close
CímlapKultúraAz idő a Varázshegyen is kérdéses

Az idő a Varázshegyen is kérdéses

2020. március 31.

1. Thomas Mann: Varázshegy

Az idő mindig kérdéses. Mármint, hogyan múlik. Miként telik el. Ahogy perceg a szú, ahogy a hirtelen lett tavaszból másnapra tél lett. Eszembe jutott a kavargó hóesést nézve az ablakból. Ez a Varázshegy. Kicsit bámulgatni az ablakból a hópelyhek táncát. És közben prózafutamok mennek a betegségről, a nyugati civilizáció menthetetlen dekadenciájáról… Leemeltem a polcról. Nem is emlékeztem, milyen nehéz. Mármint, ha ránéz valaki egy ekkora könyvre, nem az jut eszébe róla, hogy ide nekem, elolvasam hamar! Na, de azért nem egy Háború és béka. Mégis bevallom, ha véltelenül ráesne az asztal sarkáról a kislábujjamra, sokáig szentségelném hangosan Thomas Mann nevét.

Szóval Varázshegy. Nekem ez most újra-olvasás laza huszonöt-huszonnyolc év után. Mennyire üdítő elmerülni benne. Kinn kavarog a hó, amikor belekezdek, mire egy fejezettel végzek, már esett tizenöt centi. Első megállapítás: ennek a Thomas Mannak mennyi, de mennyi ideje volt. Akár íróként is. Érződik a fegyelmezett és pontos munka, érződik a zsenialitás, melynek szinte nincs felső határa. Mennyire másképp telt az idő akkor. Jutott idő az alaposan végiggondolásra? Mi is ez a Varázshegy? Egy hely olyanok számára, akikre nem feltétlenül van szükség. Akik magukat keresik, akikben benne lenne a lehetőség – benne volt, lehetett volna, vagy csupán jóravaló csecsemőként indultak – de mégsem sikerült nekik. Mi? Hát mivel ez egy betegségregény, hát ugye legtöbben meghalnak benne. Egy kúra kb. hét évig tart ebben a szanatóriumban, s közben nevelődésről is szó esik, esszéregény formában. Fejlődésregény? Mennyire ismerős forma, még érettségi időszakból. Azóta eléggé megkérdőjeleződött a fejlődés fogalma bennem. Ma bevezetném a változás regénye fogalmat. Ahol puffognak a tézisek. Pszichológiai elemzésekben merülünk el. Olyan elvont magasságokba keveredhetünk, ahová a mindennapokban kevésszer emelkedhetünk. Ehhez kell egy Varázshegy. Kell egy vírus. Amit nem is látunk, és mégis van. Ahogy belefeledkezem az olvasásba, már rég elmúlt éjfél. Az a rohadt hó – áldassék a csapadék bármilyen formája, porzott kinn a föld, de mégsem járja, hogy március végén essen az első hó! A klímaváltozás is összekaphatná magát végre! – meg csak esik. Most a Mecsek is varázshegy. Egy kicsikét. Karantén, home office, vagy amit akartok! Hajnali háromkor dőltem ki első lendületből a Varázshegy olvasásból, majd száz oldal után. Baromira olvasmányos ez a könyv. Mondhatni mulatságos. Mert a cselekménye három közepesen bővített mondatban elmondható lenne. Csakhát a megformáltság. Az a fontos.

Mivel számomra ez újra-olvasás, a könyv belső logikája is egyre jobban feltárul. A narrátor erősen túlhajtott szerepe mai ésszel megmosolyogtató, ahogy a kor technikai újdonságai iránti rajongás is az – az írók agyába vésendő: ami abban a korban csoda, száz év múlva a mindennapok része. Ahogy a röntgenképről ír Thomas Mann, azt tanítani kellene. És mégis, hiába porosodott be a szöveg itt-ott – bocsánat a merészségért, de mégiscsak közel százéves már a könyv – kitűnő munka.

