close

Drukker

2019. február 08.799Megtekintés

Fabetűk tűntek fel a Király utca 48. szám alatti kirakatban, s aztán jött egy kiállítás: a régi nyomdagépek között létrejött Rendet! című tárlat szerintem elbűvölt mindenkit. (Erről lásd a Más matéria című cikket az UnivPécs.com-on!) Ez a hely a DRUKKER, ahol egy főleg Művészeti Karos volt és jelenlegi hallgatókból álló közösség kísérletezget, mégpedig eredeti, az 1860-as évekből való, egykor Pécsett is működő nyomdagépeken alkalmazva a ma technológiáját. Böhm Gergely a Képzőművészeti Egyetemen szerezte a diplomáját, jelenleg a PTE MK doktorandusza, oktatója és ezzel párhuzamosan tanít a Művészeti Szakképzőben is. A DRUKKER egyik alapító tagja. Figyelem: a szöveg olvasásához ajánljuk elképzelni

a nyomdafestékszagot, a fekete ódon gépmonstrumok auráját és a papíron behorpadó betűk tapintását!

El tudnád magyarázni úgy, hogy egy laikus is megértse, mi a különbség a magasnyomtatás és a ma szokványos, ofszet nyomtatás között?

Egy blogon olvastam, hogy az ofszet nyomtatás olyan, mintha megcsókolnánk egy szalvétát, és azt nyomnánk hozzá egy nő arcához - a magasnyomtatásnál pedig nincs szükség közvetítő eszközre. Szerintem ez a hasonlat jól elmagyarázza a lényeget. Már magában a nyomtatás szóban is benne van az, hogy az ember látja az anyag torzulását, átalakulását, és hogy ott volt egy erő, aminek lett egy ilyen hatása. Ehhez képest teljesen más érzetet ad egy nyomtatott anyagnak az, amikor sík a nyomófelület, és csak a festék kerül rá a papírra. A kettő szellemiségében is különbözik egymástól. A hallgatókkal is sokat szoktunk beszélni arról, hogy a gyorsnyomdai környezet rászoktatott minket a tintasugaras és lézernyomtatóval készült plakátokra, névjegyekre. Ezek viszonylag kötött anyagok és eljárások olyan értelemben, hogy kötött, hogy milyen alapanyagra készülhet a nyomat, milyen lesz a festék felülete, állaga. Már nem gondolkodnak anyagban az emberek: a monitoron megvalósítanak valamit, és azt, hogy ez hogyan megy át az anyagba, már nem gondolják végig. Ezt a fajta elanyagtalanodást szeretnénk visszafordítani.

Teljesen különböző utakon, de a közösségünk minden tagja kapcsolatba került a magasnyomtatással, ezekkel a gépekkel, illetve a nyomdászattal. Ettől a ponttól könnyű belegravitálni a teljesen primér nyomdai eljárásokba, mert hihetetlen nagy kultúrája van! Ami engem illet: tervezőgrafikus vagyok, elsősorban könyvtervezéssel foglalkozom, és ezen belül is ez az irány érdekel, például az, hogyan lehet, mondjuk dombornyomással különböző extrákat vinni a viszonylag száraz nyomdaipari megoldásokba. A diplomamunkám is egy kísérleti könyvterv volt, a mohácsi busóálarcokról szólt. De mindenkinek megvan a maga sztorija. A DRUKKER-ben résztvevők közül sokan a Művészeti Kar tervezőgrafika, illetve más szakjaira járnak vagy jártak.

Honnan jött az ötlet ahhoz, hogy ezt véghezvigyétek?

Varga Balázzsal ketten vágtunk bele legelőször. Ő pécsi rendezvényeknek tervezett plakátot, és szintén érdekelték a régebbi nyomdatechnikai eljárások. Megismerkedtünk Novokrescsenszkov Tamással, aki Pesten a Tolnai utcában, majd később Vecsésen szervezett egy nyomdaipari kiállítást, és ehhez kapcsolódóan workshopokat is meghirdetett. Ilyen szinten ő foglalkozik ezzel az országban egyedül úgy, hogy a gépek használhatóak is. Én egyébként egy munka révén már ismertem őt: Gellér B. István könyvborítójának egyes részeit magasnyomtatással kellett kinyomni, és a Dabasi nyomdában, ahol a borító készült, erre a munkafázisra őt hívták. Novokrescsenszkov Tamás volt a gyújtóláng, neki köszönhetően nyerhettünk bepillantást a magasnyomtatásba, és azt is megmutatta, hogy ez nem elérhetetlen. Egyébként tartjuk vele a kapcsolatot, sőt, az egyik gépünket tőle vettük. Aztán elkezdtünk agyalni azon, hogy jó lenne a régi gépekkel foglalkozni. Ezzel párhuzamosan elkezdtem Pécsen a doktori iskolát, a témám pedig ennek köszönhetően a következő:

