mutató törekvést említeni?
Szerencsére több ilyen is van. Példa erre egy olyan ökológiai jellegű gazdálkodás, amely nem alkalmaz szántást. Más módon termeljük a haszonnövényeket, mint eddig. Alkalmazzunk takarónövényeket, engedjünk a föld területére lábasjószágot, és később akár teheneket is, mert ez a föld humusztartalmát 6-10-szeresére képes megnövelni. Egy cm humusznövekedés is rengeteg CO2-öt köt meg. Ha ezt globális méretekben meg tudjuk valósítani, akkor nagyobb eséllyel visszafordítható a negatív forgatókönyv. Azon, hogy hogyan élhetünk szántás nélkül, nemcsak a mezőgazdászok hökkennek meg. Egy olyasfajta szemlélet kellene, ami ma még nálunk nem létezik. De megvalósítható, Brazíliában több millió hektárt átállítottak erre a művelési módra. Ott hamar felismerték a szántás nélküli művelési mód jelentőségét. Magyarországon a Balaton mellett található egy terület, ahol egy gazdától kértek egy hektárt kísérleti célra, hogy össze tudják hasonlítani a szántásos és a szántás nélküli művelési módot. Mérték pl. a talajminőséget, a csapadék-megtartóképességet.
Ahogy haladt előre a kísérlet, úgy a gazda azt az egy hektárt is, ami megmaradt szántásos művelésűnek, azt is szántás nélkülire akarta átállítani, annyival jobb és megbízhatóbb eredmények születtek a szántás nélküli területen. A jelenlegi szántásos művelésnél a vízmegtartó képesség nagyon kicsi a földeknél – 5 és 10 centiméter közötti mélységben –; ezzel a szántás nélküli módszerrel 50 centmétert is el lehet érni, ez majdhogynem tízszeres víztárolási lehetőség. Egy Észak-dakotai farmer napjainkban ennek a módszernek az úttörője, ő már nem is öntöz, ezáltal energiát is kevesebbet használ fel. A világon az édesvízkészletünk 70 %-át öntözésre fordítjuk. Gondoljunk bele, mi lenne, ha ennek csak a felét meg lehet spórolni, és akkor még az energiáról nem is beszéltünk.
Ha minden egyes ember azon a nívón élne, mint ahogy ma Magyarországon, akkor több, mint másfél Föld erőforrásaira lenne szükség. Pedig még mi is jobban szeretnénk élni, legalább úgy, mint az osztrákok. A közgazdaságtanban van olyan irányzat, amely a fenntartható fejlődést ebből a szempontból vizsgálja? Ha az USA átlagos szintjén szeretne mindenki élni, akkor majdnem három földnyi erőforrásra lenne szüksége a Föld lakosságának.
Az előbb említett példa az, amit ökológia lábnyomnak hívunk és amit globális hektárban mérnek. Ebben benne vannak a világ elmaradottabb területei is. Az emberek 70%-a a Földön WC-t szinte még csak nem is látott. Ha Kínában azon a földrajzi szélességen élő emberek, mint ahol mi élünk, elkezdenének fűteni – náluk nem igazán szokás – akkor jelentős változások történnének, ami már el is indult. A kínai házakban található légkondicionáló berendezések is egyre nagyobb tömegben találhatók meg. A húsevés is egyre jobban elterjed. Ez is képes megnövelni az ökológia lábnyomot. Ebből a szempontból szerencsés, hogy a társadalmi viszonyok lassan változnak, ezért nem realitás az, hogy mindenki az USA, vagy akár csak Magyarország színvonalán éljen.
A Föld teherbíró képességének szintjét meghaladó országok képesek más utat választani? Önmegtartóztatásra kényszeríthetők?
