Kovács L. Gábor laboratóriumi szakorvos, neuroendokrinológus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Pécsi Tudományegyetem Szentágothai János Kutatóközpontja volt elnöke, Széchenyi-díjas egyetemi tanár, a hazai és nemzetközi laboratóriumi medicina fejlődését jelentősen segítette szervezeti és szakmai újításaival, kiváló tudományszervezői munkájával. Életútjáról és a kutatói pályáról beszélgettünk.
Mi a dolga ma egy kutatónak? Kapcsolati tőkét mozgasson? Jól írjon pályázatot? Dolgozzon a kutatásán éjt nappallá téve?
Mindegyik elemből kell, hogy legyen valami a jó kutatóban, de az teljesen eltérő, hogy melyik életszakaszban milyen arányban kell keveredniük ezeknek a képességeknek. A pályakezdő kutató legfontosabb dolga az, hogy megfelelő mestert találjon. Ez annyira meghatározza az ember életét, hozzáállását, a dolgok mélysége iránti igényét, hogy azt fiatalon fel sem tudjuk mérni.
Önnek milyen mesterek jutottak?
Alkalmam volt jó mesterek mellett dolgozni és egészen zseniálissal is.
Egy mester, ha akarja és képes erre, akkor motiválni tud egy fiatalt, olyan feladatot tud neki adni, amelynek megoldása közben a fiatal először azt érzi, összecsaptak a feje fölött a hullámok, de mégsem, fenn tud maradni a felszínen és előre tud haladni.
Ez az első lépés. A tématerület és a mester megtalálása.
Az ön életében ki volt a mester?
Az első számú magyar mesteremnek a Telegdy Gyula akadémikust tartom, a pécsi egyetemen kezdtem mellette dolgozni, majd követtem Szegedre, így 12 évig dolgoztam mellette. Idősebb korunkban még szorosabbra fűződött a kapcsolatunk. A szobám falán két-három képen is látható egy holland professzor, David de Wied, díszdoktora is a PTE-nek, ő volt a Holland Tudományos Akadémia elnöke. Egészen zseniális mester volt. Egyszerre 30-35 külföldi dolgozott az intézetében, elképesztően pezsgő műhely volt. Amikor eltelt egy jó év, s látta, hogy valakiben van fantázia, akkor paripát adott alá. Harmincegynehány éves koromban bejártam az egész világot, Tokiótól Alaszkáig tartottam előadásokat, szemináriumokat. Nem azért, mert az egész világ arra figyelt fel, hogy egy hatalmas tehetségű magyar legény bolyong Hollandiában, hanem azért, mert ő bedobott a mélyvízbe. Egész tudományos pályafutásomat megalapozta.
De ha nem sietünk ennyire előre, akkor hogyan indulhat sikeresen egy kutatói karrier itthon?
Magyarországon egész kitűnően működik a Tudományos Diákkörök rendszere. Itt egy fiatal megismerheti, hogy mivel foglalkoznak a tanárai. Az órákon a meghirdetett témakört előadom, segítem a szigorlatozókat, szakdolgozókat… De hogy mit kutatok, azt azok ismerik meg, akik a Tudományos Diákkörbe járnak. Így a potenciális mestert is megismerheti a fiatal. Én magam is így lettem kutató.
A mester választásán kívül mi fontos még fiatalon?
A szorgalom. Sokszor úgy működik a tudomány, hogy apró kis morzsákat kell összehordanunk heggyé, míg annak a minősége megváltozik. És az sem biztos, hogy az találja meg az újdonságot, aki a legtöbbet dolgozott érte. Ahogy öregszünk, egyre inkább eltávolodunk a kutatómunka legszebb részétől, a saját kézzel végzett, manuális kutatómunkától, mert ilyen bizottságba kerülünk be, olyan társaságban kell referálnunk, vezetőségi tagok leszünk…
Ma általános, hogy egy középkorú kutató is a PhD hallgatóin keresztül végzi a tudományos munkáját.
Igen, ez vet is fel kérdéseket. Elvárjuk, ha valaki ír egy PhD dolgozatot, az a saját munkája kell, hogy legyen. Nyilvánvalóan tudjuk, hogy az orvostudományban egy PhD-dolgozatnál egy idősebb kollega szedte össze az anyagiakat, ő adta a fő gondolatokat… Ez belefér. De nehéz annak a megítélése, hogyha köröttem dolgozik három-négy fiatal, én pedig be akarom adni a nagydoktorit, akkor vajon ez melyikünk munkája? Ez a nehéz történet.