régi nyomdai eljárások a jelenkor grafikájában, illetve a digitális és kézi nyomdászati felületek közti különbségek és interakciók.

Mostanában olvastam egy cikket arról, hogy találtak 1994-ben elásott időkapszulát, amibe akkor modernnek gondolt információhordozóra tettek rá dolgokat, de ma már nem lehet elolvasni, mert nincs hozzá eszközünk. Azt mondtad a kiállítás kapcsán, hogy az ’50-es 60-as évekig használták ezeket a gépeket. Technológiai szinten mekkora váltás ment végbe azóta? Egyáltalán miért fontos az, hogy ezekhez a típusú technológiákhoz visszatérjünk?Mi a hagyományos régi, magas nyomtatás kapcsán nem egy skanzent vagy egy emlékszobát akartunk létrehozni, hanem meg akarjuk találni ezeknek a gépeknek a jelenkori funkcióját. Vagyis nem reprodukálni akarjuk a korabeli működést, hanem olyan dolgokat akarunk rajtuk csinálni, amiket ezeken a képeken még soha nem csináltak, nem olyat, amit 100 évvel ezelőtt.

A mai technikai eljárásokkal vegyítve akarjuk használni a régi gépeket, és ebből akarunk valami olyasmit létrehozni, ami eddig még sosem létezett.

Több hullámban történt ez az átváltás. Mi az 1860-as évek második felére lőttük be a gépparkunk kialakítását, és ennek a szempontnak megfelelően kerestük a gépeket. A másik szempont pedig az volt, hogy olyan gépeket szerezzünk meg, amilyenek nagy valószínűséggel Pécsett is működtek. Ezért belevágtam egy levéltári kutatásba, és egyebek között összegyűjtöttem az akkori pécsi nyomdák összes leltári adatlapját. Elég nehéz olvasni ezt a kézírást egyébként, de egy idő után belejöttem. Akkoriban még teljesen máshogy nevezték ezeket a gépeket. Hogy egy példát mondjak: időbe telt, mire rájöttem, hogy az „amerikai” melyikre vonatkozik. Nehéz volt ezeket visszakeresni. Az egyértelmű volt, hogy Pécsett bécsi gépeket használtak.

 

Miért éppen az 1860-as évekre koncentráltatok?

Azért, mert ezeket a gépeket egy személy is tudja működtetni, még nem szükséges hozzájuk gőzgép. Az 1860-as évek után váltotta fel a kézi hajtást az, hogy a terem alatt elhelyezett gőzgépek közvetítették szíjakkal az emeletre a hajtóerőt. Számunkra ez azért volt fontos, mert részben azt szerettük volna, ha emberi hajtóerővel működik minden, nem szerettünk volna áramot - gőzgépet meg különösen nem! Ugyanakkor egyfajta minőséget is szerettünk volna, ami ezekkel a gépekkel már elérhető. Vagyis alkotói szemszögből közelítettünk a témához, a kezdetektől a mostani technikai lehetőségeket szerettük volna ötvözni a régi gépek által kínált lehetőségekkel. Így az anyag, a technika, és a szellemiségünk más, új üzenettel bíró produktumot hoz létre.

Milyen nyomdák voltak akkor Pécsen? És milyen közönséget szolgáltak ki?

