Íratlan hagyomány, hogy az UnivPécs a Pécsi Tudományegyetem Instagram csatornáján már a Fényfesztivál első napján bejárja a Fény útját, hogy megmutassa, mely helyszín mit rejt. Idén Csortos Szabolcs, az UnivPécs fotósának más irányú teendői miatt nem együtt, hanem egyedül próbáltam ezt abszolválni, ahogy azt az insta-sztorikban több, mint ezer olvasónk követhette is. Álmomban sem gondoltam volna, hogy éppen a Resonautica lesz az, ahol energikus utam majd’ egy órára megtörik. Ráadásul azóta erről álmodom.
Szakrális hely
A produkció helyszíne a Jakováli Hasszán Dzsámi volt, ami Magyarország egyik legjobb állapotban fennmaradt török építészeti emléke a 16. századból - a dzsámi mellett ugyanis még áll a minaret. Az épület idén áprilisban nyitott újra, egy török-magyar kapcsolatokat, a törökök kávékultúránkra tett hatását, a táncoló dervisek pécsi világát is bemutató tárlattal, melynek a mohácsi csata pontos földrajzi helyszínének pontosításához és Szulejmán szultán szívének megtalálásához köthető PTE-s szakember, dr. Pap Norbert volt a kurátora. Aki akarta, a kiállítást is megnézhette a karszalaggal.
Gyógyulás
Azt talán kevesen tudják, hogy a Kórház tér és a dzsámi környéke évszázadok óta a gyógyítás helye Pécsen. Már a tizenkettedik században is kórház volt a környéken, innen ered tér neve, és az alatta lévő városrészt emiatt hívják Ispitaaljának (vagy az ispotály alatti résznek). A dzsámi tőszomszédságában 1730 körül pestiskórház alakult, majd az 1800-as évek közepén közkórházzá alakították át, hogy az 1920-as évek végéig városi kórházként működjék. Ma a PTE Klinikai Központjának egységei ölelik körbe a dzsámit. Még a Koronavírusellátó Központ is a közelben van.
Lebegés
Előzetesen annyit tudtam, hogy ez a fényalkotás “egy fizikai hangokból és képekből komponált kísérleti audiovizuális fényélmény”. Az önkéntes, aki bevezetett a terembe, azt mondta: “Feküdjön le a földre, úgy sokkal élvezetesebb!” Le is dőltem egy szőnyegre, és a fejem alatt egy párnával figyeltem, mi folyik a kupolában. Nem tudom, hogy az alkotás folyamatára gondoltak-e, amikor a fényes produkciónak a Resonautica címet adták, de az egész mintha kifejezetten erre a kupolára, épületre, helyszínre, városi térre íródott volna, és mind a tér szakrális, mind a környező gyógyító erőivel rezonált.
Hangtálak, üvegharangok, gongok rezgései varázsoltak fényt a kupolába úgy, hogy a közvetítő egy tál víz volt. A kezdeti lassú, körkörös fodrozódást vibráló körök váltották föl, majd apró, molekula-szerű vízcseppek őrült, de ritmikus pezsgése következett, ami végül lecsendesült és eloszlott. A nagy belmagasság és a kupola homorú belseje egy fehér
szappanbuborék közepébe szippantotta a nézőket,
hogy a kb. hatperces program indulása és lecsengése között szépen visszahuppantson a szőnyegre. A legtöbben automatikusan savászana-pózban élvezték a produkciót, de láttam olyan nagyobbacska gyereket is, aki ujját szopva magzatpózba gömbölyödött a látványtól. Mert miközben minden erőfeszítés és rákészülés nélkül relaxáltam, mellettem sorra váltották egymást az előbb szaggatottan-zihálva levegőt vevő, majd lassú sóhajokkal szuszogó fesztiválozók. A tökéletes fénygömb közepébe emelkedve nem volt semmi súly, semmi tér, csak a semmi volt, és a rezgések által létrejött zsezsgő-pulzáló ÉLET, ami elenyészik, majd feltámad.
Pótolhatatlan jelenlét
Próbáltam rögzíteni az élményt, több, a fesztiválról lemaradt barátnak mutogattam a felvételt, és ők rendkívül udvariasan végig is nézték a videóim. Csortos Szabolcs itt bemutatott gyönyörű fotói is szépen mutatják, milyen volt a fényalkotás. De
visszaadni azt a fantasztikus gyógyító, relaxáló élményt, amit a dzsámi gyomrában meg lehetett tapasztalni, szerintem lehetetlen.
A napokban átszeltem a Kórház teret, és az jutott eszembe a dzsámiról: hát ez az a hely, ahol egy fényátjárón átúsztam az univerzum közepébe, lebegni.