És ugyanez idősebb korban hogyan zajlik, mi kerül a centrumba?
Egyre fontosabbá válnak a kapcsolatok. A modern tudomány – azt gondolom – egy-két kivételtől eltekintve a kollaboráción alapszik. Teammunka nélkül nem lehet eredményeket elérni. Annyira eszközigényes a kutatás az orvostudomány területén, akkora szakismeretet igényel egy-egy műszer használata, hogy mindent egy ember nem tud megtenni. Az igazán sikeres kutató mögött csapatok dolgoznak. A ma divatos hálózatosodás erről szól. Nemrég átléptem a 70. életévemet. Összeszámoltam, hogy hány emberrel közöltem életemben tudományos dolgozatot. Magam is meglepődtem. Hónapok-évek munkájával készül el egy-egy közlemény.
Összesen 472 kollegával közöltem együtt életemben. Ez már egy kisebb falu.
De ez adódik abból, hogy négy helyütt dolgoztam életemben több időt. Kezdtem Pécsett az Élettani Intézetben 1976-ig, utána következett 11 év Szegeden, újabb 17 év Szombathelyen és onnan jöttem vissza Pécsre, s közben húsz alkalommal dolgoztam külföldi egyetemeken. Fiatal sameszként kezdtem az Utrechti Egyetemen, s befejeztem, mint vendégprofesszor...
A külföldön eltöltött idő mennyire számít a kutatói pályán?
Rengeteget. Ismerek olyan kutatókat, akik családi ok miatt nem jutottak külföldre. Akad köztük tehetséges, ők páran feledtetni tudták ezt a hiányosságot, de a zömük nem. Az a periódus, amíg pár évig másutt dolgozunk, akkor egészen másfajta gondolkodásmóddal találkozunk. Hollandiában vagy az USA-ban más srófra jár a kutatók agya. Más egyetemi viszonyrendszerben másképp lehet dolgozni.
Sosem fogom elfelejteni, mikor fiatal kutatóként betettem a lábam a holland kutatóintézetbe, először nem is hittem el, hogy dolgoznak, azt gondoltam, csak dumálnak.
Tíznaponta arról beszélgettek, hogyan kellene megcsinálni a kísérletet, és nem csak egyszer-kétszer. A végén egy olyan kísérleti tervet állítottak össze, amely, ha pozitív, akkor is közölhető, ha negatív eredménnyel zárul, akkor is közölhető, tehát a veszteség nulla. Ez adta az ő presztízsüket. Számomra meghatározóvá vált, hogy nem kell hűbelebalázs módra nekiveselkedni egy kutatásnak, gondoljuk át előtte, hogy mik azok a tényezők egy kísérletben, amelyek befolyásolhatják a kimenetelét. Orvosi területen fontos, hogyha „csak” elméleti kutatást is végzünk, akkor is legyen az orvoslás gyakorlati területéhez napi relevanciája. El tudjam magyarázni a fodrászomnak is, hogy mivel foglalkozom. Egy tőmondat elég, csak érthetővé váljon számára.
Tud mondani egy ilyen mondatot?
Huszonöt éven keresztül klinikai laboratóriumot vezettem. A betegségek mögötti biológiai, kémiai folyamatok megértését kutattuk. Az elmúlt öt évben a mesterséges megtermékenyítés korai jeleit, eltéréseit vizsgáltuk új technikákkal. Persze nemcsak jól kell végezni, de „el is kell tudni adni” a tudományt. A kommunikáció képessége nagyjából független a tudományos teljesítménytől, az ideális persze, ha a magas szintű tudományt adják el jól.
Akadémikusként milyen szervezési feladatai vannak?
