Élethosszig tartó tanulás – avagy Life long learning. Biztos, hogy muszáj folyton képezni magunkat? Fontos ez? Dr. Barakonyi Esztert, a PTE KTK docensét kérdeztük.
Felkapott kifejezéssé vált a Life long learning. Néha az az érzésem, többen hangoztatják, mint csinálják. Mi a véleményed erről?
Valóban úgy tűnhet, mintha az utóbbi évek nagy felfedezése lenne, pedig nem így van. Mióta világ a világ, a tudás mindig az előrelépés egyik kulcsa volt. Azok, akik most végeznek, 15 éve minden nap iskolában voltak, teljes joggal várhatják azt, hogy többé ne ez határozza meg az életüket. Ugyanakkor maga a tanulás nem iskolarendszerhez kötött, hiszen elképesztően sok más módon is szerzünk információt: olvasunk, beszélgetünk, rengeteget lehet tanulni munka közben akár a tapasztaltabb kollégáktól is. A lényeg az, hogy kialakuljon bennünk az az igény, hogy fejlődjünk. Ez az élethosszig tanulás fontos része. Elborzasztó lehet a gondolat, hogy valaki „sosem szabadul” a tanulástól, de azt látom, hogy amikor visszatérnek a képzésekbe, az – bármennyire is nehéz munka és család mellett tanulni - nagy öröm számukra. Például a levelezős hallgatók többsége elkötelezett és lelkes, mert érzik, hogy a fejlődésük nekik tesz jót.
Mekkora a szünet a befejezett tanulmányok és a tanulmányok újrafelvételek között?
15 éve dolgozom a felsőoktatásban, a Felnőttképzési és Emberi Erőforrásfejlesztési Karon kezdtem a pályám. Az az intézmény azért lett sikeres, mert akkori dékánja felismerte, mekkora éhség van a tudás és a diploma iránt. A rendszerváltás előtti időszakban ehhez alig vagy korlátozottan lehetett hozzáférni: nehéz volt bekerülni az egyetemekre, sokan szerettek volna tanulni, de nem volt rá lehetőségünk, óriási presztízs értéke volt a diplomának. Amikor liberalizálódott a piac, és be lehetett iratkozni, látszott, hogy felgyülemlett egy óriási vágy, sokan szeretnének diplomát szerezni, tanulni, és nyilván ennek vannak anyagi vonzatai: magasabb bért tudnak kérni, jobb munkalehetőségekhez jutnak. Nagyon sokan azért iratkoztak be, hogy átéljék, milyen egyetemistának lenni. Dömping volt. Aztán mint minden hirtelen konjunktúrának, ennek is egyszer vége lett.
Azt tapasztaltam, hogy azok, akik már elérték szakmai karrierjükben azt a pontot, ahol újabb végzettség, újabb diploma nélkül az adott területen már nem lesz továbblépés, keresik az újabb képzési lehetőségeket.
Azt gondolom, hogy ez az alap- és a mesterszak viszonylatában is igaz. Ma, ha valaki alapszakos diplomával lép ki a munkaerőpiacra, kezdőként nem tapasztal szignifikáns különbséget a mesterszakos diplomával rendelkezők fizetéséhez képest. Emiatt gondolják azt sokan, hogy minek fektetnének még két évet a tanulásba. De el fog jönni az a pont a szakmájukban, amikor nem tudnak továbblépni a mesterszakos diploma megszerzése nélkül. Középvezetői szinten túl ritkán lehet enélkül eljutni. Ekkor már nem is elsősorban a papír lesz a meghatározó, hanem az a tudás, ami a következő szintet jelenti.
Mennyire lehet tudatosan felépíteni a Life long learning folyamatát?
Mindenféle terveket kovácsolunk, és a most végzős generációnak elég konkrét elképzelései vannak arról, milyen lesz a karrierjük - ami persze nem úgy lesz, mert az élet mindig más, új és váratlan fordulatokat tartogat. Például munkahelyet vált valaki, megházasodik, vagy egyszerűen valami teljesen más kelti fel az érdeklődését. Szerintem jó, ha az ember nyitott, figyeli a továbblépési lehetőségeket, és nem ragaszkodik foggal-körömmel az előzetesen kialakított karrierelképzeléséhez. A továbblépés nem feltétlenül vertikális karriert jelenthet, hanem horizontálisat is, s ezzel is meg lehet újítani a munkát, új elemeket lehet belevinni. A cégek döntő többsége a munkaköröket úgy alakítja ki, hogy a lehető legegyszerűbben elvégezhető legyen. Egyszerűen azért, mert így a legolcsóbb. Ha valaki már nagyon beleszokott a munkájába, általában vágyik arra, hogy valami újba fogjon, ami sikerélményt okoz. A legtöbb ember a karrierje egyik pontján azon kapja magát, hogy nagyon távol áll attól, amit annak idején elképzelt magának.
A munkahelyek mennyire ismerik fel a munkavállaló újdonság iránti vágyát?
Amikor munkahelyekről beszélünk, majdnem mindig nagy multinacionális vállalatot képzelünk magunk elé, pedig ebből van a legkevesebb. A cégek többsége 10 fő munkavállalónál kevesebbet foglalkoztat, így természetesen a munkaadó teherbírásától is sok minden függ.
