Amíg nem kapja meg mindenki a védőoltást, fennáll a veszélye, hogy megfertőződik a COVID-19 vírussal. Öt egyetemi dolgozóval beszélgettünk, akik túlestek a megbetegedésen, hogyan zajlott, milyen volt, mi maradt belőle... Sem rémisztgetni, sem elbagatellizálni nem szeretnénk a betegséget.
„A covidos ne olvasson híreket…”
Lázzal indult a betegség, nagyon gyengének és fáradtnak éreztem magam. Fura volt, mert nem fájt a torkom. Nem a szokványos, téli megfázásnak indult, nem is influenzának. Elmentem tesztre, ki is derült, hogy megfertőződtem a korona-vírussal. Én bevallom, ekkor nagyon megijedtem.
Este beszélgettünk, egyértelmű, hogy nem hozhattam haza a fertőzést, nagyon vigyáztam, kézfertőtlenítővel mászkáltam, maszkban, a feleségem pedig otthon volt a legkisebb gyerekünkkel. A nagyobbak hozhatták az iskolából. Az osztályban más szülők is lebetegedtek. Szerencsére a kollegáimat nem fertőztem meg.
A lázam nem volt túl magas, de egyre inkább magam alá kerültem. Asztmásként ügyelnem kell a felsőlégúti fertőzésekre. Elkezdtek eltűnni a szagok, ízek, kiütések jelentek meg rajtam, fülcsengésem lett, a gyomorom pár nap után jelzett… Hetekig diétáznom kellett, még a mai napig, bő két hónap után is oda kell figyelnem, miből mit eszek és hogyan.
A fejfájás valami iszonytató volt, csak két nap után vettem be fájdalomcsillapítót, igyekeztem nem túl sok gyógyszert szedni.
A légszomj mai is velem van. Egyik emeletről a másikra menni? Mindig pihennem kellett. Éjszaka pár órát tudtam aludni, napközben is egy-két óra, ha összejött. Szerencsére a kórházat megúsztam, párszor felébredtem, hogy kevés a levegő...
Több mint három hétig tartott az az időszak, amikor nagyon nem éreztem jól magam. Tizenkét nap után elkezdtem jobban lenni, a kiütések elmúltak, a gyomorom sem fájt… Erre másnap megint visszaestem, na, ez volt legijesztőbb. Visszaköszönt minden tünetem. A szagokat a mai napig nem érzem. Két hónapja. Az ízeket hol érzem, hol nem. Az alvás sem az igazi… A levertség is maradt. A fülzúgás eltűnt.
Híreket olvasni nem túl jó egy covidosnak. Nem tesz jót. Nyugalomra van szükség, semmi stressz! Ért mindenféle inger… Ha nagyobb a nyugalom, talán hamarabb felépülök. De jöttek a telefonok, levelek… Jót tett a karácsonyi nagy nyugalom.
„Csípős mustártól nyelvszéli bizsergés…”
November utolsó hétvégéjén enyhe nátha jelei mutatkoztak rajtam. Az év végi feladatdömpingben éppen, ez nem hiányzott – bár, gondoltam, ha ez a szokásos évi egy kicsi nátha, hát belefér.
A Covid meg sem fordult a fejben, nem volt hőemelkedésem, sem lázam, nem is köhögtem. Akkor mi történt? Egy kis „nyomottságot” éreztem, az ún. topformámtól egyre távolabb kerültem. Eltelt két nap. Megjelent néhány tünet: kis hátfájás és hasmenés, és továbbra is a „nyomottság” a legfőbb jelzőm, a közérzetem nem volt a szokásos, saját magam „nyomi” verziójaként léteztem. De ez most valahogy más, leírhatatlan lett – és itt most senki ne a pozitív verziót értse alatta. Pár nap szabi, pihi és úgyis vége – gondoltam… Aztán eltelt még két nap és az ízek, illatok halványulni kezdtek. Ez már gyanús lehetett volna, de elhárítottam – á, az (Covid) nem lehet, a náthánál is tompulnak az érzékek. Teszteltem a szaglásom: az ecet (illat) és mustár (ízek) még megvolt.
Aztán a következő esti tesztnél az ecet illatát egyáltalán nem éreztem. Döbbenetes volt felismerés. „Sorozat-tesztelésbe” kezdtem, ami fellelhető volt a lakásban, azt mind meg kellett szagolnom. Semmit, de tényleg semmit nem éreztem, annak a semminek még a mélységesen kiüresedett verzióját sem. Elképzelhetetlen érzés, amíg nem válik saját tapasztalattá. Gyatra kísérleteket tettem még, hátha az ízeket még érzem: a csípős mustárból csak a nyelvem szélén maradt meg valami kis bizsergés, de az meg bármi lehetett volna.
Egy másodpercre megrémültem: – Mi van, ha ez a Covid?