Jelen pillanatban én vezetem a Magyar Tudományos Akadémia Doktori Tanácsát. A tanácsban huszonketten vagyunk. Magyarország összes nagydoktori értekezése átmegy a kezeink között, nem csak az orvosi nagydoktori dolgozatok, de az űrhajózással és az ókortörténettel foglalkozók is. Az eljárás egy pontján röviden el kell tudni mondani közérthető módon, hogy mivel foglalkozik valaki. Ott látom, hogy ez mennyire nehéz. Egy ógörög nyelvésznek nem egyszerű elmagyarázni egy tüdőrákos daganat diagnosztikáját. De ha ő, egy másik kutató nem érti meg, akkor hogyan értse meg egy laikus? Egy adott szint fölött az is fontos, hogy egyszerűen láttatni tudjam, mivel foglalkozom. Ha erre képtelen vagyok, akkor sokkal kisebb esélyem van a pályázatokon.
„Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.” – mondta Eszterházy Péter. A kudarc mennyire fontos egy kutató életében? Mondom ezt a startup-világ szemszögéből, ahol a kudarc fontos, annyira, hogy konferenciákat rendeznek róla. Fontos a kudarc, mert meg kell oldaniuk a problémát. Egy kutatónál ez másként működik?
Fontos, mert az ember nem szereti a kudarcot. Ért már kudarc engem is, és ha úrrá tudok rajta lenni, akkor megerősíthet bizonyos dolgokban. A karrieremet érintő kudarc is ért. Harmincéves koromban kiderült, hogy súlyos állatszőr-allergiám alakult ki. Egy ideig el-elfújdogáltam az orromat, de amikor asztmás rohamok jöttek, abba kellett hagynom a teljes kutatást, akkor ott ültem és végig kellett gondolnom, hogy most aztán mihez kezdek.
Elmehettem volna körorvosnak
– sokat ügyeltem, mentőztem fiatal koromban. 35 évesen egy családdal a hátam mögött nem mondhattam azt, hogy az életem a tudomány, elmegyek dolgozni és megfulladok. Ekkor váltottam, és az egész életemet át kellett programoznom. Otthagytam az elméleti kutatást és elmentem klinikai laboratóriumba.
Sokszor érik az embert a napi kísérletekkel kapcsolatos kudarcok. Az elmúlt években a szülész kollegákkal az in vitro fertilizációval kapcsolatos munkáinkat úgy kezdtük, hogy szerettünk volna találni olyan új fehérjéket, amelyeket ha ki tudunk mutatni, akkor nagy valószínűséggel meg lehet állapítani, hogy az adott embrió várhatóan életképes lesz vagy sem. Évek munkájával nem találtunk egy ilyet sem. Viszont jött szembe valami, amit nem vártunk, de észrevettük, s azonnal változtattunk az egész kutatási irányon. Ilyen gyakran előfordul, részben ez viszi előre a tudományos kutatást.
Meg kell látni azt, amit eddig is mindenki látott, csak azt is meg kell mondani, hogy ez azért van, mert…
Emiatt is érdemes kutatással foglalkozni.
A sikert mennyire nehéz feldolgozni? Nehezebb ez a kudarcnál?
A siker is lehet személyiségromboló. Amikor az ember elhiszi, hogy ő tényleg zseniális, akkor elindult az önsorsrontó úton. Amikor eredményt érünk el, azt elmondom, ahányszor kérik, előadom az újságírónak, mennyire sikeresek vagyunk, de ha este végiggondolom a napom, akkor felteszem a kérdést magamnak, hogy ezt tényleg így akartam, mert ez, meg az sem úgy jött össze, ahogy terveztem… De amikor valaki azt mondja magának, hogy kevés jobb ember van énnálam, akkor megindult a lejtőn. A személyiségtorzulás jeleit észre lehet venni. Ilyenkor döntő tényező, hogy milyen kollektívában dolgozik az ember, van-e valakinek alkalma visszajelzésre. Ha olyan társadalomban élünk, amely teljességgel tekintélyelvű, és egy adott szint fölött már senki nincs, aki meg merné mondani az igazat… akkor kezdődnek igazán a bajok. A siker irányából érkezik a nyomás. Több olyan nagynak mondott tudományos eredményről tudunk, amelyeket pár év múlva vissza kellett vonni. Hála az égnek, nem ez a jellemző. Az embert érik kudarcok, sikerek egyaránt. Az egyetemi rendszer ebből a szempontból ideális hely, ha nem is a beosztottaktól, de oldalági jelzéseket azért lehet kapni.
Ön mit tekint sikernek a saját életében?
