close
CímlapKultúraKépzelt beteg

Képzelt beteg

Fekete Judit nemrég fejezte be a PhD-t, tanít is a PTE orvoskarán, de korábban Londonban és Los Angelesben tanult színészetet, játszott a Vajákban, a Barátok köztben is lehúzott két évet. Amikor azt mondtam, hogy ez elég szokatlan konstelláció, azt mondta mosolyogva: „Ez csak a két véglet.”

Milyen szereped volt a Barátok köztben?
Rendőrnyomozót alakítottam. Sokszor rendőr szerepeket bíznak rám. Nagyon utálatos szereplő voltam két évadon át, de nagyon élveztem a manipulatív beépített nyomozót játszani és a BK közösség, az állandó szereplőgárda rendkívül kedves és befogadó volt. Akkor érkeztem vissza Amerikából Magyarországra, 2012-ben. Senki nem ismert, mivel külföldön diplomáztam. A BA-t az USA-ban, a mesterszakot pedig Londonban végeztem. Éltem kicsit Los Angelesben, 2 évig bírtam, egy erőltetett menet volt karrierileg, mint egy profi sportoló úgy telt, készültem, castingokra jártam, képeztem magam folyamatosan, mint egy szivacs úgy szívtam be a különböző technikákat, workshopokra jártam és ott találkoztam az improvizációval először. Aztán mikor az egészségemre is elkezdett hatással lenni az az élet, úgy döntöttem, hogy kilépek ebből a világból és hazamegyek fél évre, pihenek és utána újra folytatom a karrierépítést Los Angelesben…. Aztán hazajöttem, és Budapest elvarázsolt…itthon maradtam és rögtön a Brad Pitt féle World War Z-ben kaptam rendezőasszisztensi munkát. Annak a munkának köszönhetően ismertem meg Baranyi Katit, aki a legkedvencebb casting-rendezőm azóta is.


Ki mondta rád először, hogy rendőr leszel?

Amerikában is ezt kaptam, de itthon épp rövidebb volt a hajam, kicsit fiúsabbnak tűntem talán…
Nem stíröltelek végig, de abszolút filigrán, nőies alkatúnak tűnsz...
Hát a nyomozóknak nem kell muszklisnak lenni (nevet)! Keménynek sem. Így ismertek meg itthon és utáltak. (nevet)
Na de miért pont a Barátok Köztöt választottad?
Mikor visszajöttem az USA-ból, pont szereplőválogatás volt a BK-ban, elmentem és jó volt köztünk a kémia Bozsek Márkkal, aki Szabit játszotta. Amint leszerződtem velük, annyira tudtam a sorozatról, hogy mikor 2002 körül indult. Nem voltam képben egy csomó dologgal kapcsolatban, ami a legnézettebb szappanoperában való szerepléssel együtt jár. A bulvár részét soha nem én intéztem, hanem a sajtósok, de meguntam egy idő után, hogy soha nem az jelent meg, amit mondtam vagy ahogy az valójában elhangzott. Szóval ezt a részét nem annyira szerettem, nem értettem, hogy ez miért érdekes az embereknek, hogy van-e barátom, vagy mi a kedvenc ruhadarabom. Szerettem a stábbal dolgozni, előtte nem tévéztem soha, úgyhogy azt kell, hogy mondjam, sokat tanultam.


Mit például?

Hogy miként lehet borzasztó gyorsan szövegeket megtanulni, azt gyorsan felvenni, mire kell figyelni mikor három kamera vesz egyszerre, technikai dolgokkal kapcsolatban is volt sok olyan, ami új volt (tanultam Londonban filmszínészet mellett „TV-acting”-et is, de ott nem élesben.) Tetszett a karakterem manipulatív jelleme, hogy akciódúsabb jeleneteim is voltak, hogy konfliktus is akadt bőven. Nem bántam meg hogy lehúztam velük két évet, tanultam belőle, és igyekszem így tekinteni a tapasztalataimra: hogy több és bölcsebb leszek tőlük, ettől vagyok olyan, amilyen.
Milyen ez az olyan, amilyen?
Kíváncsi természet vagyok, szeretem kipróbálni a dolgokat, hiszen így tudja meg az ember, hogy tetszik-e valami, vagy sem. Ha kipróbálom. Ahogy Keith Johnstone mondta mindig az impróval kapcsolatban: „legfeljebb összejön”.