És csak a remény maradt, hogy ha az, akkor a többieknek (akikkel maszkban és távolról, de találkoztam) nem lesz bajuk…
Másnap háziorvos, aztán a gyorsteszt pozitív lett. Karantén következett. Az erőnlétem nem volt az igazi, fáradtságot éreztem állandóan, „vonzott az ágy”… Étvágyam sem volt igazán, inni sokat ittam… Hiányoztak az ízek és az illatok. Nagyon.
Aztán lassacskán az idő múlásával illatfoszlányok kezdtek bekúszni – és bizonytalan voltam magamban: tényleg érzem, vagy csak már nagyon szeretném érezni?
És tényleg, lassan tért vissza. Még ma is távol a teljesség. A szomszédtól áttolakodó kajaszag máskor bosszantó volt, most ez is öröm- és reményforrás. Gyógyulófélben vagyok…
A bezártság – kibírható volt. Ami kihívás – a kényszerű kiszolgáltatottság elfogadása – főleg, ha egyébként önállóan intézed a dolgaid.
Ez a helyzet sokat tanított saját magamról. Nagyon sokat.
Én a szerencsés (?) kategóriába tartoztam, az enyhe tüneteimmel, reméljük hosszabb távon is maradandó nyomok nélkül. És a biztosan szerencsés (!) ember, a Család, Barátok, Kollégák kapcsán.
A karantén már távol, ünnepeken túl vagyok. Az erőm és az állóképesség visszanyerése folyamatban. Új év indult – jó lesz!
„Gyanús lettem magam számára…”
Novemberben a szűk család felén átment a vírus. Vagy tán az egészen, ez már soha nem fog kiderülni. A nagyfiúkon, ha volt is valami, csak átszaladt. De jó is ez a múlt idő! Megúsztuk.
Például a feleségem egész rosszul járt, néha úgy húztam be a fürdőszobából. Pillanatok alatt elfogyott az ereje, mintha elvágták volna. Ápolásra szorult, és még most sem gyógyult meg teljesen. A kislányunk óvodáskorú, az esténkénti enyhe lázon kívül semmi más baja nem volt szerencsére, aktív, mint rendesen.
Miután a feleségem tesztje pozitív lett, az orvos azt javasolta, különüljek el. Ezt nem tudtuk megoldani, de nem is akartuk. A nagymamának mégse szólhatunk, hogy jöjjön ápolgatni három kovidost. Úgyhogy nem tudtam mást tenni, mint imádkoztam, hogy ne legyek annyira rosszul, hogy ne tudjam ellátni a lányokat.
És vártam: tudtam, hogy jönni fog (nem úgy mint filmbeli Joe Black!), és így is lett. Reggel volt, hajnali félhomály. A kotyogós kávéfőzőm tisztogattam, a led-lámpa pislákolt a szekrény alján; a konyhában halk neszek, rutinszerű mozdulatok követték egymást: levettem a kávésdobozt, felpattintottam a fedőt, beleszagoltam, vártam a szicíliai pörkölésű kávé illatát. Hát semmit nem éreztem. Gyanús lettem a magam számára, tettem egy ellenpróbát: kóstoltam egy csipetnyi fahéjat. Semmit sem éreztem. Hát megérkezett. Tíz nap múltán már nagyjából jól lettem. A feleségemnek több időbe telt. A gyerek meg sem érezte.
„a levegő útját követni…”
Október végén kaptam el a koronavírust, a tünetek kezdete után 3 nappal kaptam időpontot az első tesztre, amit az OMSZ végzett el. Az első pozitív tesztet még három követte (átlag 8-10 nap telt el a tesztek között, a vírus tünetei azonban mindössze alig 1 hétig tartottak. A nulladik nap (én hívom így) csak minimális torokkaparást éreztem, ami az első napra kiegészült erős fejfájással és derékfájással. Második nap a fej és derékfájás tompult, ellenben a vérnyomásom volt rendkívül alacsony. A továbbiakban abszolút enyhe tüneteim voltak, napi egy-két köhécselés, az ízeket és szagokat mindössze két és fél napig nem éreztem, de ezek a tünetek is elmúltak az egy hét végére. Egyetlen tünet maradt fent, ami a harmadik napon indult és összesen 10 napig volt velem. Nem tudom máshogy leírni, csupán úgy, hogy éreztem, ahogy levegőt veszek, éreztem a levegő útját az orromtól/számtól a tüdőmig, maszk alatt még a „normálisnál” is nehezebb volt a levegőhöz jutás (emiatt a maradványtünet miatt, feltételezem). A karantént az első teszt utáni 15. napon feloldották, ám negatív tesztem csak az ettől számított két hét után lett. Szerencsére, a home office lehetőségnek köszönhetően két hét után már tudtam otthonról dolgozni.