Ez egy nagy kérdés. A tudományos pályán a sikernek ma már számszerű mérői vannak, például az, hogy hányan idézték az ember munkáját. Eddig a munkámra 5000-en hivatkoztak az orvosi irodalomban, ebből a szempontból a Pécsi Tudományegyetem legjobb 3-4 kutatója között vagyok, ezt biztos, hogy sikernek kell tekintsem. Az igazi siker az lenne, ha valakinek a nevéhez egy tőmondattal hozzá lehetne kapcsolni valamit: hogy ezt fedezte fel. Ez ma már nagyon ritka. Úgy ahogy a relativitáselmélethez Einstein nevét kötik, ehhez hasonló keveseknek adódik meg.
Ön a pályáján valóban sok sikert ért el.
Nem tagadom. Megválasztottak a Magyar Tudományos Akadémia tagjának, megkaptam Magyarország legnagyobb tudományos elismerését, a Széchenyi díjat. Ezek komoly sikerindikátorok, amelyekre mindenki büszke lehetne. De ha emögé néz az ember, akkor mást lát. Életem legnagyobb sikerének azt érzem, hogy világéletemben az volt a munkám, ami az örömöm. Soha nem jöttem úgy be a munkahelyemre, akár csak egy napig is, hogy az számomra nyűg lett volna. Megadatott az, hogy amivel foglalkoztam, azt szeretettel csinálhattam. Sokszor kellett küzdeni. De talán első helyen kellett volna említenem a családomat. Sikeresnek tartom a feleségem, két gyerekem, három unokámat.
A család mennyire előny egy kutatói pályán? Ha véget ér a munkaidő, akkor abba lehet hagyni a kutatást? Le lehet rakni a tollat délután négykor?
Tudok keményen dolgozni, de nem vagyok munkamániás. Amíg nem volt hordozható számítógép, este 8-9-ig dolgoztam, és szombaton és vasárnap délelőtt is bejártam. Amióta hordozható számítógépek léteznek, azóta mindegy, hogy otthon ülök a teraszomon egy szakadt farmerben vagy a munkahelyemen. Én ki tudok kapcsolódni és szeretek is. A mai napig aktívan teniszezem, szeretek utazni. Fiatal koromban voltak karriercéljaim, ma már nincsenek. De fiatalon is tudtam élvezni az életet, nemcsak a munkát. Kőkeményen dolgoztam világéletemben. Irigyelem azokat, akik leülnek és csak lazán írnak. Nekem meg kell küzdenem az eredményekért.
Van még terepe ma a zsenialitásnak a tudományos kutatásban?
Biztosan. A kevés kollegámat tudnám e téren nevesíteni. Egy-kettőnek már megvan negyvenéves korára három-négy orvosi szakvizsgája, hat nyelvből felsőfokú nyelvvizsgája, mellette még a táncversenyt is megnyerte… Hogy a teljesítményben zseniálisnak mondható skálarendszer eredményez-e zseniális felfedezést, azt nem tudom egyértelműen állítani. Az orvostudomány nagyjainál is láthatjuk azt, hogy valaki felismert valamit, amit korábban is látott mindenki, csak nem pont úgy. Ez nem veszett ki, ez ma is létezik.
A szabályszegés vagy a szabálykövetés viszi előbbre a tudományt ma?
Szabálya válogatja.
Egy kollegája említette, hogy a kutatásában egyszercsak szüksége lett egy olyan vegyszerre, amit nem láthatott előre. De a szabályok szerint neki előre meg kell határoznia, milyen vegyszereket használ, mert így működik a közbeszerzés. Aki nem tartja be a szabályokat, az egy romantikus, lázadó kutató?
A kutatás mögötti infrastruktúra, anyagbeszerzés szabályozása nálunk rendkívül fontos. Egy matematikus leül a ceruzájával, és gondolkodik. A mi pályánkon sok mindenre van szükség, és néhány területen valóban gyengeelméjű a szabályozás. A kutatónak az az érzése, hogy ezzel gúzsba kötik. Ez olyan szinten tart, hogy az MTA és a Magyar Rektori Konferencia nevében a miniszterelnökhöz fordultunk, hogy találjanak ki valami mást, mert ez őrjítő. Az értelmetlen szabályok kikerülését megbocsátható stiklinek tartom. A kutatás maga is egyébként átlép a korábbi szabályrendszeren. De léteznek olyan általános etikai szabályok, amelyeket nem szabad áthágni. Gondoljunk az embriókon végzett kísérletezésre, rendkívüli módon szabályozott ez a terület.