A munkáltatók felismerik az újítás iránti igényt, ahogy azt is, hogy fontos, hogy családbarát legyen a munkahely, de korántsem biztos, hogy kellően rugalmasak tudnak lenni ahhoz, hogy erre jól reflektáljanak.
Nyilván a munkáltató is nagyon szeretné, ha lojális, elkötelezett, rendkívül hatékonyan dolgozó munkavállalói lennének, hiszen így jobban tudja saját gazdasági érdekeit is érvényesíteni. De az igények követésére nem mindig van lehetősége.
Vannak olyan munkakörök is, amikben nincs továbblépés.
Nyilván minél magasabb a képzettsége valakinek, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy beleszorul egy munkakörbe.
Milyen hatással van a Life long learning az idősödő társadalomra?
Megnövekedett a várható élettartamunk, és nemcsak hogy tovább élünk, de egészségesek és aktívak maradunk. Nem olyan rég a nők 55 éves korukban nyugdíjba mentek. Ma egy 55 éves nő nagyon aktív tud lenni. Viszont erre készülni kell! Nem azt mondom, hogy a végzés napján az idős korra kell koncentrálni, de fontos, hogy az életpályánkat tudatosság kísérje. Azt gondolom, hogy ennek a generációnak, aki most végeznek az egyetemen, az már nyilvánvaló, hogy idős korára gondoskodnia kell majd a saját anyagi biztonságáról, így kiemelten fontos, hogy legyen társadalombiztosítása. Arra is ügyelnie kell, hogy egy olyan életminőséget tudjon kiépíteni, amiben ő majd boldog, és egészséges idős lesz.
Gondoljunk bele: a nehéz fizikai munka nagy valószínűséggel hosszú távon felőrli a munkaenergiát. Ha a fizikai terhelést szellemivel ki tudjuk váltani, meg tudjuk hosszabbítani azt az időszakot, amíg aktív keresők vagyunk. Ráadásul minél magasabb a végzettsége valakinek, annál jobb esélye van a magasabb életminőségre. Rengeteg oksági modell létezik, amelyek azt mutatják, hogy a képzettség élettani hatásokkal is összefügg, ami a várható élettartamban, egészségi állapotban is megnyilvánul. Ezek pedig nyilván összefüggenek a magasabb életszínvonallal, ami nemcsak anyagi életszínvonalat jelent, hanem a szórakozás, pihenés minőségét, az egészséges életmódot és táplálkozást, az azokra való nyitottságot. Ez fontos összefüggés, és szerintem erre tudatosan kell készülni.
A kérdés, hogy kinek a felelőssége az, hogy minél tovább aktívak tudjunk maradni?
Az állam számára fontos, hogy az állampolgárai minél tovább adófizetők, ne pedig eltartottak legyenek. De az államnak jelenleg erre nincs megoldási rendszere. Könnyű lenne a felelősséget a munkáltatókra hárítani, de a cégek teherbírása nálunk erre nem elég. Építeni lehetne ezzel foglalkozó civil szervezetekre, ők viszont még nem elég erősek nálunk ahhoz, hogy ezzel a problémával foglalkozzanak.
Az aktív korúak sokszor esnek abba a csapdába, hogy a nyugdíjas időszakra idealizált módon gondolnak, ugyanakkor amikor bekövetkezett hamar üresnek érzik a napjaikat.
Nagyon fontos emberi tulajdonság az alkotás iránti vágy, és ezt nem veszíti el senki egyik napról a másikra. Fontos lenne beépíteni átmeneteket, rövidített munkaidőt, társadalmi együttműködéseket.
Például bizonyos országokban nagy hagyománya van az úgynevezett idő bankoknak, amiket munkahelyi közösségek, falu- vagy lakóközösségek működtetnek: mindenki felajánl egy adott időtartamot a közösség számára, amiben mások segítséget kérhetnek tőle – és fordítva. Ha valakinek például arra van szüksége, hogy bevásároljanak helyette, kiveheti ezt az időt a bankból, cserébe mondjuk, vállalhatja, hogy gyerekekre vigyáz. Nyilván ez egy nagy fokú bizalmat feltételez, de a társadalmi hasznosság érzése megmarad.
Magyarországon milyen lehetőséget látsz arra, hogy ez a probléma megoldódjon?
Természetesen az lenne az ideális, ha minden cég figyelne azokra, akik sok időt töltöttek az ő gazdasági érdekeik szolgálatában.
Magyarországon a nagyobb cégek, különösen a nagyobb múltú, rendszerváltás előtt alakult vállalatok, mint amilyen a Posta, figyelnek a nyugdíjasaikra, komoly szociális hálóval rendelkeznek. Nyilván ebben a családoknak is meghatározó szerepe lenne, azonban a családi szerepvállalás kialakult korstruktúrája jelentős mértékben átalakult. A gyermekvállalás ideje kitolódik, így a kisgyermekes szülők szülei már nem biztos, hogy segíteni tudnak az unoka körül, hanem inkább maguk is segítségre szorulnak. Ez szerintem közösségi szintű probléma.