Három nagy nyomdászdinasztia volt Pécsen: a Lyceum volt az első (ennek örököse lett később az Engel nyomda), a Taizs és a Madarász. Az 1860-as években egy viszonylag rövid időszak alatt egyszerre, egymás mellett működött mind a három. Érdekes történetekre is bukkantam: például Madarász Endre a historista festő, Madarász Viktor bátyja volt. Amikor Madarász Endre megnyitotta a nyomdáját, egy életnagyságú Gutenberget ábrázoló festményt ajándékozott neki a testvére. Erről a Gutenberg-portréról csak egy nagyon rossz minőségű fényképet láttam a levéltár egyik nyomdászati kiállításán, de amíg a nyomdája működött, a festmény ott lógott Madarász Endre íróasztala mögött. Elvileg most is itt van a városban, csak még nem sikerült kinyomoznom, hogy melyik raktárban van.

Ahogy – a kezdetben a német, majd magyar nyelvű – újságok megjelentek, úgy nőttek ki a semmiből a nyomdák. A sajtó és a napilapok mellett az is katalizálta a nyomdaipart, hogy a Monarchián belül viszonylag gyorsan lehetett az ólombetűket és a nyomdagépeket is visszaolvasztani, illetve mindig akadtak olyan elromlott nyomdagépek, amikből egy újat lehetett szerelni. Ezért nem maradtak fent nagyon régi ólombetűk: ahogy elkoptak, eldeformálódtak mindet visszaolvasztották – aztán újat készítettek, tehát a betűk folyamatosan cserélődtek. Egy olyan meredek történetet is találtam, ami szerint az Engel nyomda betűkészletei, miután teljesen tönkrementek, az osztrák hadsereghez kerültek, és Bem tábornokot azokkal a golyókkal lőtték, amiket az Engel-féle ólombetűkből öntöttek ki. Ennél nemesebb kapocs, hogy a nyomdászat története úgy kezdődött Európában, hogy ugyanazzal a géppel készítették az első könyveket, mint amivel a bort. Pécshez visszatérve:

annak, hogy a nyomdászat mennyire szervesen jelen volt a város életében, az itt élők hétköznapjaiban, sok nyoma van.

Rengeteg ház, még olyanok is, amikről nem is gondolnánk, eredetileg nyomdának épültek, és Pécs legszebb épületei között vannak.

Gondolom, van, aki rajtatok kívül is ápolja a pécsi nyomdatörténetet. Közülük kik, hogyan befolyásolták a DRUKKER alapjainak létrejöttét?

A Ferencesek utcájában volt 2015-ben egy kisebb nyomdatörténeti kiállítás, amit Balázs András tördelő-betűszedő szervezett. Vittem oda csoportokat, egyetemistákat és művészetiseket is. Beszélgettünk Balázs Andrással, és kiderült, hogy neki nagy álma volt, hogy létrehozzon egyszer egy ilyen kiállítást, de sajnos nem tudott állandó helyet szerezni, sem folyamatosan nyitva tartani, ezért telefonon kellett időpontot egyeztetni. De nagyon hasznos volt, sokat mesélt, végigvezetett minket a gyűjteményen, aminek a törzsanyaga egyébként Borsy Károly hagyatékára épült. Olyan kincseket lehetett ott látni, mint amilyen például a pécsi Littke pezsgőgyár címkéjének eredeti litóköve. Ez három évvel ezelőtt volt, és mi már akkor elmeséltük neki, hogy egyszer szeretnénk egy ilyen helyet. Ő pedig erre felajánlotta a kiállításnak azt az anyagát, ami fölött rendelkezett! Sajnos utána tragikus hirtelenséggel elhunyt Balázs András. Viszont közben a levéltári kutatásom révén megismerkedtem Borsy Judittal, aki az említett kiállítás gyakorlathoz leginkább kötődő részeit, olyan eszközöket, amiket néhány évtizeddel ezelőtt még valóban használtak, ránk bízta. Így kerültek ide a betűszekrények, olyan 30 betűkészlettel. Megkaptuk a fabetűket is, hogy használhassuk. Mindez óriási lendületet adott az ügyünknek! Egy-két gépünk is megvolt már. Akkora volt a lelkesedés, hogy elkezdtem felkutatni a gépeket úgy, hogy a saját félretett pénzemből finanszíroztam, ha találtam valamit.

Hol keres az ember 1860-as évekbeli nyomdagépet?

Például a jófogás.hu-n, vagy antik dolgokat áruló webshopokban. A Savaria.neten például találtunk úgy nyomdagépet, hogy az eladónak fogalma sem volt arról, hogy az adott szerkezet mire való: kint állt egy udvaron, valószínűleg évtizedekig kitéve az időjárás viszontagságainak.