Ön lépett át határokat?
Természetesen. Amikor visszaérkeztem Pécsre, akkor finoman szólva is katasztrofális állapotokat találtam a laboratóriumban. Az ország egyik legjobb laboratóriumából érkeztem ide, ahol elavult volt minden. Ahhoz, hogy azt felújítsuk, a szabályok végtelenül rugalmas értelmezésére volt szükség, s ebben én partner voltam. Egyszerre kellett nem megterhelni az anyagi gondokkal küzdő egyetemet, s 6-700 millió Ft-ot szerezni.
Léptem át szabályokon.
Az ország egyik legjobb laborját vezettem itt, én voltam a Laboratóriumi Társaság elnöke, ha ide beengedtünk egy céget, annak az országos reklámot jelentett. Ezzel vissza nem éltem, de éltem vele: mélyen a piaci ár alatt tudtunk vásárolni a közbeszerzés bevezetéséig. Azóta jóval a piaci ár fölött vásárlunk. A szabály betartásával néha nyolcszoros áron tudtunk csak vegyszert venni. Elfogadom, hogy közpénzt nem költhetünk el úgy, mint a sajátunkat. De eleve azt feltételezni, hogy sumákolni fogok, hogy egy olyan szabályt kreáljuk, hogy minden drágább legyen. Ez tömegárú beszerzésére alkalmas, de egy ampulla vegyszer beszerzésénél gúzsba köti a kutató kezét.
A hatalom és a politika mennyire szólt bele a munkájába?
Közvetlen parancsuralmi beavatkozásra csak egy alkalommal került sor. A szocializmus idején nekiálltam a kábítószerek hatásait vizsgálni, hogy az agynak milyen területére miként hatnak. Erre finoman, de határozottan tudatták velem, hogy ezt a kutatást nem lenne célszerű folytatni, mert Magyarországon nincs és nem is lesz kábítószer-probléma. Ez 1984-ben történt, amikor már tömegével jött be mindenféle szer. De az orvostudomány nem volt közvetlen „politika-függő”. A hatalom abba szólt bele, hogy kit engednek a csúcsra. Hollandiában és az USA-ban sokkal demokratikusabb világot láttam, de a hollandoknál a vezető kutatók szintjén azért már volt valamiféle orientáció, hogy melyik hatalmi csoportosuláshoz hogyan csatlakozik az illető.
Európa mindig is provinciálisabban működött, mint Amerika, mert ott ez a szempont szóba sem jöhet, az ember ott meg nem mondja, hogy a professzora republikánus vagy sem.
Tökéletesen mindegy is, mert nem emiatt kap minősítést. Ahogy közeledünk Kelet-Európa felé, ez a szempont egyre erősödik. Meglepő módon talán nálunk is erősebb Ausztriában: ott egy klinikai főorvosi szék már pártkérdés.
Akkor ezt a szemléletet az Osztrák-Magyar Monarchiából örököltük?
Mondhatjuk. A K.u.K.-világban ez erős volt. Nálunk olyan befolyás nincsen, hogy valaki idejönne és pártunk vagy államunk nevében ajánlásokat tenne. Olyan azért van, hogy a nagy pályázatkiíró szervezetek éreztetik a preferenciájukat, hogy most az ipari együttműködést szeretnék segíteni, vagy az egyetemi kutatásokat. Ilyen szempontból minden olyan országban, ahol lényegesen függenek a kutatóintézetek az államtól – Magyarország ilyen – ezzel találkozni fogunk.
Nem könnyű egy fiatalnak pénzt szereznie a kutatásra, pedig sokféle fórum van. Az idősebbeknek könnyebb.
Az elmúlt öt évben érdekes tendencia – haszonélvezője vagyok, hát nem kritizálom -, hogy könnyebben lehetett nagy pénzeket szerezni nem tudományos csatornákon, hanem nemzeti kutatási, fejlesztési pályázatokon. Az egyetemre rengeteg ilyen pénz érkezett, ezzel elindultunk, de hogy eztán mi lesz, azt ne kérdezze. Ezek a pénzek elfogytak. Meg kell küzdenünk EU-s pénzekért. És ez nagyon nehéz.
A világszínvonal innentől messze van, ahol Ön dolgozik?