A háziorvosom rendkívül segítőkész volt annak ellenére, hogy mennyire megterhelő lehet számára ez az időszak. Amiket nekem javasolt, az a pihenés (ezt a betegséget amiatt, hogy a tüdőt, légzőszerveket támadja, muszáj alaposan kipihenni), sok folyadék, C és D vitamin, gyógyszerek közül pedig valamilyen gyulladáscsökkentő (influenzaszerű tünetekre), köhögéscsillapító, és antihisztamin. Számomra érdekesség, hogy a sportolás, mozgás tilos egészen a gyógyulástól számított akár négy hétig is (azért, mert nagyon könnyen visszaeshet az ember, ha a teljes és biztos gyógyulás előtt visszatér a normál kerékvágásba sportolás terén).
A mintavételről: egyáltalán nem kell tőle félni, fájni nem fáj, de kellemetlennek azért kellemetlen. Habár ez függ a mintavételt végző személytől is (én 4 különböző szakember metódusát tapasztaltam, és mind a négy procedúra picit más volt) – volt, aki megcirógatta a kisagyamat a pálcával, volt, akinél alig éreztem a folyamatot. Mindannyian kedvesek voltak, segítőkészen válaszoltak a kérdéseimre.
„…íz nélküli vacsora…”
Azon szerencsés emberek közé tartozom, akik nagyon enyhe tünetekkel vészelték át a koronavírus fertőzést. Az előtte lévő napokban teljesen jól voltam, a tüneteim megjelenése előtt 5-6 órával még megbeszélésen vettem részt. Nagyon ijesztő belegondolni, valószínűleg ekkor voltam a legfertőzőbb, és nem is tudtam róla.
Már kezdtek sokasodni a megbetegedések körülöttem, bár ekkor még csak kontakt kontaktja voltam több oldalról is, tehát nem lehet beazonosítani, végül honnan kaptam el. De ez fokozott óvatosságra intett, még jobban figyeltem a maszkhasználatra, az érintkezésekre és a fertőtlenítésre.
Az első gyanús tünetem az volt, hogy ízetlen volt a vacsora. Ekkor elkezdtem mindenfélét szaglászni. Kicsit megnyugodtam, mert a parfümömet éreztem, de innentől kezdve folyamatosan ellenőriztem. Reggelre realizáltam, hogy közvetlen közelről sem érzem az illatot, hiába csípi már a nagy mennyiségű parfüm az orromat. További tesztelésbe kezdtem, a kanál cukrot, az olajos halat nem éreztem, a kanál sót igen. Részben visszatért a szaglásom is, de csak azért, hogy 10 nap erejéig újból búcsút intsen.
A teszten igazából semmilyen kellemetlen élményben nem volt részem, meg sem éreztem egyik mintavételt se. Fontosnak tartottam, hogy kisfiamat is teszteltessem, mert iskolába jár. Az én eredményem már aznap este fent volt az eeszt.gov.hu-n, kisfiamé miatt másnap délben telefonálhattam, mindketten pozitívak lettünk. Ez az időszak a lázas telefonálgatások ideje volt, minden lehetséges kontaktot értesítettem. Szerencsére, csak az igyekezet volt lázas, mert a szaglás- és ízérzékelés elvesztésén kívül semmilyen tüntet nem vettem észre magamon. Később enyhe náthát, fáradékonyságot, de ennyiből nem tudtam volna, hogy beteg vagyok. Kisfiam végig teljesen tünetmentes volt, az osztálya karanténba került.
Nagyon aggódtam, hogy valakit megfertőztünk, lehetséges kontaktjaim közül többen elmentek tesztre, szerencsére mindenki negatív eredményt kapott, szerintem a maszkviselésnek hála. A karantén alatt nagyon jól esett, hogy sokan érdeklődtek munkatársak, szomszédok, iskolatársak, sokat jelentett. Nagyra becsültem az érintésmentes futárszolgáltatásokat és az internetet, ezek nélkül nem tudom mi lett volna velünk. Ellenőrzött minket a rendőrség, annak ellenére, hogy a házikarantén appot is letöltöttük és minden nap küldtük a helyzetjelenést rajta.
Megkönnyebbülés is volt bennem, legalább túl vagyunk rajta. A hölgy, aki a határozatot küldte a karanténról azt mondta, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint mi most egy darabig nem fertőzünk és fertőződhetünk, ezért nem is kerülhetünk többet karanténba szoros kontakt esetén sem. Azt gondoltam, hogy végre fellélegezhetünk, jöhet a közös karácsony. Aztán azóta sokkal árnyaltabb lett a kép, a szakemberek már nem ennyire optimisták, a lehetséges védettséggel kapcsolatban azt a választ adják, hogy nem lehet tudni. A tapasztalat pedig azt mutatja, van, aki újra elkapja. Ráadásul nagyon enyhe tünetekkel vészeltem át, így lehetséges, hogy nem is alakult ki nálam megfelelő immunválasz. Jövő héten elmegyek ellenanyag tesztre, kíváncsi vagyok, milyen eredménnyel térek vissza, jelentkeztem plazmadonornak is.
Nem sok minden emlékeztet arra, hogy betegek voltunk a bejáraton lévő matrica maradványán és a gyakoribb fejfájáson kívül. A bizonytalanság ugyanaz, az elővigyázatosság fokozott. Várjuk a védőoltást!
