Horváth Norman a KPVK hallgatója, aki alapvégzettsége szerint csecsemő- és kisgyermekgondozó, de elvégzett egy gyógypedagógiai asszisztensi és egy gyermekpszichológiai asszisztensi képzést is. Egy igazi energiabomba, aki mindent megtesz azért, hogy az SNI, BTMN, és úgy általában a fogyatékkal élő gyermekek könnyebben beilleszkedjenek a társadalomba. Még egy mesekönyvet is írt erről!
Miért pont fogyatékkal élő gyerekekkel foglalkozol?
Veszprémből származom, és vártam a buszt, hogy hazajussak. A megállóban volt egy hölgy egy amorfabb arcú gyermekkel - talán valami születéskor történt krízis nyoma lehetett, nem tudom. A gyermek nagyon sírt, és nem csillapodott sem a cumitól, sem a játéktól. És akkor az a nő lekevert neki egy pofont, azzal a mondattal, hogy “most legalább tudod, hogy miért sírsz”. Földbegyökerezett lábakkal álltam. Hogy lehet ilyesmit tenni? Ráadásul egy olyan gyerekkel, aki a világáról sem tud, még az önképe sem alakult ki, nem hogy a környező ingereket is felvegye! Akkor és ott eldöntöttem, hogy belevágok egy társadalmi szintű érzékenyítésbe. Azt gondolom, hogy
a fogyatékkal élők a társadalomban egyfajta árnyékként élnek - én azt szeretném, ha jobban megismernék, elfogadnák őket az emberek, és több lenne az interakció.
Hogy kezdtél neki a megvalósításnak?
Amint bekerültem az egyetemre, a szakkollégiumban lehetőségem nyílt a kutatásra. Akkor vázoltam először nagy vonalakban, hogy a fogyatékkal élők integrációs és szocializációs lépcsőit szeretném vizsgálni.
Mit jelentenek ezek a rövidítések, mint SNI meg BTMN?
Az SNI sajátos nevelési igényűt jelent: szakértői bizottság vélemenye alapján mozgássszervi, érzékszervi, értelmi vagy beszédfogyatékos, több fogyatékosság együttes előfordulása esetén halmozottan fogyatékos,autizmus spektrumzavarral vagy egyéb pszichés fejlődési zavarral küzd. A BTMN a Beilleszkedesi Tanulasi Magatartasbeli Nehezseget jelenti, ezt is a szakértői bizottság méri fel,mely pszichológusból, gyógypedagógusból, orvosból vagy szakorvosból álló bizottság méri fel, ki melyik csoportba sorolható.
A gyerekeknek hány százalékát teszik ki azok, akik speciális foglalkozást igényelnek?
Erről pontos adatom nincs, a KSH sajnos nem szokta mérni, hiszen a munkavállalás miatt elsősorban a felnőtt, ún. megváltozott munkaképességűekre fókuszál. A tapasztalatom azonban az, hogy sokan vannak a speciális figyelmet igénylő gyerekek: például amikor Veszprémben a Hóvirág bölcsődében voltam gyakorlaton, megtudtam, hogy túljelentkezés van. Ezek a gyerekek adminisztratív szempontból nem egy főnek számítanak, hanem többnek, ezért egy csoportszobában – a kevés pedagógus miatt - maximum hat SNI vagy BTMN gyermeket tudnak vállalni, ami elég csekély.
A pedagógustársadalom mennyire nyitott ezekre a gyerekekre?
Azt tapasztaltam, hogy kíváncsiak: van, aki azért, mert fél tőle, és van, aki szívesen foglalkozna fogyatékos gyerekekkel is. Emiatt találtam ki egy érzékenyítő foglalkozást, amit a környező települések iskoláiban szeretnék bemutatni, elsősorban a gyermekekhez szólva.
Írtál egy mesekönyvet is, hogy az érzékenyítést segítsd. Miről szól a meséd pontosan?
A főhős egy autista lány, a történet pedig arról szól, hogyan éli a hétköznapjait. Például néha repdes, mert madárnak képzeli magát. Vagy leírom, milyen egy csendes bevásárlás egy nagyobb szupermarketben, amikor kevésbé élesek a fények, és lehalkítják a zenét - és hogy Alíznak ez mennyire jó. Aztán megkérdezem, hogy játszanának-e ezzel a gyermekkel, esetleg odamennének-e hozzá. A válasz általában az, hogy nem - de csak azért, mert azt is elmondom, hogy Alíz egyedül szeret játszani, ez is tipikus tünet. De amint azt kérdezem, hogy ha Alíz odaülne mellétek, akkor játszanátok-e vele, van, aki azt mondja, hogy persze, sőt, meg is ölelné, más meg azt, hogy mivel Alíz egyedül szeret játszani, ő is egyedül játszana mellette, vagy elfordulna. Már gyerekkorban nagyon meglátszik, hogy mennyire tolerálják az újat, mennyire nyitottak.
Tegyük fel, egy gyerek lát egy Down-szindrómás embert, akinek tipikusan manó arca van - megijed tőle, megkérdezi a szüleit, hogy miért így néz ki az illető. Ez teljesen normális reakció. Viszont a legtöbb szülő nem tud adekvát választ adni.
Ha a gyerek korán tud és hall a fogyatékkal élőkről, - például egy meséből - az megmarad benne lenyomatként, és később nyitottabb lesz.
Miért pont a mesekönyv forma mellett döntöttél?