Thomas Mann a TBC gyanús feleségét látogatta meg Davos közelében egy szanatóriumban, s éles szemmel észrevette azt a komikus alaphelyzetet, hogy egy intézményben tartózkodnak emberek, akiket meg akarnak gyógyítani, s közben ők maguk csak a betegségükkel foglalkoznak, ráadásul rangsor alakul ki köztük, azt lehet komolyan venni, aki már nagyon beteg. Ha ránézek a hírfolyamra, egy óriási varázshegyen érzem magam. Minden a vírusról szól. Politikai csatározások is akadnak. De mindenki csak a betegségével foglalkozik. Davos mellett lázmérővel a szájukban császkáltak a hegyen két bundazsákban töltött, előírt fekvőkúra között, mi meg a lakásban böngésszük a netet, hogy van-e valami hír. Még a vécére is mobillal járjak? Akkor inkább olvasom a Varázshegyet.

Thomas Mann az I. Világháború miatt félbeszakította a regényírást. Mintha az egészet az tartaná össze, hogy azon gondolkodik a szerző, hogy mi legyen a koncepció. Menjen vagy maradjon? Ahogy Müller Péter Sziámi énekelte: „Nem tudom eldönteni szívem, hogy itt rosszabb vagy ott jobb, nem tudom eldönteni szívem, hogy hamburger vagy hot dog!” Ez tartja össze a regényt. A folyamatos kétség. Lebeg az egész szerkezet. Abbahagyjam vagy ne alapon.

Az a rohadt hó már a második napja esik. De feltűnt végre Clawdia Chauchat! Mennyire szerelmes voltam ebbe a nőbe én is! Kerestem magamban a tüneteket. És most – huszonévvel később – végre megfejtettem, hogy ez a nő is csak egy nyavalyás ürügy volt a jó Hans Castorp életében, egy ürügy arra, hogy tovább maradjon a szanatóriumban. Emlékszem, annyira izgatott ez a nő, hogy utánanéztem, hogy kell kimondani a nevét.

Madame Chauchat! Mádám Sosó!

Mynheer Peeperkorn alakja is sok párhuzammal rendelkezik korunkban. A holland pénzmágnás, aki öreg, de maga alá képes gyűrni akár Madame Chauchat, akár bármi mást is. Kéjesen olvastam azt a részt, ahol a domináns Peeperkorn hangját elnyomja a vízesés dübörgése. Őserő VS Elemi erő: 0:1!!!

A Varázshegy fejlődésregény része elképesztően gazdag. Nem tudom, hogy ki lenne képes ekkora tudásmennyiséget a korral szinkronban összefoglalni, ütköztetni. Vannak a filozofikus elmélkedések, hegyi peripatetikus séták, holmi kőszáli Szokrátész, Platón és Arisztotelész módján szembesülünk egymásnak feszülő elméletek vitájáról. Settembrini Herr Naphatval vitatkozik. Utóbbit Thomas Mann Lukács Györgyről mintázta. Ha még tudja valaki, ki volt ez a magyar filozófus. Szóval a regényben ez egy filozófiai esti iskola. Gyorstalpaló? A peripatetikusok kikérdezés nélküli tanítási metódusa miatt Hans Castorp „fejlődik”. Közben a filozófia tanfolyamot meg-megszakítja a szanatóriumi élet leírása.

Ettől jó a regény. Hogy lebeg és a földön is áll, két lábbal. Közben mi mást tesz, vagy tehet az ember, az olvasó, Hans Castorp-pal egyetemben. Kérdéseket tesz fel önmagának.

Mi a fontosabb? Az ész? Az értelem? Hogy lehet felnőtté válni?

Gondolkodó lénnyé? Mi mindent kell elviselni? Mit tegyen? Legyen szerelmes? Legyen öngyilkos? Elég szemlélődni?

Közben még mindig esik a hó. Kimentem lapátolni. Egy nárcisz is kifordult a hóból. Hiába dolgoztam, megmaradt a dilemma. A jó Hans elmegy a háborúba. A Varázshegyről lejönni csak így lehet? Van-e egyáltalán döntési lehetőségünk. Mármint, hogy abból jó jöjjünk ki. Vagy csak megtörténnek a dolgok? Velünk, általunk. Mindegy hogyan.

Balogh Robert

Balogh Robert

A hozzászóláshoz be kell jelentkezni