Véleményem szerint nem. De még azon országoké sem, amelyek a ’90-es évek végén kezdtek felfutni, Itt az egész rendszert (ami jelen esetben világszintű) kell figyelembe venni. India például a közlekedésének a korszerűsítésénél valószínűleg szívesen alkalmazta volna a legkorszerűbb technológiát, de az autóipar nem korszerű, hanem ósdi technikával látta el őket. Ha nem ezt teszik, akkor is előrébb tartanánk. Nem lenne ekkora a szmog például. Hiába biztosítjuk az érdekeltséget, teremtjük meg a nyereségességet, olyan mechanizmusok működnek, hogy az emberiség nem tud józanul gondolkodni.
Úgy tűnik, hogy most kifejezetten globális gondolkodásra lenne szükség, mert az, hogy a német piacon leszerepelt dízelautókat keletebben – Magyarországon is – adják el újra, vagy hogy még szénerőművek működhetnek, amelyeket az egyik országban betiltanak, a másikban meg nem, attól még a Föld nevű „űrhajóban” ugyanakkora mennyiségű a széndioxid növekedése a légkörben. Ilyen irányzatú megközelítése az ENSZ-nek van, de annyi ereje van, mint a szelíd napközis tanárnőnek a visongó gyerekcsapat közepén.
Egyetértünk, de ráadásul még a jószándékú cselekvések sem mindig jók. Tudjuk pl., hogy a műanyagok szennyezik az óceánt. Ezért kitalálták, hogy gyorsan bomló műanyagokat csinálnak. Ez azt jelenti, hogy azonnal millió apró darabra bomlanak, ami még veszélyesebb. A rendszer úgy működik, hogy alkalmazkodnak a vállalatok, és tovább gyártják a zöld műanyagot. Egy másik kétes hatású példa a műanyagoknak a növényi alapanyagokból, pl.: kukoricából történő készítése, amivel elveszik az élelmiszertermelés elől a földterületet. Amíg bőven van földterület, addig ez nem gond.
A környezettudatosság milyen a nagy cégeknél?
Sokszor azért visznek ki technológiákat más országokba, mert ott egyszerűbb a szabályozás és lehet azt csinálni, amit az anyaországban nem. Ami a kimutatásokban, a mérlegeken spórolás, az a valóságban károkozás globálisan. Ha a Fiatot nem Torinóban gyártják, hanem kiviszik a szennyező technológiát külföldre, egy Földünk van, közös bolygón élünk, a szennyezőanyag visszaáramlik más forrásból, akár halakkal, vagy a levegőben. Még az Északi Sark jege is szennyezett, amiről pedig nem gondoltuk volna.
Mit tehet egy egyetemista?
Kicsiben is lehetséges hasznosan, környezettudatosan cselekedni. Lehet biotermékeket venni, autó helyett biciklivel járni, a szemetet szelektíven gyűjteni… Ezeknek a közvetlen hatása nem túl nagy. Azonban ha ezeket betartják, akkor van esélyük arra, hogy olyan felnőttekké váljanak, akiknek eszébe jut egy döntéshozatal során, hogy a környezettudatosság fontos szempont. Egy 2000-es állapotokra utaló cikkben a társadalmi felelősségvállalásról esett szó. A nagy multinacionális vállalatok be tudnák építeni a környezetvédelmi szempontokat a működésükbe, és rendelkezésükre áll az eszközrendszer, pénz, szakembergárda. Hatalmas erőt lehetne ezért mozgósítani. Néhol elindult ez már. Pl. a BASF úgy épített gyárakat Kínában, hogy az egyik gyár outputja a másik inputja legyen (ez az un. ipari ökológia). A körforgásos gazdaság szereplői új technológiákat próbálnak kidolgozni. Össze lehet kötni a stratégiát azzal, hogy jót tegyenek. Majdnem minden vállalatnak kötelező kitenni a honlapjára a társadalmi hasznossági jelentését. A mai környezettudatosabb egyetemisták is meg fognak jelenni a munkaerőpiacon, az ő szempontjaik is számítani fognak. Minél később kezdünk el cselekedni, annál többe kerül a helyreállítás.
