Egy gyermek számára súlyos terhet jelent a kórházi közeg, hiszen nem önszántából kerül az ismeretlen, sokszor rideg falak közé. Különösen komoly kihívás ez akkor, ha egyedül kell megküzdenie a betegségével, mert a hozzátartozók nem tudják megoldani a látogatását. Ilyen esetben nagyobb valószínűséggel sérül, hospitalizálódik, egy idő után már sírni sem akar, mert úgy érzi, hiába tenné, nincs, aki megvigasztalja. A Nevetnikék Alapítvány önkéntesei szakmai segítséget nyújtva, rendszeres látogatásaikkal igyekeznek enyhíteni a beteg kis hősök fájdalmait, szorongását, és nagyban hozzájárulnak, hogy gyorsabban, zökkenőmentesebben gyógyuljanak. Nem titok, hogy elsőbbséget élveznek azok a gyerekek, akiket nem látogat a családjuk, sokáig bent kell maradniuk a kórházban. Aki például a Pótmami programba kerül, saját önkéntest kap, aki külön figyelmet szentel neki, rendszeresen foglalkozik vele, fejleszti, odafigyel a testi és lelki állapotára. Egy ilyen különleges pótmamival, Gaálné Stettner Beátával ültünk le beszélgetni…
Bizse Ferenc interjúja
Hogy kerültél a programba?
Két éve, ősszel jelentkeztem önkéntesnek a Nevetnikékhez. Túl voltam egy munkahelyváltáson, majdnem felnőtt kamasz gyerekeim mellett úgy éreztem, hogy szeretnék még többet segíteni, és komolyan tenni a gyermekekért. Egy volt kollégám hatására, aki akkoriban adományt gyűjtött, elkezdtem érdeklődni és utánajárni az alapítvány működésének. Megtetszett a víziójuk és a küldetésük, jelentkeztem, végigmentem az interjúkon, a pszichológiai teszten, aztán a képzéseken. Ezután következett a hospitálás, amikor segítővel vagy egy mentorral mentem be a kórházba, de még nem én vezettem a foglalkozást, aztán jött a vizsga, a bemutató, azt követően tavaly tavasszal mehettem először egyedül, felügyelet nélkül az osztályokra. Több kórteremben megfordultam önkéntesként, de csak 2023 őszén kerültem arra az osztályra, ahol most pótmami vagyok, itt találkoztam a kisfiúval, akiért jelenleg különleges felelősséget érzek. A kezdetektől nagy szeretettel és jókedvűen írtam beszámolóimban róla és az ott tapasztaltakról, aztán egyszer Bea és Glória megkérdezték, lenne-e kedvem a pótmami programban tevékenyen részt venni. Külön a lelkemre kötötték, hogy jól gondoljam át, mielőtt vállalom a felkérést, de számomra nem volt kérdés, hogy igent mondok, mert már tudtam, hogy nekem ez kell.
Milyen feladataid vannak pótmamiként?
A vezetőm úgy fogalmazott, hogy az életre kell nevelni a kisfiút, ami bizony kórházi körülmények között nem egyszerű. Nem tehetem le csak úgy a földre mászni, de próbálom tanítani, hogy tapasztalja a világot; hideget, meleget, csipkedjük a faleveleket, hallgatjuk, ahogy csiripelnek a madarak, más gyerekeket figyelünk, kavicsokat fogunk, igyekszem neki megmutatni mindent, ami az élet. Azzal, hogy minden héten megyek hozzá, és csak hozzá megyek, kialakul kettőnk között egy különleges kapcsolat, egyfajta kötődés, ami más önkéntes és egy kisgyerek között ritkán tud létrejönni. Sokat játszunk, az életkorának megfelelően próbálom őt foglalkozásokba bevonni. Persze előfordul, hogy nincs valamihez kedve, ilyenkor igyekszünk azt tenni, amit ő szeretne, mert róla szól ez a dolog. Van saját akarata, sokszor sír is, ha nem az történik, amit szeretne. És ez bizony jó, hiszen a hospitalizált gyerekek nem sírnak. Ők már feladták.
