Debreczeni László nyugalmazott tisztifőorvos. Jelenleg. Ha az élettörténetét nézzük, láthatjuk, hogy van egy időszak, amelyre hosszú évek távlatából is pontosan emlékezik. „Amiért a történetemet hallani szeretnétek, az 1956, amikor ötödéves hallgató voltam a PTE-n.” – kezdi visszaemlékezését a ma már több mint nyolcvan éves végzett orvos. Mi pedig valóban tátott szájjal hallgatjuk a személyes történeteket.
Nem csupán átélte 1956-ot, de meg is élte a történéseket, már a kezdetektől fogva.
Valóban, egyszerűen felkapott a forradalom vihara, amolyan diákvezér lettem. 1956 októberében a forradalom nyitánya országosan és Pécsett is október 22-én, délután kezdődött, amikor egy nagy diákgyűlést rendeztük, amit mi diákparlamentnek hívtunk. Ez volt az az alkalom, amikor az egyetem ifjúsága – kétezer hallgató – a Rákóczi úti udvaron találkozott, az akkori Orvostudományi Kar campusán. A diákparlament szokványos dolog volt. Minden év őszén egy áldemokratikus intézményként működött: összehívták az egyetemi ifjúságot, akiknek az elvtárs bel- és külpolitikai előadást tartott, és ahol pár hozzászóló feltette az előre megírt kérdéseit. De itt közölték azt is, hogy akik a kollégiumi szobában – horribile dictu – a Szabad Európa Rádiót hallgatták, azokat kizárták az egyetemről. Október 22-én az egyik ilyen diákparlament vált tehát a pécsi forradalom nyitányává – erre egy 1991-ben felállított márványtábla emlékeztet az egyetem udvarában.
Mit jelent ez a diákvezér szerep?
A diákparlamentre az egyetem vezetősége kijelölt egy levezetőelnököt, a sors pedig azt akarta ezen a napon, hogy én legyek az. Valószínűleg azért esett rám a választás, mert ismert, köztiszteletben álló felső évfolyamos hallgató voltam, azt gondolhatták, jó leszek oroszlánszelídítőnek, tehát képes leszek a felajzott ifjúság válaszait, reakcióit parlamentáris keretek közé szorítani. Valószínűleg úgy gondolták, mindkét végkimenetellel jól járnak: ha sikerül a szelídítés, megúszták, ha pedig nem, akkor van egy bűnbak, akire lehet mutogatni. Előttetek ismert a történet folytatása: nem csillapítottam a kedélyeket.
Milyen kérdések merültek fel ezen a diákparlamenten?
A feltett kérdéseket két nagy csoportba sorolhatjuk:
az egyik a szabadság, illetve ennek hiánya, a másik a nemzeti függetlenség, illetve ennek hiánya volt.
Legkönnyebben az utóbbit lehet összefoglalni, hiszen tíz évvel a világháború után voltunk, a bennünket felszabadító szovjet hadsereg még nálunk állomásozott, akiket el kellett tartanunk. Így az egyik tömör követelés a
Ruszkik, haza!
volt, amely először cizelláltan szólt, később így, tömören megfogalmazva, hiszen ezt jól lehetett skandálni az utcán.
A megszállást hogyan élték meg az emberek?
Egy személyes történet: amikor megjelent a rendelet, miszerint a rádiókat be kell szállítani egy iskolába egyfajta biztonsági intézkedés gyanánt, akkor az édesapám nemcsak az eszköz hátára írta rá a nevét és címét, hanem annak belső részre is. Eredetileg úgy volt, visszaszolgáltatják a gazdáikhoz a készülékeket, csak ellenőrzésre kéretik be azokat. Azóta sem tudni, a rádió hová került…
Mindenkit érintő zsarnokság és szegénység uralkodott. Jegyrendszert vezettek be, minden termék jegy ellenében volt megvehető, meghatározott mennyiségben: a hús, a tej, a kenyér… Akkoriban tízezreket börtönöztek be, a parasztságra pedig beadási kötelezettséget vetettek ki. Ha a tyúk nem tojta meg az adott számú tojást, vagy a koca nem ellett elég malacot, az szabotázsnak számított.
A zsarnokság nagyon erősen dominált ebben az időszakban.