De hiába verte az eső, ezek úgy vannak megcsinálva, hogy ez nem gond.

Annyi, hogy le kell szedni róla utána az elrozsdásodott 1 mm-t mindenhonnan, és akkor máris rendben van. Hozzáteszem: három hónap folyamatos munka volt, mire a műtermemben föl tudtam újítani. De hasznos volt, mert erre a tapasztaltra építve és az ehhez beszerzett eszközökkel a többi gép felújítása könnyebben ment.

Nagyjából mennyibe kerül egy ilyen gép?

A valós értékük felbecsülhetetlen, hiszen ezek a masinák muzeálisak, többnyire újragyárthatatlanok: olyan öntési eljárásokkal készültek, amiket ma már nem lehet kivitelezni. Más az anyag szerkezete, fokozatosan kifelé nő az öntöttvas merevsége – vagyis a gépek az akkori tudást tükrözik. Ha bármelyik tönkremegy, akkor a többi eszmei értéke megugrik. Nyilván ami még nem került értő kezekbe, az, ha nem is megy tönkre, ki van téve annak a veszélynek, hogy egyszer csak valaki szétszedi, és az alkatrészeket eladja vasnak. Azt remélem, hogy azok, amik az 1860-as évektől kihúzták ezidáig, már biztonságban vannak.

Az egyik gép konkrétan 135 000 Ft-ba került, a felújításának anyagköltsége további 100 000 Forint volt úgy, hogy magam csináltam az egészet. Ha a piacot nézzük, akkor egy, a miénkhez hasonló könyvprés 3-400 000 forint, a legdrágább gépünk 4-500 000 Ft volt. De valójában nem is az ár a probléma, hanem hogy nem lehet kapni, különösen, ha bécsi gépeket akar venni az ember. Van olyan gép, amit szeretnénk beszerezni és tudjuk, hogy drága lesz, de egyszerűen nem is találunk belőle működőt – olyan hirdetést már láttunk, amiből egyértelműen kiderült, hogy biztosan össze vannak benne törve az alkatrészek, vagy után volt hegesztve. Ilyesmit viszont nem szeretnénk, hiszen az a cél, hogy eredeti állapotban lévő gépekből álljon össze a géppark. Voltak szerencsés eseteink is: például a két vágógépet egy dunaföldvári sráctól vettük, aki a barátnőjével eredetileg könyvkötőműhelyt akart létrehozni. Ők ismeretség révén szerezték ezeket a gépeket, de végül nem vágtak bele az üzletbe, így ezek a gépek ott pihentek egy almatelepen, Dunaföldvár mellett. Remek volt a helyszín, mert voltak olyan békák, amikkel fel tudtuk rakni a vágógépeket a teherautóra. A szállítás egyébként mindig nagyon bonyolult: típustól is függ, de a legnehezebb gépek súlya meghaladja a 800 kilót. És pont azok ennyire nehezek, amiket nem érdemes szétszedni, egyben kellett szállítani. Ahhoz képest, hogy hatalmas öntöttvas szerkezetekről van szó, nagy helyet foglalnak, de csak kis felületen érintkeznek a talajjal... Azt pedig csak remélni mertük, hogy beférnek az ajtón! Végül sok agyalás, számolgatás után befértek. 10 ember másfél órás megfeszített munkája kellett hozzá. Kivinni innen biztos nem akarjuk egy darabig!

Ezt a helyet, a Király utca 48-at megszerezni hogyan sikerült?