Attól függ. A saját területünkön nem. Vannak olyan berendezéseink, amelyek hat évvel ezelőtt világszínvonalúak voltak. Akkor nyíltunk. De a világszínvonaltól napról napra távolodunk. A Szentágothai Kutatóközpontnak sokkal nagyobb műszermegújítási hányadot kellene élveznie, hogy tartani tudja a lépést. 2012-ben nyíltunk, az amortizáció miatt már nem a nagy lapokban tudunk közölni cikkeket, csak a közepesekben. Az agykutató és a farmakológiai programban ott vagyunk a világszínvonal közelében. Ami a laboratóriumi medicinát illeti– tavalyig én voltam a világszövetség folyóiratának a főszerkesztője, az íróasztalomtól tudtuk szerkeszteni a 86 országban megjelenő lapot. Nem lehetetlenség, de nagyon sok munkával jár.
Ha most végezné el az egyetemet, akkor mennyivel nyílnának Ön előtt más lehetőségek, mint nyíltak ötven éve? Ma is kutató lenne?
Teljesen más a helyzet. Amikor kezdtem, sokáig hezitáltam, hogy gyakorló orvos legyek vagy kutató. Végül a kutatói pálya mellett döntöttem, mert ezt a példát láttam diákéveim alatt. De végig ott maradt bennem a hiányérzet: a betegek hiánya. Ezt próbáltam pótolni, ügyeltem, mentőztem, majd a klinikai labor azért közvetlen kapcsolatot jelentett. Amikor kezdtem, akkor a kutatói lét nem kényeztetett el nagy anyagi lehetőségekkel, de volt benne valami vonzó. Minket kiengedtek a nemzetközi pályára. Nevetséges feltételekkel: hónapokkal előbb engedélyt kellett kérni, minden ábránkat be kellett mutatni a minisztériumban, titkosíttatni… De utazni tudtunk, volt fogalmunk róla, hogy mi zajlik a világban. Ez komoly vonzerőt jelentett. Ma bárki utazhat.
Egyre kevesebb orvos megy kutatni, ma a kutatók zöme vegyész, biológus, fizikus...
Ma egy kutatónál elveszett a külföld vonzereje. Más lehetőségek is megnyílnak az orvosok előtt. Nekem kutatóként rengeteget kellett küzdenem. Ma is nyitva érzem a kérdést, hogy ha ma lennék kezdő orvos, akkor klinikusnak mennék vagy kutatónak. Nagyon vonzott a belgyógyászat. Ha újonnan kezdeném, nem zárnám ki, hogy gyakorló orvosnak mennék. Ezzel együtt azt mondom, hogy nagyon kevés örömtelibb tevékenységet tudnék említeni, mint a kutatást. Az ember saját ötleteit próbálja megvalósítani.
Most múlt hetven éves, mit jelent az, hogy részben visszavonul? Mitől? Mennyire?
Több véletlen egybeesés van. Január 1-től átadtam a Laboratóriumok Világszövetsége folyóiratának főszerkesztését – ez független az életkoromtól, lejárt a hatéves periódusom. Március 16-tól nem vagyok közalkalmazott, emeritus professzor vagyok. Egy irodám van a Szentágothaiban, használhatom az egyetemi infrastruktúrát, a tanácsaimat kérik, oktathatok. Három tekintetben tovább viszem a dolgokat: két nagy pályázat szakmai vezetője vagyok, amelyek még két évig tartanak. Az egyik az in vitro fertilizációs kutatásunk Bódis Józseffel, a másik pedig egy öt éve tartó munka, egy olyan rendszer kialakításán dolgozunk, amely azt vizsgálja, hogy a magyar egyetemi kutatólaboratóriumok innovatív ötleteiből hogyan lehet a klinikai kipróbálásig eljutni. Ennek a nemzetközi útjai ismertek, nálunk ez ismeretlen volt. Ez is egy másfél milliárdos pályázat, remélem, lesz lehetőségem befejezni ezt is. A pesti jelenlétem is rendszeres, egy évem telt le abból a háromból, ami alatt az MTA Doktori Tanácsának elnöki feladatát látom el. Egyrészt részt kell vennem az elnökségi üléseken és a doktori eljárásokat is irányítanom kell.
Hát látja, a gyakorlatban az életem nagyjából semmit nem változott. Dolgozom tovább.