Édesapád Fekete Sándor, egy közismert pécsi pszichiáter...

Igen, én is itt nőttem fel Pécsett, a Babits gimnáziumba jártam, két évet hallgattam a jogi karon, mielőtt kimentem Amerikába.
De előtte játszottál a JESZ-ben is. Mikor dőlt el, hogy feladod a jogászi karriert, s színésznek állsz?
Mindig is színész akartam lenni, de nem mertem felvételizni, ezért mentem jogra, de azon nyomban jelentkeztem a JESZ-be. Volt alkalmam dolgozni profi rendezőkkel és együtt kezdtem Hollósi Orsival, Kiss Andival (akik azóta is foglalkoztatott pécsi színészek és bohócdoktorok) és Adorjáni Bálinttal is (aki azóta a Radnóti Színház színésze). Jó csapat volt nagyon, sokat tanultam, de mikor adódott egy lehetőség, hogy ösztöndíjjal kimenjek Amerikába, nem tétováztam. Mentem. És nem bántam meg.
Hová mentél Amerikába?
Savannah, Atlanta, GA-ban tanultam, aztán dolgoztam Floridában, Dél Karolinában, aztán 2 évig Los Angelesben.
Milyen volt tanulni?
Imádtam. Mentorom Peter Mellen volt, egy csodálatos fura-professzor, aki olyan színháztanszéket csinált a semmiből, hogy mindenki ott akart tanulni, vele. Egy család voltunk, renegeteg volt tanítványa járt vissza rendezni-tanítani. Állandóan támogatott bennünket, hogy menjünk még hallgatóként is castingokra, így majdnem beválogattak New Yorkban az egyik legnagyobb szappanoperába, ráadásul a tanszék fizette a repülőjegyemet és a szállásomat! Ennyire volt támogató a hely, és ez nem csak nekem szólt, hanem mindenkinek! Amit akkor ott kaptam, azzal felfegyverkezve mentem Londonba, aztán Los Angelesbe is….addig kitartott.


És onnan visszajönni milyen volt?

Először kulturális sokk… Varázslatos volt Budapest, „hazaérkeztem” érzés, de sokkolt is a magyarok zárkózott frusztráltsága a los anglesi barátságos nyitottság után. Aztán Budapesten töltött 4 éve után költöztem vissza Pécsre a gyerekek miatt. A váltásban volt sok magánéleti indok is, de nagyon bejött a változás.
És milyennek találtad Pécset?
Mintha haza jönnék (nevet). Sok minden megváltozott, főleg a viszonyok. Azok az emberek elmentek a városból, akikkel én kezdtem, a barátaim közül szinte mindenki külföldre ment. Osztálytalálkozót már csak skype-on szervezhetünk. Az is változás, hogy lett két gyerekem. Pesthez képest Pécs egy élhető város, nem tart háromnegyed óráig eljutni az iskolába, óvodába. Pécs emberléptékű, tudnak segíteni a szüleim...


És a munka?