Már kezdett összeállni a géppark, de egyszerűen még nem volt hova hoznunk őket. Próbáltunk minden lehetőséget átgondolni. Voltak olyan terveink, hogy az önkormányzathoz fordulunk, mert szerintünk az elgondolásunk a városnak is fontos kell, hogy legyen. Ez egy közérdekű dolog, ami félig muzeológiai, értékmegőrző célt is szolgál, ezért számítottunk arra, hogy valamilyen segítséget, vagy támogatást kapunk a várostól. Részben a visszajelzések, részben a visszajelzések hiánya alapján viszonylag hamar el kellett engednünk ezt a gondolatot. Rájöttünk, hogy másik utat kell találnunk, és közben már el is kezdtünk ingatlant keresni, hogy megtudjuk, mekkora tőkére lesz szükségünk ahhoz, hogy a kísérleti nyomdánkat működtetni tudjuk. Ebben az időszakban, mint valami felmentő sereg, meghirdették az Erősödő Civil Közösségek pályázatot, amit átnéztünk, és rájöttünk, hogy ez olyan, mintha nekünk írták volna ki. Az volt a célunk, hogy egyesületi keretben, alkotóközösségként működjünk. Beadtuk a pályázatot, ami azért is volt jó, mert világosan el kellett magyaráznunk és meg kellett határoznunk a céljainkat, így alaposan át kellett gondolnunk mindent. Már önmagában megírni is volt értelme a pályázatot. Őszintén szólva nem hittem, hogy nyerni fogunk, így nagyon felvillanyozódtam, amikor kiderült, hogy megkaptuk a támogatást egy évre. Utána szerződtünk, és sokkal aktívabban elkezdtünk helyet keresni: elmentünk a vagyonkezelőhöz, hónapokon keresztül tárgyaltunk velük, kerestük a megfelelő helyet, folyamatosan egyeztettünk. Eredetileg azt a régi, korábbi gyógyszertárat akartuk kivenni, ami a Zsinagóga fölötti sarkon van, a Munkácsy utcában. Majdnem nyélbe is ütöttük az egészet, de az utolsó pillanatban a vagyonkezelő furcsán kezdett viselkedni: azt mondták, mégse akarják kiadni ezt a helyet, miközben az interneten még fent volt a hirdetés, hogy kiadó. Kacifántos helyzet állt elő, összenéztünk, és megegyeztünk abban, hogy nem fecsérelhetjük tovább az időnket. Végül egy magáncégtől béreltük ki ezt a helyet, ami kétosztatú, L alakú elrendezésben. Már a pályázat beadása előtt azt terveztük, hogy összeköltözünk a Moiré Egyesülettel, mert az ő és a mi programunk összehangolható. Ők digitális-analóg hangkísérletezéssel, elektronikai kütyükkel foglalkoznak.

Miért pont DRUKKER lett a hely neve?

Provokatív céllal találtuk ki, és mindenkinek, akinek elmeséltük az ötletet, rossz dolgokra asszociált a „drukk”-ról.

Pedig a drukker szép szó, mert eredetileg azt jelenti, hogy nyomtató, és ideje megtisztítani a negatív konnotációktól. Ha úgy tetszik, ez a szó visszafoglalása.

Amikorra beköltöztünk, már kitaláltuk a nevet, sőt, a logót is. A másik szárnyban dolgozó egyesület vezetője, Kovács Balázs a DRUKKER nyomán nevezte el az ő részüket úgy, hogy MAKKER, ami a maker space szlengesített változata. És így lehet ugyanaz a logó és közös az arculat.

Azt mondod, doktorandusz vagy, és tanítasz is az egyetemen. Az egyetemre mint partnerre ebben a projektben nem gondoltatok? Azért is kérdezem, mert az egyesület tagjainak nagy része volt vagy jelenlegi hallgató a Művészeti Karon.

Értelemszerűen az MK-ról jönnek a tagok, arra is számítunk, hogy a tervezőgrafikus szakról többen is csatlakoznak majd az itteni munkához. Mivel az egész projekt kísérleti és a nyomdaiparhoz kapcsolódik, ehhez a szakhoz kötődik leginkább. Miután a várossal hiába próbáltunk közös nevezőre jutni, úgy döntöttünk, mi magunk, minden függelmi viszonytól mentesen teremtjük meg ezt a helyet. A partnerség nyilván más dolog, ha nem jár függő viszonnyal, szívesen benne vagyunk. Egyébként, mint az egyetemen tanító embernek, nyilván célom is, hogy az oktatást és a Drukkert összekapcsoljam: vannak olyan eljárások, amiket tanítok, de csak itt tudok megmutatni a hallgatóknak.

Hányan vagytok most? Hogyan kell elképzelni azt itt folyó munkát?