Illyés Gyula 1950-ben írt verse, az Egy mondat a zsarnokságról hosszú strófákon keresztül mutatja be az akkori szemléletmódot. A zsarnokság volt az úr a családi közösségben is, ahol a gyereknek azt mondták, amit otthon hall, azt másnak nehogy továbbadja… Ez volt a politikai rendszer. Emellett természetesen az anyagi problémák is gyötörték az embert, ebben az értelemben is szorított volt a helyzet Magyarországon. A hadsereg végigvonulásán különösen Budapest szenvedett sokat, de egész Magyarországot tekintve elmondható, hogy elhurcolták minden mozdítható javunkat, legyen az ló, traktor, bicikli vagy – a már ismert történet alapján – rádió.
Diákként hogyan lehetett megélni 1956-ot, illetve annak előzményeit?
1952-ben érettségiztem, addig gimnazista voltam. Már akkor osztálytitkárok voltak, az osztály faláról le kellett vennünk a keresztet, a köztársasági indulót kellett énekelnünk, illetve tanár elvtársnak szólítanunk a tanár urat. A fizikakönyvünkben mindent az oroszok találtak fel, a történelemkönyvről nem is beszélve; ebből eleinte a régi verziót használtuk, később órák teltek el azzal, hogy fekete tintával kihúztunk bizonyos mondatokat, bekezdéseket.
Egyszer a falon lévő faliújság Rákosi-képére valaki bajuszt, szakállt rajzolt. Ezt követően kijött az ÁVH, bezárták az iskola kapuit, ujjlenyomatokat vettek a folyosón, mindenkit kihallgattak.
Halálosan komoly szigor ült az arcokon. Végül kizárták azt az osztálytársunkat, akinek a neve alapján kiderítették, hogy rokonai élnek Jugoszláviában. Bár nem lehetett rábizonyítani a tettet, sőt, ő letette a nagyesküt, hogy nem tartja velük a kapcsolatot, de nem számított, végleges volt a következmény.
És egyetemi hallgatóként?
A pécsi egyetem viszonylag szigorú politikai vezetés alatt állt. Ellenben egyetemi hallgatóként a tanulmányainkat előtérbe tudtuk helyezni. Az orvostudomány amúgy is egy olyan stúdium, ahol sokat kell tanulni; a pécsi egyetem értékes, használható, rangos diplomát adott. Viszont, például 1951-ben, amikor az ország a Jugoszlávia elleni háborúra készült, egy egész végzős évfolyamot behívtak katonaorvosnak, mivel százezer fő fölé növelték a hadsereg létszámát, ahová kellettek az emberek.
De személyes történetem is van. Egy március 13-i urológiai klinikai gyakorlaton voltam éppen, amikor egy nővér lépett a kórterembe, és megkérdezte, van-e a jelenlévők között egy Debreczeni László nevű orvostanhallgató. Jelentkeztem. Ekkor elárulta, hogy
két bőrkabátos úriember keres engem. Mindannyian tudtuk, mit jelent ez.
Kimentem hozzájuk, majd a bőrkabátos emberek közölték velem, hogy letartóztatnak. A kihallgatás során el kellett mondanom, mikor, hol voltam, mit csináltam, kivel. Leírtam nekik egy szöveget ezzel kapcsolatban, amit összetéptek, mondván, az igazat kérik. Ezt követően három napig nem szóltak hozzám, hadd érezzem, hogy egyedül maradtam. Amikor végül három nap után ismét kérték, hogy neveket írjak, akkor azokét jegyeztem le, akikről tudtam, hogy már messze, legalább Bécsben jártak. Ezt követően nyílt az ajtó, és egy hatalmas ütést mértek a fejemre. Eldőltem a székkel együtt. Mire hátranéztem, már becsukódott az ajtó, majd megszólalt a kihallgatóm: „Látja, vannak köztünk ilyenek is. Ha az én, emberibb módszeremet szeretné, akkor írja le azokat a neveket”… Ez a huzavona hetekig tartott. Néha kivittek az udvarra, ha valaki jött a folyosón, akkor a fal felé kellett fordulnom, nehogy lássam, ki van még bent.
A cél az volt, hogy érezzük, csak saját magunkra tudunk támaszkodni, egyedül vagyunk, az az egyedüli lehetséges út, ha velük együttműködünk.
Nem volt könnyű helyzet bezárva lenni. Alapvetően a bizonytalan sors is nehéz volt. Persze utólag, ha az ember áttekinti az életét, látja, hogy minden rosszból volt kiút, de ott, abban a helyzetben nem tudtam, mit hoz a jövő, hogy éppen a kivégzésemre visznek-e vagy sem.