Ez a kisfiú nem adta fel.
Az elmúlt év során egyre erősebben képes érvényesíteni az akaratát, igazi gyerekként. És ebben nekem óriási szerep jut.
Hogy telik egy napja egy ilyen kisgyermeknek ebben a cseppet sem ideális közegben?
Jó, ha kialakul egy napi rutin, erre törekszik az egészségügyi személyzet és jómagam is. Felébred, reggelizik, hetente kétszer jövök hozzá, foglalkozom vele, aztán tízórai, utána érkeznek a gyógytornászok, mászik, játszik, más gyerekekkel, felnőttekkel találkozik, ezt nagyon fontosnak tartom a szocializációját tekintve is, aztán visszamegy, ebédel, alszik, délután újra jönnek az önkéntesek. Sajnos azonban nagyrészt a szobájában tölti az időt, egyedül a rácsos ágyban, amikor nem megy hozzá senki. Ugyan most kapott egy járókát is az osztályon, ami elég nagy, és abban nagyon szeret lenni, mert nagyobb a terület, tud benne kapaszkodva körbejárni, játszani, a játékait kidobálni, egy kicsit szabadabbnak érezheti magát így, nem csak a rácsok mögül látja a világot.
Tudsz arról, hogy ez a kisfiú miért van régóta a kórházban?
Már tanuló koromban szembesültem vele, hogy ő egy koraszülött, kórházban hagyott kisbaba volt, az édesanyja lemondott róla. A szükséges műtéteket itt a PTE Klinikai Központ Gyermekgyógyászati Klinikáján végezték el, itt kezelik, de ha egyszer kikerül innen, örökbe fogadhatóvá válhat.
Tapasztalsz számottevő változásokat a gyermeken, mióta a pótmamijaként tevékenykedsz?
Körülbelül 15 hónapos volt, amikor elkezdtem hozzá járni. A kórházban már mindenki róla beszélt, hogy milyen cuki kisbaba, jómagam is örültem, hogy megismerhettem. Azonban akkoriban még feküdt, csak oldalra tudott fordulni, a hasára nem, év végére viszont már fordult, felült, fantasztikus érzés volt, amikor láttam, hogy ül. Később ezt egyre többször csináltuk, és nagyon-nagyon édes volt, ahogy ezt gyakorolta. Amikor oda kerültem, a fejét is nagyon nehezen tartotta, amikor kivettük és visszatettük, aztán hónapról hónapra a testi fejlődés is látszott rajta, ma pedig már áll, kapaszkodva járni is tud, és teljes biztonsággal ül,
mindez a sok gyógytornának, és talán nekem is köszönhető.
A szellemi fejlődése is szembeötlő. A kezdetektől énekelünk, mondókázunk, bábozunk, igyekszem mindent biztosítani számára, ami egy kisgyermeknek ily módon adható. Ma már ismeri az állatokat, utánozzuk a hangjukat, tudja melyik a kutya, az oroszlán, saját maga nézegeti a képeket, sokat beszélek hozzá, dúdolok, mesélek. Ráadásul az alapítvány fejlesztő pedagógusa is a segítségemre van a további feladatok feltérképezésében és elvégzésében. A kisfiú dinamikusabb fejlődése tehát közös érdemünk.
Jut a pótmaminak a dackorszakból is?
Fején találtad a szöget! Két éves a kisfiú, bizony most ez a korszak jön, le sem tagadhatnánk, amikor például tisztába teszik, forog, dobál, izeg-mozog, mint bármely más korabeli gyerkőc. A helyzet az, hogy ha valamit nem akar, annak már hangot is ad. Az van, amit ő akar, tudomásul kell vennem, hogy most már nem azt játszunk, amit én szeretnék, hanem amit ő. Ez van, változott a világ, hiszen már nagyfiú. Legutóbb például szakadt az eső, amikor belátogattam hozzá. Mindenképpen ki akart menni, hiába mondtam, hogy ez nem jó ötlet, mert meg fogunk ázni.