Ez egy zárt alkotóközösség, ahol mindenki mindenkit ismer és az értékrendünk, szakmai érdeklődésünk közös. Mindegyikünknek van valami más foglalkozása, ami mellett ezt csinálja. Egyelőre ez egy nonprofit célú egyesület, nem azért dolgozunk, hogy ebből éljünk meg, azt szeretnénk elérni, hogy a Drukker el tudja magát tartani. Valószínűleg lesz olyan, hogy befogadunk alkotókat egy-egy projekt erejéig, s akár meghívott külföldi vendégeink is lehetnek, egyfajta ösztöndíjjal. Lesznek későbbi felvételek is, de ezekről az egyesület dönt. Maximum 15 emberben gondolkodunk, mert ennyien tudják használni ezt a műhelyt úgy, hogy nem zavarják egymást. Lesznek nyitott programjaink is, remélhetőleg egyre több.

Megrendelésekre (meghívó, plakát, névjegy, stb.) mennyire vagytok fogadókészek?

Ha meghallja valaki azt, hogy nyomda, akkor rögtön arra gondol, hogy csak bemegy és gyorsan, profi gépekkel, viszonylag kevés pénzért, annyi példányszámban amennyiben csak szeretné, kinyomtatják azt, amit szeretne. Ez nem gond, ha gyorsnyomdáról van szó, és velük nem is áll szándékunkban felvenni a versenyt.

A DRUKKER kísérleti nyomdaműhely, ami egyben egy alkotóközösség. A gyorsnyomdákhoz képest mi lassan dolgozunk, nem tökéletesen, és nem azt nyomtatjuk, amit a megbízó akar, hanem amit mi akarunk.

Nem egy szolgáltatóipari egységként szeretnénk működni, bár lehet, hogy például a magasnyomott névjegyekre kialakítunk majd egy rendszert, hiszen jelenleg azt csak itt, ezekkel a gépekkel lehet előállítani. De elsősorban szerzői munkákkal foglalkozunk, tehát amiket nyomtatunk, azokat mi is tervezzük.

Mikor, hogyan lehet megnézni ezeket a gépeket?

Kiállításként egyelőre szombatonként kilenc és délután kettő között várunk mindenkit, akit érdekel Pécs nyomdatörténete. Szívesen el is meséljük azt, amit a gépekről tudunk, és válaszolunk kérdésekre. Illetve terveink szerint lesznek olyan printek is, amiket némi ellenszolgáltatás fejében el is lehet vinni. A szombatokat kivéve nincs fix nyitva tartásunk, mert szeretnénk fenntartani a lehetőséget arra, hogy minden alkotó akkor jöhessen be, amikor akar.

Hogyan lehet támogatni benneteket?

Ez egy fiatal egyesület, egyelőre egy adománydobozunk van. Viszont ha esetleg valakinek hagyatékból vagy bárhonnan vannak ólom- vagy fabetűi, vagy olyan nyomdai szerszáma, ami minket érdekelhet, annak nagyon tudunk örülni.

Egy évre elegendő pénzt nyertetek a pályázaton. Mik a tervek azutánra?

Sok olyan megkeresés érkezett, ahol pontosan értik, hogy mi mivel szeretnék foglalkozni, és örülnek, hogy a tervezés legelejétől a gyártás legvégéig a folyamat minden mozzanata egy kézben összpontosul. Saját kiadványokon gondolkodunk, illetve kooperációban más helyekkel, pécsi szervezetekkel fogunk közös dolgokat megvalósítani. Arra is számítunk, hogy a következő pályázati évben is tudunk indulni, és támogatást szerezni. A terv az, hogy három év alatt el tudjunk jutni odáig, hogy fent tudja magát tartani az egyesület.

Igazából mi nem gondoltuk ám, hogy más is annyira fog lelkesedni, mint mi. Úgy tűnik, nem kell elmagyarázni, hogy ez miért jó. Érdekes atmoszférája van ezeknek a gépeknek, pláne ha működés közben is látja az ember, vagy akkor, amikor használja! Nagyon jó érzés, hogy villámgyorsan belelkesedik mindenki, és talál kapcsolódási pontokat.

Mit értesz kapcsolódási pontokon és lelkesedésen?

