Énekeli a helyi Elsa Bhör zenekar, így ma én is pont ezt tettem, elindultam -már sokaddjára- felfedezni Sacromontét, avagy a városrészt, ahol a Flamenco Gitanok (spanyol zenész- táncos cigányok) élnek barlanglakásaikban, és mint kiderül nem csak ők. Az utóbbi években sok külföldi költözött ide, mert egész Európában egyedül itt lehet még olcsón, szabadon, természet közelben városi életet élni.
Ez Granada, Andalúzia kellős közepén. A nap tűz a 25 fokos februári napon, elképzelni sem akarom, hogy júliusban milyen forróságot áraszt a hely, de a domb belseje igazi menedéket nyújt a meleg (és néha a hűvös) elől megbúvónak. A barlanglakásokban sztenderd a 18-20 fok, nem kell se fűtés, se légkondicionáló.
Kijjebb merészkedek, ahol már csak lézengenek a turisták, mert ott igazi betekintést nyerhetek egy elbűvölő és a magyarok számára igen ismeretlen világba. Itt a nyugalom, a csend és a tiszta levegő az úr. Ide nem hallatszik a kocsik zaja, így zavartalanul hallgathatom a Darro patak csobogását és a madarak éneklését. Szerencsém van, az idő jó, a helyiek kiülnek sütkérezni a barlangok elég, így elcsíphetek egy-két történetet…
- Mióta élsz itt? – kérdezem a magázódást elkerülve, nem szeretnék tiszteletlenül hivataloskodni.
- Amióta az eszemet tudom. Már egészen kiskoromtól itt élek Sacromontéban, de tudod mi, cigányok nem mindig éltünk barlanglakásokban. Jó sok évvel ezelőtt még az Alhambra volt a lakhelyünk. Csak akkor költöztünk ide ki, amikor az állam kipaterolta az őseinket onnan.
- Miből tudtok itt megélni?
- Én például gitáros vagyok és énekeltem is anno ott lent. Sokan művészkedésből tartják fent magukat, kézműveskednek, akrobták, zenészek.
- Flamenco?
- Persze!
És elköszönünk egymástól, mint két régi jó barát.
Tovább megyek. A következő barlang elől angol beszédet hallok és a lakója nem tűnik spanyolnak, de mégis helyinek hat.
- Én már itt élek vagy 15 éve. Az osztrák Alpokban születtem, de azt, hogy miért jöttem ide, az maradjon az én titkom. Ez az én történetem és nem szoktam mesélgetni. A lényeg, hogy még megtűrnek minket itt, de mondok én Neked valamit! Pár év és mindenkit el fognak zavarni innen.
- Miért tennék?
- Mert nem fizetünk adót és nem vagyunk rászorulva senkire. Ez a szabadságunk alapja és ez sokakat idegesít. Ennek ellenére, amíg békén hagynak bennünket én nem panaszkodok. Így is ez az egyik utolsó hely, ahol ennyire szabadon élhetnek az emberek.
- Ahogy látom van egy napkollektora. Jól termel?
- Régebben volt több is. Ez megtermeli estére a világítást, feltéve, ha süt a nap… (nevet)
- Vizük honnan van?
- Azoknak ott van (lemutat a már közművesített „eredeti” barlanglakásos részre, ami tele van többek között flamenco bárokkal és turistákkal). Néha lemegyünk a kannákkal, néha viszont összefogunk, beülünk egy furgonba és hozunk többet, mindenkinek, aki megkér.
Beszélgetésünk végén megállapodunk abban, hogy ha újra elindulok a barlangok felé, feltétlenül meg fogom látogatni itt, a domb tetején. Meg kell hagyni az egyik legjobb hely az övé a környéken. Innen már látni a 3000-es havas hegycsúcsokat.
Visszaereszkedve a domb aljára érzem, hogy ez a 100 m szintkülönbség két külön világot választ el. Újabb pár száz méter és már vissza is értem a civilizált belvárosba. Itt mindig megfért a bankár és a barlanglakó gitáros egymás mellett békében, mert Granada többek között ettől is különleges.