Az egyetemre is jó volt visszatérni. A Művészeti Gimnáziumban indítottam színészképzést felnőtteknek. Az igazgatónő keresett erre embert, itt kezdtem dolgozni. Közben párhuzamosan jött egy lehetőség, hogy az egyetemen is elkezdjek dolgozni. Az angol nyelv miatt – tíz évig éltem Angliában, Amerikában… Anyanyelvi szinten beszélek angolul. A nyelvi intézetben az orvos karon hallgatókkal dolgozhattam. Hallottam arról, hogy létezik egy olyan óra az orvosin – MediSkillslab – ahol kifejezetten színészeket alkalmaznak, hogy segítsenek gyakorolni az orvostanhallgatóknak. Betegeket kellett játszani, de mindig volt benne egy kis színház, egy nehéz helyzet, nehéz személyiségű páciens, bonyolult betegség stb. Imprózni kellett sokat és imádtam.
Szóval képzelt beteg lettél?
(nevet) Hát igen. Azóta is ezt csinálom és annyira belejöttem, hogy most már egy ÁOK-ás projekt keretében képzek ki laikusokat, hogy betegeket játszanak. Van benne egy kis színház, de közben beintegrálódunk az oktatásba is. Az az ajándék ebben nekem, hogy éppúgy tudok egy-egy karaktert építeni, mint a színházban.
Mi lett a színházzal?
Háttérbe szorult az életemben, kicsik a gyerekeim. Fontos számomra, hogy olyan állásom van, amit szeretek. Tavaly, mikor elvállaltam az Escargo Hajója Színház egyik darabját, Mákkirályfi volt a címe, azért vállaltam el, mert hiányzott a színház és mert hasznosnak éreztem a célt: színházi nevelési darabot csináltunk, az azt jelenti, hogy általános iskolákba és gimikbe mentünk játszani a darabot, amit Vilmos Noémi írt és Szalai Ádám rendezett ( mindketten rendkívül tehetséges színházi emberek) és az előadás után volt egy foglalkozás, hogy kiscsoprtokban beszélgettünk a gyerekekkel az előadásban szereplő témákról ( alkoholizmus, kapcsolati erőszak, családon belüli erőszak, hazugságok, drogok, szerelem, szexuális felvilágosítás stb) és csodálatos volt látni, hogy ezek a gyerekek értik, érdekli őket és megnyílnak nekünk utána. Nem éreztem l’art pour l’art-nak az egészet, azt éreztem, hogy segít, hogy katalizál.
Közben le is doktoráltál?
Igen, a családomban dívik a life long learning. Soha nem elég a diplomából, soha nem tud az ember eleget. A pszichológiát is végzem levelezőn és doktori képzésben is részt vettem. Amikor visszatértem Amerikából, dolgoztam Pesten a Grund improvizációs színház keretein belül, emellett cégeknek csináltunk improvizációs tréningeket színházi eszközökkel, a multik imádták ezt a módszert mert nem volt unalmas, mert játékosan, humorral vontuk be őket a szerepjátékba. Láttam, hogy ez egy jó út. Az improvizáció, úgy, ahogy azt Keith Johnstone oktatja, csinálja évtizedek óta. Beleástam magam ebbe a témába, elmentem Johnstone egyik workshopjára is, hogy még többet tanulhassak, hiszen addig csak felhasználó szinten ismertem az emberi kommunikációt – színészként ezzel foglalkozik az ember – de más a cél. Akkor szerettem bele a témába, és mikor édesapám felhívta a figyelmem, hogy orvos-beteg kommunikáció témát lehetne mélyebben kutatni, akkor elkezdtem ezzel foglalkozni. Sokat alakult az alaptémám a doktori 4 éve alatt, mert közben specifikusabb lett a témám és ráálltam egy új kutatásra, kifejezetten a skizofrén betegek mentalizációs képességének a fejlesztésére Herold Róbert vezetése alatt. A mentalizáció és az