A beköltözés hónapokig tartott, nagyon lassan tudtuk bepakolni a gépeket, átalakítani a helyet, kialakítani a szekrényeket... De a kirakatba kitettük a két betűkészletünket, amiket Borsy Judit jóvoltából kaptunk. Csak ezek miatt a fabetűk miatt bejöttek ide emberek az utcáról. Így ismertük meg például Bank Gizellát, aki az elmondások szerint Pécs eddigi egyik legjobb betűszedője volt. Kiderült, hogy nyugdíjas és a közelben lakik, és annyira megtetszettek neki a fabetűk, hogy felajánlotta: szívesen eljön ide tanítani. Pár héttel korábban beszéltünk arról, hogy milyen jó lenne, ha valaki meg tudná nekünk mutatni a betűszedést, mert nekünk is szükségünk van a képzésre. Erre rá pár napra Bank Gizella megáll a kirakat előtt, és felajánlja a segítségét!

Hasonlóan felemelő volt, amikor Sára Ernő, aki az NKA iparművészeti testületének elnöke és a tervezőgrafika szakon volt már a PTE MK-n vizsgaelnök is, egyszer csak itt állt a kirakat előtt. Kiderült, hogy azért járt erre, mert az M21-ben rendezte éppen az NKA 25 éves kiállítását. Beszélgettünk egy kicsit, azt mondta, tetszik neki, amit csinálunk, és hogy otthon van néhány szatyornyi fabetűje, ha legközelebb erre jár, elhozza. Ebből az lett, hogy a kiállításuk zárónapján ünnepélyesen átadott nekem az M21-ben egy doboz fabetűt, aminek nagyon örültünk. Az van most a másik kirakatban.

Tudsz hasonló ehhez hasonló műhelyről? Van ennek előképe akár nemzetközi szinten?

Persze! Ahol Magyarországhoz képest kevésbé történtek ekkora történelmi csavarok, ott ez egy kontinuitásban fennmaradt műfaj. Angliában, Németországban, Franciaországban vannak megbecsült, szép nyomdamúzeumok, működő letterpress stúdiók. Nálunk a Kádár-rendszer ideje alatt sok gépet szétszedtek, szétvertek, széthordtak.

Kevésbé hányatott sorsú országokban sok olyan műhely van, ahol meg is lehet nézni működés közben azokat a régi gépeket, amiket egykor abban a régióban használtak. Úgy láttuk, hogy a bécsi gépek, amikkel mi foglalkozunk, nem túl elterjedtek: Hollandiában a holland, Németországban a német gépeket őrizték meg. Arról, hogy Bécsben van-e ahhoz hasonló, mint amivel mi foglalkozunk, nem tudok. Nagy valószínűséggel jelenleg egy elég nagy körzetben mi foglalkozunk ezzel elsősorban. Persze a működési forma is egyedi, hiszen a DRUKKER egy önálló brand, ami sem nem múzeum, sem nem szolgáltatás. Utóbbival például Budapesten többen is foglalkoznak.

Te hogyan akarod a magad részéről akár a doktori dolgozatodban ezt a fúziót megjeleníteni?

A DLA képzőművészeti területén mindenki a saját munkásságával köti össze az elméletet és a kutatást. Ez nálam is így van. Elsősorban a magasnyomtatással illetve más nyomdai eljárásokkal készült felületek újradigitalizálásaval és különböző továbbvezetésével foglalkozom, de ugyanakkor van, amikor úgy dolgozom, hogy eredetileg számítógépen készült digitális környezetben készült munkából lesz kézzel nyomtatott végtermék. A munkáimat leginkább az köti össze, hogy mindig ennek a két teljesen különböző közegnek a hibalehetőségeit, torzulásait próbálom összehangolni, összeilleszteni, illetve olyan környezetet teremteni, hogy egymásra ezek hassanak. Mondok egy példát: olyasmivel találkoztam már, hogy régi fabetűket használnak fel valamihez, pedig lehetne teljesen újat is gyártani, és a jelenkori, modern karakterekből lézervágóval fabetűt nyomtatni, amit a régi gépekkel használni lehet. A modern technika így a régi gépek hatótávolságát is növeli, a kettő – a teljesen modern eszközök, mint a cnc-marás, a 3D nyomtatás, a lézervágás, és az 1860-as évekbeli gépek - egymásra visszahatnak. Ez is azt példázza, ami a célunk, vagyis hogy

a jelenben élesszük újra a régi eljárásokat.

Nem nosztalgikus emlékezés a cél, abszolút friss dolgokat szeretnénk csinálni.

Harka Éva