Ha jól tudom, ezt a bezártságot többször is megtapasztalta.
Pécsett november 4-én hajnalban dördültek be a szovjet hadsereg T-54-esei. Aznap foglyul ejtettek minket. Ha az ember életében vannak mélypontok, máig felidézhető állomások, ez az egyik azok közül.
Felidézhető a döbbenet, az, hogy nem gondoltuk, mindez megtörténhet velünk, hogy mennyire gyanútlanok voltunk, és hogy milyen gonosz a világ, hiszen a nemes eszméket – a szabadság, függetlenség eszményét – vérbe fojtják, s elkezdődik a megtorlás, a bosszú.
A letartóztatások idején sokan elmenekültek. Engem is megkerestek a barátaim a menekülési szándékkal, de nem mentem velük. Úgy gondoltam, nem tettem olyat, ami miatt megtorlást kellene érdemelnem, nem tapadt vér a kezemhez. Másrészt ez az én hazám, „a nagy világon e kívül nincsen számomra hely”, és ezt komolyan így gondoltam, ebben a szellemben nevelkedtem.
Végül három és fél év börtönt kaptam másodfokon, azzal az indoklással, hogy nem parancsra, hanem önként cselekedtem. A három és fél év utólag borzasztó ítéletnek tűnik egy huszonkét éves ember számára, de akkor megkönnyebbülés volt – azokhoz az ítéletekhez képest, akiket tíz évre vagy életfogytiglanra ítéltek.
Gondolom, a szabadulás még nagyobb megkönnyebbülést okozott.
Két év és egy hónap után, az 1959-es első amnesztiakor az öt évnél kevesebb időre ítélteket szabadon bocsátották, az ítélet második felét – rendőri felügyelettel – felfüggesztették. Ott álltam a gyűjtőfogház előtt, tizenöt kilóval soványabban, két évig raktári csomagban tartott, gyűrött ruhákkal, sápadtan – de hihetetlen boldogan, feltételesen szabadlábon.
Akkor még nem tudtam, hogy ott volt mögöttem a 301-es parcella, ahol cirkuszi és állatkerti nagyállatok tetemei között, másfél méter mélyen, hasára fordítva, hátul dróttal összekötözött kézzel, kátránypapírba göngyölve, ott feküdt az ország utolsó törvényes miniszterelnöke…
Kiléptem a kapun, nagyot sóhajtottam – „Uram, adj jelet!” –, majd megjelent egy taxi, amely elvitt egészen a Déli pályaudvarig. A sofőr a megérkezéskor nem fogadott el viteldíjat, ellenben hosszan megszorította a kezemet. Ezek voltak ebben az időszakban azok a pillanatok, amikor az emberi szolidaritás utolsó megnyilvánulásait megtapasztaltam. Hiszen amikor kijöttem, egy más világ fogadott. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy az a nemzet, amelyben háromezren adták életüket Budapest utcáin, és amelyben tömegek vonultak a lyukas zászlók alatt, elfogadja az akkor jelenlévő rendszert. De ez történt.
Mindezt hogyan lehet ma értékelni, akár a saját, akár a ma élők szemszögéből?
Nem mérlegeltünk, nem féltünk – minden, amit tettünk, cselekvő hazaszeretet volt. Nemcsak mondtuk, hogy mennyire szeretjük, tiszteljük a hazát, hanem tettünk is érte. Szoktam mondani a mai gyerekeknek, hogy ők egy szerencsés nemzedék részesei. Nekik nem kell az életüket, az egzisztenciájukat kockára tenni, mindezt feláldozni a közösségért, a hazáért. Úgy gondolom, minden nemzedéknek megvan a maga feladata, és így, természetesen, ugyanúgy megvan a mostani nemzedéknek is a maga gondja-baja, harca, küzdelme, győzelme és veresége. Most nem a barikádra menetel a cél, hanem a tisztességes munka, a jól-tanulás, az elsajátított szakmák és nyelvek ismerete.
Célszerű olyan morális, erkölcsi tartást felvenni, valamint olyan érzülettel viselkedni, hogy az ne csak az egyéni sors felépítéséhez legyen jó, hanem a közösség építéséhez, szeretetéhez és tiszteletéhez is.