Hajthatatlan volt, keservesen sírt, potyogtak a könnyei,
így végül megadtam magam, hiszen észérvekkel nem sikerült meggyőznöm. Szóltam a nővéreknek is, hogy nincs mese, kimegyünk. Úgyhogy felhúztuk a kabátot, sapkát, kimentünk, amikor pedig már tudta, hogy sikerült érvényesíteni az akaratát, megnyugodott, és egy csodálatos sétát tettünk a zuhogó esőben. Mi ketten...
Így színesebb a világ! Mindenesetre fel kell tudnod dolgozni érzelmileg és szakmailag is a napi feladatokat. Hogyan nyújt segítséget ehhez az alapítvány?
Amikor elvállaltam, Glória és Bea biztosított, hogy minden segítséget megadnak. Ha esetleg nem bírom, s azt mondom, hogy itt a vége, szóljak bátran, ők mindent megértenek. Mindig mellettem is álltak, pedig bizony voltak komoly mélypontok is, de mindent meg tudunk beszélni, a jót és a rosszat is, támogatnak és szakmai segítséget is folyamatosan kapok. Pszichológus, egyéni és csoportos szupervízió is a rendelkezésemre áll a nehéz pillanatokban. Pótmamiként más problémákkal és feladatokkal is szembesülök, mint más önkéntestársaim, ezért jó személyre szabott képzésben is részesülni. Nagy segítséget nyújtanak abban is, hogy minél gördülékenyebb legyen a viszonyom az egészségügyi személyzettel, s a kisfiú gyógyulásának tempója ne kizárólag az osztály kapacitásain múljon.
Hallom a hangodon, hogy közel került hozzád ez a kisfiú, de vajon felkészültél arra, hogy egyszer el kell engedned ?
Ez...nagyon nehéz... Sokat gondolok erre, és ilyenkor bizony a felszínre törnek az érzelmek. A pótmamiság ugyanis más, mint az önkéntestársaim munkája, mert itt ahhoz az egy gyerekhez kötődünk mi is, nem csak ő hozzánk. Tudom, ésszel felfogom, hogy egyszer remélhetőleg nevelőszülőhöz vagy családba kerül majd, ami az ő javát szolgálja, de mindenképpen nehéz lesz. Rendszeresen hangsúlyozom is, amikor a Nevetnikékes barátaim kérdezik, hogy vagyok, hogy jelenleg minden rendben, köszönöm, de legyetek majd ott, ha nekem is segítség kell. És biztos vagyok benne, hogy ott lesznek, efelől nincs kétségem!
Furcsa lesz, nagyon fog hiányozni az életemből a kisfiú, de ez ilyen.
Jelenleg nem mindenkitől fogadja el az ételt, de lesz majd olyan, hogy már nem kell délelőtt tízre hozzá rohannom a munkából, hogy időben megetethessem, s még maradjon húsz percünk, amit együtt tölthetünk...
Ha már itt tartunk, mennyire lehet ilyenkor önző a pótmami? Azt kívánod inkább, hogy minél tovább látogathasd még ezt a kisfiút, vagy hogy minél gyorsabban meggyógyuljon, s egy számára ideálisabb környezetbe kerülhessen?
Egyértelműen az utóbbi. Ha normál családban élhetne ez a kisfiú, már bizonyára beszélne. Ugyanazt csinálná, mint más két éves. Tehát neki az lenne a legjobb, ha kikerülhetne innen. És tudom, hogy akkor nyilván nem tudok majd menni hozzá. Azt sem tudom, hová kerül majd, tehát nyilván nem állíthatok majd be, hogy megjött a pótmami. Nekem biztos nagyon nehéz lesz, de ez nem rólam szól. Bárhogy is szereti mindenki őt a kórházban, mindannyiunk közös érdeke, hogy mihamarabb elkerüljön onnan, és ne a rácsos ágyban kelljen töltenie a mindennapjait.
A nehézségek ellenére mi az, ami miatt a leginkább érdemes ezt csinálni?
A kisfiú mosolyáért.
