Különleges kulturális csemege várta május 20-án este a Magyar Ókortudományi Konferencia résztvevőit a PTE Művészeti Kar Liszt Ferenc hangversenytermében.
A konferencia május 19-én kezdődött (ahogy arról előzetesen írtunk), rekordszámú résztvevővel. A pénteki zenei esemény extra program volt, mely Euripidész Antiopé című darabja körül forgott.
Az esemény elején Nagy Márton hangszerkészítő és dr. Kárpáti András beszélgetett az aulosz nevű hangszerről.
“A görög drámákat úgy képzeljék el, mintha a színházi előadásban musical-betétek lennének, vagyis a zene és a tánc is részük volt”
- húzta alá dr. Kárpáti András, majd hozzátette: “Nem csak az a baj, hogy a zene elveszett, hanem az is, hogy a hangszereket sem használták egy idő után, teljesen kikoptak a zene világából.”
A pécsi konferencián bemutatott auloszt szilvafából készítette Nagy Márton, és ahogy elmondta, korábban többféle fából próbálta előállítani az ókori hangszert, de az olajfából készültek eltörtek, az este folyamán bemutatott volt kb. a tizenötödik próbálkozása. “Úgy kell elképzelni, mintha egy hosszú “szívószál” lenne a hangszer teste” - mondta Nagy Márton. A rezgést az üreges hengerbe tett nád adja, amit előzetesen vízbe kell áztatni. A hangszeren igazi kihívás játszani, hiszen mindkét részének egyszerre kell szólnia. Nagy Mártonnak - minden igyekezete, zenei múltja és a közönség szurkoló tekintete ellenére - ezúttal nem sikerült megszólaltatnia az auloszt.
Dr. Kárpáti András a két kantáta előtt az azok hátteréül szolgáló drámáról is beszélt.
Euripidész Antipé-ja ugyan töredékes, de igencsak mai:
a történet egyik része például arról szól, hogy a főszereplő testvérek vajon felismerik-e az édesanyjukat vagy megölik. (Gondoljunk egy pillanatra a ma divatos török szappanoperákra, amik hasonló témákat dolgoznak fel.) A darab másik kulcskérdése szintén nagyon mai: vajon mi hasznosabb a város, a társadalom számára: a munkás-harcos ember, vagy az, aki bölcselkedik és a művészetekkel foglalkozik?
Két kortárs darabot hallgathattunk meg: az egyik, Balogh Máté Antiopé-töredék című kantátája is szaggatott, széttört volt, a zaklatott hangsorokat hol a cimbalom (Szalai András), hol az üvegpoharak (Balogh Máté), hol a kar (Euripidész kórus) adta át. A mezzoszoprán (Molnár Anna) ógörögül énekelt,
olybá tűnt, mintha a zene az ókor és a jelen között oszcillálna, ide-oda repítve a közönséget.
Meg kell említenem Molnár Anna letisztult és egyszerű, de gyönyörű öltözékét is: bő ujjú fehér ruhájában, arany színű ékszereivel valóban olyan volt, mintha egy ókori görög asszony elevenedett volna meg.
Tornyai Péter Amphión és Zéthosz című kantátája a már említett vitát dolgozta fel: a harsányabb, harcias és férfias Zétosz olvassa testvére fejére azt, hogy
vajon hasznos-e egyáltán a művészetekkel foglalkozni.
Azt is előrebocsátja, hogy az ógörög nyelv olyan volt, mint egy dallam. Így a kantáta a mint egyfajta énekelt párbeszéd jelent meg a szoprán előadásában, amit a kar “feliratozott” magyar nyelvre és a cimbalom egészített ki. A végén - deus ex machina - Hermész oldotta fel a helyzetet, mindkét testvérnek igazat, de más-más feladatot adva.
Megérdemelt vastaps zárta az estet.