Az ötlet akkor jött, amikor komolyabban belekezdtem a kutatásba. Indultam a TDK-n és már akkor arra vágytam, hogy legyen egy kézzel fogható produktum, melyben az érzékenyítő szemlélet manifesztálódik. A korai literáció a célom vele. Jobb esetben az esti rituálé a mesekönyv-olvasás, ezért elkezdtem agyalni az érzékenyítő történeteken. Az egyik évfolyamtársamat, Sziveri Tündét kértem fel, hogy alkossa meg a karaktereket.
Van nemzetközi szinten a mesekönyvedhez fogható?
Ennek nem jártam utána, de azt tudom, hogy több érzékenyítő mesekönv van, például a börtönben születettekről, a családból kiemeltekről, az azonos neműekhez vonzódóakról… de a fogyatékkal élőkkel szólóval még nem találkoztam. Egyszer láttam egy finn mesekönyvet, de abban sem az volt a fő téma, hogy a fogyatékkal élők hogyan élnek és fogják fel a külvilág ingereit, ott maga a fő karakter volt szuperhős, aki történetesen fogyatékkal élt.
Ha jól tudom, kiadót keresel.
Írtam többnek is, érdemleges választ még nem kaptam. De nem adom föl, sőt, míg nem jutok előbbre a kiadást tekintve, bővítem a szöveget. Jelenleg egy, a mesekönyvvel kapcsolatos foglalkoztató füzeten dolgozom, ami tele lesz játékokkal.
Mennyire kapsz mindehhez támogatást?
Elsősorban a barátaim segítenek nekem. Schröffel Nóra, Ágoston Bernadett, Miklós Bettina támogatása sokat jelentett, hogy mindent át tudtunk beszélni, illetve egy szőlész- borász hallgató, Huber Tamás segített sokat, aki a lakótársam is volt. (nevetni kezd) Igen, Tamás minden ötletemet elszenvedte, mindenről tud. Ha olyan közeg vett volna körül, ami nem nyitott vagy elszigetel, nem hiszem, hogy itt tartanék!
Van egy saját csatornád is a YouTube-on, a Plüsskaktusz. Ezt miért hoztad létre?
Még a kutatásom kezdetén azt gondoltam, álmodjunk egy nagyot, és elkezdtem interjúkat készíteni, youtuberekkel. Nem tudtam felfogni ugyanis, hogy olyan emberek, akinek több százezren nézik egy meg egy-egy videóját naponta,
miért azzal foglalkoznak, mi van a táskájukban vagy mit ettek egy nap ahelyett, hogy valóban fontos témákat dolgoznának fel.
Amikor láttam a megdöbbent arcukat, akkor esett le, hogy akkor miért ne csinálhatnék egy csatornát én ezekről a dolgokról. Közel 500-an már feliratkoztak, ami ebben a témakörben nagy követőszámnak minősül.
A járvány első hulláma alatt az volt a célom, hogy segítsek a szülőknek. Tippeket adtam, hogy hogyan kössék le a gyereküket. Ismertettem kézügyességet fejlesztő játékokat, alternatív festést (villával, sőt, buborékkal! - a szerk), készségfejlesztő labdagyakorlatokat. A csatornán azt is igyekeztem definiálni, melyik fogalom (SNI, BTMN, stb.) mi fed.
Miért pont plüsskaktusz a név?
Ez voltaképpen egy párhuzam a fogyatékkal élőkre. A kaktusz szúrós növény, amit emiatt általában kevesebben vásárolnak, nem annyira népszerű. Pedig
szerintem a fogyatékkal élők is éppen olyan ártalmatlanok, mint a plüss.
Egyébként a közelben működik egy kézműves kuckó, ahova a környező településekről érkeznek fogyatékkal élők, és kézműves termékeket gyártanak. Szeretnék majd legyártatni velük egy igazi plüsskaktuszt is, aztán a bevételből támogatni őket.
Van más kutatási terved is?
Igen, a ventromedialis prefrontalis cortexet szeretném kutatni az atipikus fejlődésűeknél. Ez az agyrész felel azért, hogy az információkat és a téri bevett információkat a bal vagy a jobb agyfélteke irányítsa. Egy ADHD-snak, vagy egy hiperaktívnak teljesen más az agyszerkezete. Azt szeretném megnézni, hogy az input az hova fut be és az output hova fut ki, majd ezeknek megkeresni az evolúcióbiológiai alapjait.
Ez nem tisztázott még?
Nem, az atipikus fejlődésűeknél egyáltalán nem. Ezt FMRI-géppel lehetne vizsgálni, olyan módon, hogy a gépbe fektetve őket mutatunk nekik képeket, olyasmiket, amikre feltételezhető, hogy egy hétköznapi ember hogyan reagál - mondjuk a szívecskéről általában a család vagy valami pozitív történet jut az emberek eszébe. Arra vagyok kíváncsi, hogy egy Down-szindrómás vagy egy ADHD-s hogyan reagálna ilyen helyzetben. Lehet, hogy maga szín váltana ki reakciót, nem a szimbólum. Nagyon szeretném ezt kutatni, de ez rendkívül költséges. Próbálom a forrást pályázati úton előteremteni.
Bocs, de egyébként nem hátrány ezen a pályán, hogy fiú vagy?
Nem érzem hátránynak. Sőt, szerintem előny. Mikor először mentünk hospitálni,
a gyerekek felszisszentek, hogy “van tanítóbácsi is”!
Nincsenek hozzászokva, hogy férfi oktatja őket, például sokszor “tanítónéniznek”, aztán korrigálják magukat. Újszerűnek számítok az életükben! (nevet) Az évfolyamon ketten vagyunk fiúk, vagyis ez a szakma nem népszerű a férfiak körében - ennek nyilván több oka is van, hogy csak kettőt említsek: a társadalmi megítélés és az anyagi vonzat.