empátia kutatás folyamatára fokozatosan találtam rá . Mindkettő nagyon kell a színésznek, magas szinten kell művelni, hogy rá tudjon kapcsolódni a másik emberre, vagy bele tudjon helyezkedni egy kitalált szereplő belső világába, hogy át tudja érezni az indítékait, motivációit, érzéseit, így tudunk egyről a kettőre jutni, és így jöhet létre egy értelmes emberi kapcsolat is. Karaktereket is úgy lehet építeni a megírt szövegből, hogy apránként háromdimenzióssá teszem. Most azzal foglalkozom, hogy a szépirodalom olvasása miként fejleszti a mentalizációs képességeket. És az írás pedig különösen.
Nagyon vegyes tapasztalataim vannak orvosokkal, az egészen mély empatikus képességűtől a rideg, mogorváig terjed a skála.
Generációs különbségek is vannak. Én azt látom, hogy a mostani orvostanhallgatók, nagyon akarnak bizonyítani. Mindegy hogy angol, német, vagy magyar programban résztvevőkről beszélünk. Mindannyiunknak van legalább egy olyan élménye, amikor a másik oldalon álltunk (a betegén) és azt éltük meg, hogy borzalmasan bántak velünk az egészségügyben. Ezek az élmények maradandók. Ha tízből egy élményünk negatív, akkor arra az egyre jobban is emlékszünk, megmarad bennünk, és azt fel is nagyítjuk magunkban és mások is, ha mesélünk róla. Amerikában az orvosi műhibaperek jelentős részében nem az a baj, hogy például rosszul vágták fel valakinek a hasát, hogy az orvos hibázott, hanem hogy csúnyán beszéltek a beteggel. Szerintem a jó kommunikáció nem keletkezik csak úgy van magától, hanem tanítani kell, illetve ez egy lehetőség, hogy az jó és hatékony legyen! Mert mindannyian érzékenyek vagyunk, főleg ha kiszolgáltatott helyzetben találjuk magunkat. De itt is vannak kommunikációs végletek, van olyan hallgatónk, aki például túl kedves, erről kell őt „leszoktatni”. A rossz kommunikációs stratégiák generációkról generációkra is átadódhatnak, de ha a laikus szimulációs betegek alkalmazása segít az orvostanhallgatóknak gyakorolni, begyakorolni és átdrótozni rossz beidegződéseket, akkor már megérte. És nagyon úgy tűnik, hogy ez a módszer sikeres és segít. És ez nagy öröm. A mostani pandémiás helyzet pedig különösen szükségessé és hasznossá teszi a szimulációs betegeket, hogy segíteni tudjanak az oktatásban, a jelenléti és most már a hibrid és az online oktatásban. Meggyőződésem, hogy együttműködésben a Magatartástudományi és az Alapellátási Intézettel, kiegészítésképpen tehermentesíteni is tudunk orvos-beteg kommunikáció oktatás szempontjából.
Jól érzed magad ebben a közegben?
Élvezem a trénerkedést és a kutatást. Szerepeket írok, kiképzem a laikusokat, anyagokat készítünk a módszerről, nagy tervek vannak és ebben sok-sok támogatást is kapunk az ÁOK-tól, a dékán úrtól. Évente van casting, amikor keresünk új embereket, karaktereket és évi 2 továbbképzést is tartunk. Hol kommunikációs, hol nyelvi órára mennek a laikusok. A német és az angol programban is ez történik, a külföldi hallgatóknak magyarul is kell tanulniuk és ki kell kérdezni a beteget. Érthetően kell feltenni a kérdéseket és elég komplex dolgokra figyelniük. Ebben pedig nagyon sok munkája van intézetünk tanárainak, hogy megfelelő szintre hozzák fel a külföldi hallgatókat, hogy elboldoguljanak a magyar betegekkel való találkozásaikkor a klinikai gyakorlatok során.