Amikor megérkezem hozzá, meglát, mosolyog és sikít egy nagyot örömében, az leírhatatlanul jó érzés, nagyon-nagyon felemelő.
Azért bármit, bármikor szívesen megtennék. Örömmel felállok a munkából, hogy elmenjek hozzá, mert tudom, hogy vár engem. Együtt leszünk, kalandozunk, beszélek hozzá, játszunk, ez mindent megér.
Ezek szerint hosszú távon gondolkodsz az önkéntes munkáról? Nagyon hozzád tartozik?
Igen, most már mindenképpen. Korábban bizony nem gondoltam volna, hogy ilyen szigorú szabályok között fogok egyszer önkénteskedni, mert úgy képzeltem, hogy ez a munka sokkal lazább, hát nem. A felelősségteljes feladatok mellett fontos szakmai kritériumoknak is meg kell felelni, nem csak úgy megyek önkénteskedni, de ez így szép. Ez már az életem része. Ráadásul a jó része az életemnek. Várom ezeket az alkalmakat.
A kisfiú rengeteget fejlődött, amióta foglalkozol vele pótmamiként. Te vajon mennyit változtál?
Nagyon sokat. Szinte az egész életemet átgondoltam, családostól, gyerekestől, mindenestül. A kórházban nagyon szomorú esetekkel is találkozom, és ilyenkor hálát adok, hogy az én gyermekeimmel nem történt ilyesmi, nem kellett hetekig kórházban lenniük, nem betegek és mindig velem lehettek. A szülők és a kis betegek is nagyon örülnek a kórházban, hogy jönnek az önkéntesek, szeretnek minket, várják az érkezésünket, ez nagyon meg tudja változtatni az embert jó irányba. Én is más lettem. Mindig is szerettem szolgálni, segíteni, akkor is, amikor a nagyszüleimet kellett gondozni, vagy a gyermekeimet nevelni. De az önkéntesség más. Itt talán még többet adhatsz. Sokan kérdezték már, hogy mit tudok kezdeni a beteg gyerekek közt. Én úgy hiszem, nem is az a lényeges, hogy betegek. Ők a szememben csak gyerekek, akik kórházban vannak, átmenetileg, vagy egy kicsit hosszabb ideig. Mi így próbáljuk őket nézni, még akkor is, ha innen-onnan csövek lógnak, de látod rajta, hogy ő csak egy gyerek, akivel jót tehetsz. És az embert megváltoztatja, ha adni tud.
A Nevetnikékről azt is sokan tudják, hogy nem csak a beteg kis hősök gyógyulását igyekszik elősegíteni, de egyfajta szemléletmódot is próbál kialakítani országszerte, ami a társadalmi felelősségvállalás jelentőségét illeti. Te is biztatnál másokat segítő kéznyújtásra?
Jó segíteni, igen. Nagyon jó.
Mindenkit ösztönzök, hogy próbálja egyszer ki.
Én megtaláltam a Nevetnikéket, ahol egy olyan csapatba kerültem, aminek jó a részének lenni. Barátaim lettek itt az elmúlt másfél év alatt, akikkel tényleg igazán remek kapcsolatba kerültem. Szeretek velük lenni, foglalkozásokon kívül is, meg is beszélünk sok mindent egymással, nagyszerű a csapat. Ráadásul fantasztikus érzés mosolyt varázsolni a gyerekek arcára. Nem csak a kisfiúéra, akinek a pótmamija vagyok, hanem másokéra is. Ezek a pillanatok olyanok, amiket meg kell tapasztalni.
A Nevetnikék Alapítvány az egyetlen szervezet ma Magyarországon, akik hospitalizált csecsemőkön is segítenek, kiváló szakmai háttérrel, közel 17 éves működési múlttal.
Vegyél részt Te is az országos hálózat létrehozásában!
Részletek itt: https://nevetnikek.hu
Kemenesi Gáborral, a PTE Virológiai Nemzeti Laboratórium vezetőjével a közelmúltban készült interjú a Nevetnikék Alapítvány kapcsán itt érhető el: „Trendi streamingek helyett csatornázzuk be a jót…!” | UnivPécs