Akkor ebből élsz, ez világos. És mi az egészen a masni?

A filmezés. Az mindig is volt, jelen volt az életemben, de sajnos Magyarországon csak a filmezésből nem lehet megélni. Amerikában sem egyszerű, de itthon nincs külön filmszínészet. Mindig voltak projektek, amikben részt vettek. Régebben több castingra jártam ( reklám, tv, film, rövid vagy nagyjátékfilm, magyar és külföldi), aztán már egyre terhesebb lett feljárkálni Pestre, ma már csak egy castingrendező hívására hallgatok. Baranyi Kati. Ha ő hív, akkor megyek. Neki köszönhetem a Vajákot és sok egyéb külföldi filmes szerepet. Nagy filmekbe hívott és baráti a viszonyunk, emberként viselkedik ami bizony néha ritka ebben a szakmában, korrekt, és kvazi ügynökként is viselkedik.
Régebben sok minden voltál, például aggódó nő a jégen!
Azt a National Geografic egy filmjében játszottam. Sok ilyen van, epizódszerepek. A gyerekeim miatt nem tudok, és már nem is akarok hetekre elmenni forgatni. Vannak Pécsett új projektek, amikről még nem beszélhetek. Nagykozárban épült egy filmstúdió, ami nem vetekszik még az Etyekivel, de bármi lehet belőle!
Annyit emlegettük a casting szót, milyen is az voltaképpen?
A casting az tulajdonképpen Amerikában is csak egy belépő. Ha eljutok odáig, hogy a rendezővel találkozom, onnantól kezdve már csak a szimpátián múlik, vagy apróságokon, hogy megkapom-e a szerepet. Például, hogy elég magas vagyok-e, vagy netán túl alacsony a szerephez. Az is baj lehet, ha túlságosan hasonlítasz a főszereplőre, és ha túl öreg vagy, netán túl fiatal vagy hozzá… Meghallgatnak száz embert, és választanak. De vannak filmrendező barátaim is, akikkel szoktam dolgozni, Molvay Norbert például, aki szintén pécsi. Ő dokumentumfilmes, jogászként végzett, együtt ültünk a nagy előadóban és arról beszélgettünk, hogy ő majd filmrendező lesz én meg színésznő. Álomnak tűnt akkor, aztán így lett.
A Vajákot még nem hoztuk szóba: milyen egy nemzetközi szuperprodukció belülről?
Összesen 16 forgatási napom volt, állandó szereplő voltam. Én voltam az egyetlen magyar színész, aki állandóan ott van, a nagy grandiózus konferencia jelenetekben. Még akkor is, ha nem volt túl sok szövegem. A külföldi filmeket azért hozzák ide, mert olcsóbb Magyarországon forgatni, de a nagy szerepekre a húzóneveket magukkal hozzák. A kisebb szerepeket oldják meg helyiekkel.

Boszorkány voltál vagy varázsló?
Egy mágus! (nevet) Nem rendőr. A gyerekeim is mondják rám néha, hogy boszi vagy anya! Négy rendező volt a hét részes évadban, én ebből négyben szerepeltem, mindegyiket más rendezte. Olyanokkal dolgozhattam együtt, akik a Trónok harcában rendeztek. Annyira más volt, akkor élmény volt maga a stáb. Profi légkör uralkodott, az emberek tág látókörűek, sokszínűek, de együtt dolgoznak és együtt tudnak dolgozni humorral, profizmussal egy filmprojekt érdekében…sokszor csak az ebéd közbeni sztorizgatások és a két kameraátállás közti ropizgatások során derült ki, hogy mennyi mindenben dolgozott akár a stábtag, akivel épp beszélgetek vagy az a szereplő, akivel nagyokat röhögünk egymás haján és ruháján. Ilyenkor ledöbbenek, lefagyok picit, mikor kiderül, hogy a csodálatos MyAnna Buring vagy az elképesztően karizmatikus Lars Mikkelsen mellett sminkelnek, de dolgoztam már jelenetben John Rhys-Daviesszel és a Lost-ból ismert Jeff Faheyel vagy akár Gena Rowlands-el…na akkor izgultam… Kíváncsi vagyok mindenre magam körül, ez az ami visz előre.

Fekete Judit hivatalos weboldala: https://feketejudit.com/

Balogh Robert

Balogh Robert

A hozzászóláshoz be kell jelentkezni